Hajnal - a napkeltének körülbelüli ideje, továbbá az ekkor a keleti égen lejátszódó jelenségek összege, melyek általában véve az alkonyatkor ismétlődnek. A hajnalt és az alkonyatot a légköri fényszóródás jelenségének köszönhetjük. Amikor a felszínről nézve lemegy a Nap, a magasabb légrétegek még meg vannak világítva, és a szórt fény többé-kevésbé bevilágítja a felszínt is. Ebből következik, hogy szürkület csak azokon az égitesteken lehet, amelyeknek van légkörük; a légkörrel nem rendelkező égitesteken a nappal és az éjszaka között gyors átmenet zajlik. Érdekesség, hogy a Marson a légkör magas portartalma miatt a szürkület esetenként nagyon hosszan, akár két óránál tovább is eltarthat. Hasonló jelenséget a Földön nagyobb vulkánkitörések után lehet tapasztalni.
Hajnóczy J. - Hajnóczy József (Modor, 1750. szeptember 9. – Buda, 1795. május 20.) ügyvéd, királyi tanácsos, kamarai főtitkár.
A magyar jakobinusok egyik vezető személyisége volt. Folyékonyan beszélt magyarul, németül, franciául, latinul, szlovákul, az angol nyelvet például hat hét alatt tanulta meg.
Apja Hajnóczy Sámuel, ágostai evangélikus lelkész volt (a nevét ő még Haynotzi formában írta). Egyetlen fiát gondosan és szigorúan nevelte, aki Sopronban, majd Pozsonyban tanult, ahol 1771-ben végzett jogászként az evangélikus főiskolán. Ügyvédnek készült, mivel protestáns és nem-nemesi származása miatt politikai pályára nem léphetett. 1773 nyarán fejezte be tanulmányait, azonban ügyvédként nem akart elhelyezkedni, ezért 1774 őszén Forgách Miklós gróf magántitkáraként Gácsra költözött. Itt mélyebb betekintést nyert a magyar nemzeti és állami viszonyokba és megismerkedett a francia enciklopédisták írásaival is.
1778 júniusában kilépett a gróf szolgálatából és Pestre ment, ahol a városnál aljegyzői hivatalra pályázott, ezt azonban nem sikerült elnyernie. 1779 elején Széchényi Ferenc gróf ügyvédje lett, aki akkor, 25 évesen a dunántúli kerületi ítélőtábla ülnöke volt. Új munkaadója összeköttetései segítségével megnyíltak előtte a megyék, városok, főurak levéltárai és a főnemesek féltve őrzött levelesládái. Régi nemesi oklevelek gyűjtésébe kezdett, tudományos alapossággal, emellett a gróf könyvtárát rendezte és 1780 telére annak címjegyzékét is elkészítette.
1783 nyarán Széchényi Ferenc grófot a horvát bán helyettesévé nevezték ki és Hajnóczy, mint titkár elkísérte őt Zágrábba, ahol a horvát országgyűlések végzéseit másolta le. Ezeket később a jogászok közül ő használta fel először. (Megjelentek a Magyar Országgyűlési Emlékek közt.) 1785-ben, amikor II. József császár az országot tíz kerületre osztotta, a pécsi kerület királyi biztosává Széchényi Ferencet nevezte ki. E minőségében a gróf Somogy, Baranya, Verőce és Szerém vármegyéket kormányozta s Hajnóczy ekkor biztosi titkárrá lépett elő.
1786-ban Széchényi Ferenc gróf elhagyta a császár szolgálatát és visszavonult a közélettől. Hajnóczy nem követte őt, a gróf ajánlatára a császár 1786. február 20-án királyi tanácsosi címmel és évi 1080 forint fizetéssel Szerém vármegye alispánjává nevezte ki. A megye székhelyén, Vukováron telepedett le, és július 27-én, Bécsben nőül vette Hellmuth Johannát. A családi életben nem volt szerencsés, felesége 1788. november 12-én, Bécsben meghalt, anélkül, hogy gyermeket hagyott volna hátra.
Hivatali pályája sikeresebb volt. Sokat utazott a vármegyében és vizsgálta, miként lehetne fölvirágoztatni. Terveiről két ízben is részletes emlékeztetőt terjesztett a császár elé. Ezekben különösen a vízszabályozást, az erdőpusztítás megakadályozását és a kereskedelmi útvonalak biztosításának szükségét hangsúlyozta. Hivatalos munkáján kívül folyamatosan képezte magát, sokat írt és olvasott, különösen a nyugati irodalom érdekelte. Összeköttetésben állt a hazai tudományos élet vezető személyiségeivel, Horányi Eleket, a híres történetírót, Zimonyban gyakran fölkereste, Batthyány Alajos gróffal, Csaplovics Jánossal, Dugonics Andrással, id. Péczely Józseffel, Rát Mátyással, Széchényi Ferenc gróffal állandó levelezést folytatott. 1788 elejétől kezdve számadó naplót vezetett és abba bejegyezte kiadásait és bevételeit, sőt érkezett és elküldött leveleit is; ebből a naplóból kiderül, hogy a zágrábi szabadkőműves páholynak is tagja volt, tehát a szabadkőművesség is behatóan foglalkoztatta.
1790. április 29-én Szerém megyének az új közigazgatási törvény életbe lépése alkalmából tartott közgyűlésén Hajnóczy, mint nem nemes hivatalától visszalépni kényszerült. Ekkor a rendek hivatali működése elismeréséül elhatározták, hogy maguk kérik nemessé tételét. 1790-1791-et főleg utazással töltötte és ügyvédként tevékenykedett. Eközben rövid ideig újságíróként is dolgozott: a Hadi Történetek és a Magyar Hírmondó című bécsi lapokban sok cikke jelent meg a francia forradalom eseményeiről. Augusztus elején visszatért Pestre, ahol néhány nap múlva a Magnanimitas nevű szabadkőműves páholyban megismerkedett Martinovics Ignáccal.
1791 szeptemberében súlyos vesegyulladást kapott. Hosszas betegeskedése után végleg felhagyott az ügyvédi pályával. Felgyógyulása után, október végén Széchényi Ferenc gróf nagycenki kastélyába költözött. Ott a magyar közjog minden pontjára kiterjedő iraton dolgozott, amelyet a megye figyelmébe kívánt ajánlani, hogy azt az országgyűlési követek utasításainak készítésénél tekintetbe vegyék (Propositiones deputationis fine elaborandae ablegatis incliti comitatus ad comitia mittendis instructionis exhibendae – Hajnóczy beterjesztésének kéziratos eredetije lefoglalt írásai között található). Később, az országgyűlés megnyitása után, a képviselőkhöz akart fordulni az ország alkotmányának gyökeres átalakítására vonatkozó javaslataival: Ratio propenendarum in comitiis Hungaricis legum. (Hajnóczy saját kézirata lefoglalt írásai között volt; hasonlóan előző dolgozatát 4–4 példányban másoltatta le. Valószínűleg azért nem nyomattatta ki, mert az országgyűlés első nyilatkozataiból, ill. a királyi levél tárgyalásából meggyőződőtt arról, hogy a feltevések, amelyekből kiindult, minden alapot nélkülöznek. A két kiadatlan dolgozatban található történelmi adatok és az ezekben kifejtett eszmék adták az alapját névtelenül megjelent négy közjogi monográfiájának). Hajnóczy elképzelései néhány hónap alatt sokat fejlődtek. Ennek magyarázatát a nagy francia forradalom eseményei adják, amelyekben ekkor egy ideális államrend, a Rousseau által hirdetett eszmék megvalósulását üdvözölték. E hatás Hajnóczy külső megjelenésében is látszott: Kazinczy Ferenc, írja róla: „A cinizmusig vitte a maga franciaságát, foldozott ruhában affektált járni és gyönyörködött abban, hogy a bársonyban járók általa megaláztatnak”.
Széchényi Ferenc gróf sem felejtkezett meg hajdani titkáráról; egy ízben ajánlatot tett arra, hogy megszerzi neki a nemességet. Hajnóczy ezt megköszönte, de nem fogadta el. 1792. június elején munkáinak kiadása miatt ismét Pestre költözött. Ekkor az I. Ferenc király koronázására Budán megjelent Széchényi a budai kamaránál megüresedett titkári állásra ajánlotta. Hajnóczy június 19-én megkapta a kinevezést, 1500 forint fizetéssel és tanácsosi címének meghagyásával. Új hivatalát július 15-én foglalta el.
Szabadidejét magyar történelmi tanulmányok és forradalmi olvasmányok közt osztotta meg. Ekkor fordította le franciából magyarra, németre. és latinra a Gorani álnév alatt Martinovics által I. Ferenc királyhoz intézett korholó és tanácsadó levelét is. Barátaival sűrűn levelezett, leggyakrabban Kazinczy Ferencznek írt. Martinovics 1793. május 10-én beavatta a titkos szövetség titkaiba és a társaság egyik igazgatói tisztét is ráruházta. Ezután Hajnóczy az ember és polgár francia kátéját fordította németre. Martinovics később, aláírás nélkül, sajátságos levelet küldött neki, melyben „bizonyos Purkart-féle olajról” mesélt, amely többeket meggyógyított (ily módon közölve azok neveit, akiket a társaság tagjaivá avatott). Hajnóczy Kazinczyt kíméletből óvakodott bevonni az összeesküvésbe, később azonban Szulyovszkyval mégis elküldte neki a Katekizmust.
Ezalatt a cenzúra mind szigorúbb lett, a király, aki személyesen felügyelte a sajtót, 1793. január 23-án saját kezűleg írott levél kíséretében küldte el a kancelláriához Hajnóczynak a „Dissertatio politico publica de regiae potestatis in Hungaria limitibus” és február 21-én a „De comitiis regni Hungariae” című munkákat, hogy a kancellária számoljon be neki a művek tartalmáról és terjesszen elé javaslatot azokra vonatkozóan az esetlegesen szükséges intézkedések felől. A kancellária mindkét művet veszélyesnek ítélte, és megindította a nyomozást a szerző kilétének földerítésére.
Hajnóczy május 17-én Sopronba utazott, hogy megünnepelje eljegyzését Hauer Terézzel, Hauer András soproni tanácsos leányával. Onnét visszatérve nekikezdett új életének előkészítéséhez. Augusztus 16-án, éjjel 11 óra tájban iratai rendezése közben lepte meg az elfogására kiküldött pest-városi kapitány, aki felmutatta a Bécsben már három héttel azelőtt elfogott Martinovics levelét, amelyben a titkos társaság igazgatóit értesíti, hogy az összeesküvés titkait már föltárta, tehát minden elveszett. Hajnóczy erre levélszekrényéből levélcsomót ragadott ki s azt a fegyveresek elé dobva, fölkiáltott: „Itt vannak az alávaló gazembernek többi levelei is”, azután ellentmondás nélkül követte a rendőrtisztet. Katonai biztosítás mellett azonnal Bécsbe vitték, ahol olyan kérelmét terjesztette elő, hogy írásban nyújthassa be vallomását. Ezt augusztus 29-én készítette el. Hajnóczynak és igazgatótársainak elfogatása országszerte felzúdulást váltott ki. A megyék neheztelő feliratokban augusztus végén megkérték a királyt, hogy a foglyokat küldje haza Magyarországra. Ezért november 22. és 24. között ismét Budára szállították őket, és ott 1795. április 27-én Hajnóczy felett is kimondták a halálos ítéletet. Május 20-án, reggel hat órára volt kitűzve az elítéltek kivégzése, amely a mai budai Vérmezőn hajtatott végre. Hajnóczy bátorságot és egyúttal méltóságot mutatott. Arcvonásai nem változtak, szelíd mosoly vonult el ajkain, midőn feje a törzstől elvált. A kivégzettek vagyona az ítéletek szerint a kincstárra szállt, ingóságaikat augusztus 10-én elárverezték. Hajnóczy radikális volt, de nem felforgató, miként francia irányú elvtársai, tisztelte a történeti múltat, és kímélte a magyar alkotmány azon részeit, melyek a haladással nem ellenkeztek. Törekvéseinek végcéljait jól mutatja az 1794. augusztus 29-én beadott vallomása, amely szerint ezek a sajtószabadság törvényes biztosítása, a törvényes eljárás a nem nemesekre való kiterjesztése és hogy a paraszt is kaphasson birtokjogot.
Hámán Kató - Hámán Kató (Kompolt, 1884. december 2. - Budapest, 1936. augusztus 31.) a munkásmozgalom harcosa, segédmunkás, vasúti alkalmazott, magyar kommunista politikus.
Szegény falusi kisiparos gyermekeként súlyos nélkülözések közepette végezte el a tanítóképző három osztályát, de szülei korai halála miatt abbahagyta tanulmányait és a MÁV-alkalmazottként helyezkedett el. 1918-tól Budapesten a vasutas szakszervezet vezetője; a KMP-be elsők között lépett be. A Tanácsköztársaság alatt a IX. kerületi Munkástanács tagja volt. Ezt követően több hónapra internálták. Kiszabadulását követően a Ruggyantagyárban vezette a munkásokat, mint a Vegyészeti Munkások Szakszervezetének titkára. 1923-tól az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja (KMP) egyik szervezője, 1924 áprilisában részt vesz az SZDP XXII. Kongresszusán. 1925-től az Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP) vezetőségének tagja, majd a Vörös Segély egyik vezetője lett. Többször került börtönbe politikai nézetei miatt. Egészsége megromlott, ezért börtönbüntetését megszakították. És utolsó szabadulása után meghalt.
Magyarországon több utcát és teret, valamint középiskolát neveztek el róla az 1950-es években. Ezeket többnyire átnevezték 1990 után.
Harangvirág - A harangvirág (Campanula) fiatal korában a nyár előhírnöke. A kecses, harang alakú virágok márciustól augusztusig nyílnak.
A széles levelű harangvirág (Campanula latifolia) a kétszikűek (Magnoliopsida) osztályának a fészekvirágzatúak (Asterales) rendjéhez, ezen belül a harangvirágfélék (Campanulaceae) családjához tartozó faj.
A harangvirág eredetileg a Földközi-tenger medencéjében fekvő országokban, a Kaukázusban és a Balkán-félszigeten található meg. Északabbra vadon csak néhány fajta (mint például a rotundiflora – fűharangvirág) nő, habár ott egyre ritkábbak lesznek.
A harangvirág (campanula) elnevezés a latin Campa szóból ered, mely harangot jelent. Tehát a növényt egyszerűen az alakja alapján nevezték el.
A lakásban világos, napos, levegős helyen kell tartani. Nyáron védeni kell a tűző naptól. A harangvirág levegőtlen szobában nem virágzik! A fagyveszély elmúlása után cserepestül kihelyezhető erkélyre vagy kertbe félárnyékos helyre. Ősszel, a fagyok beállta előtt, 6-10 C fokon kell átteleltetni. A növényt kétévenként tápdús földbe át kell ültetni. A talaj felszínét célszerű agyaggal és homokkal keverni. A harangvirág (Campanula) átültetésre a tavaszi időszak a legalkalmasabb. Talaját nedvesen kell tartani. Ne száradjon ki. Télen, a nyugalmi időszakban csak mérsékelten kell öntözni. Nyáron, főleg a fejlődő fiatal növényeket kéthetenként tápsóoldattal is kezelni kell.
A harangvirág fiatal hajtásait tavasszal vissza kell vágni, hogy bokrosodjon. Bokrosabb lesz akkor is, ha gyökeres dugványokból több darab kerül egy cserépbe. Új hajtások dugványozásával könnyű szaporítani. A harangvirág dugványok a vízben jól gyökeresednek. A növény a dugványozás évében már virágzik.
A kertben a virágok ültethetők szegélyvirágként, esetleg sziklakertben, futtatható falakon, illetve ültethet virágágyásaiba nagy harangú fajtákat is. A harangvirág selymes virágai többnyire a kék és kékeslila színek különféle árnyalataiban pompáznak, de léteznek fehér és rózsaszín fajták is. A magas szárú harangvirágok emellett még vágott virágnak is megfelelőek.
A harangvirágok szívós növények, nem túl igényesek így megfelelőek a virágágyásokba. Akkor a legszebbek, ha legalább 3-5 tövet ültetnek egybe. A magasabb fajták csodásan mutatnak a díszágyás közepén vagy hátsó részében. Az alacsonyabb növényeket falmentén vagy sziklakertben szegélyvirágként célszerű ültetni. A növények kevés igényt támasztanak a talajjal szemben, egyszerűen alkalmazkodnak. Viszont szeretik a kissé nedves és félárnyékos helyet. A talaj jó áteresztő képességű legyen, mert a harangvirág nem szereti, ha télen vízben áll. A talaj ne legyen túl trágyázva. A harangvirág egyetlen problémája, hogy a csigák a növényt nagyon szeretik, ezért rendszeresen ellenőrizni kell azt.
Hársfa - Tilia (hársfa, Tiliaceae). Lombhullató fák. Szórt állású, egy síkban elhelyezkedő leveleik kissé részaránytalanok, gyakran ferdén szíves vállúak, fűrészes élűek. Sárgás v, zöldes fehér, hímnős, illatos virágaik három v. több virágú, csüngő álernyőben, a hajtásokon nyílnak. A virágzati kocsány alsó fele hosszú, nyelv alakú, hártyás murvalevéllel összenőtt. Termésük fásodott, kemény v. többé-kevésbé törékeny falú, gömbölyded v, tojásdad, sima v. bordás, egy-két magvú tok.
Rendkívül változékony nemzetség. Szép alakjuk, valamint kellemes illatú, alkalmas termőhelyeken jól mézelő virágaik miatt legértékesebb fáink közé tartoznak. Erdőterületünknek kb. 1%-át borítják, az ország fatömegének azonban csaknem 1,4%-át képviselik. Ipari felhasználás tekintetében az egyes hársfajok között nincs lényegbevágó különbség. Esztergályos munkához, fafaragáshoz, bútor- és furnérgyártásban, fagyapot előállítására használják. Hársból készül a legjobb rajzszén. Alkalmatlan építési fának és tűzifának. Szaporítás: rétegezés utáni magvetés ősszel, vagy tavasszal Nálunk termesztett fontosabb fajok: Amerikai hárs. Hazája É-Amerika. 20-30 m-es, széles-gömbölyded koronájú fa. Széles-tojásdad, hirtelen kihegyezett, ferdén szíves vállú levelei éles-fűrészes, szálkás fogúak, halványzöld fonákja van, mindkét oldalukon kopaszok. Mellékszirmos virágai többvirágú, csüngő álernyőben, júliusban nyílnak. Gömbölyded v. hosszúkás, sima, vastag falú termései gyéren molyhosak. Mély fekvésű, üde talajokra való.
Ezüsthárs (magyar hárs). Hazája Dél-Kelet-Európa, KisÁzsia. Felálló ágú, szabályos, kúpos koronájú, hatalmas fa. Hajtásai és a rügyek csillagszőrösek. Változó alakú, széles-tojásdad v. kerekded, szíves, egyenesen vagy ferdén levágott vállú levelei szabályosan vagy egyenlőtlenül fűrészesek, fonákjukon ezüstösen csillagszőrösek. Erős illatú, sárgás, mellékpártás virágai június végén, júliusban csüngő álernyőkben nyílnak. Gömbölyded vagy ovális, kemény falú, borsó nagyságú termései molyhosak, néha kissé bibircsesek. A leggyorsabban növő és legedzettebb hársfajunk. Lombját a levélatkák nem bántják. Legjobban a meleg fekvésű, üde lösz- és homoktalajokat kedvelik, de a városok száraz, poros és füstös levegőjét is jól tűri. Csemete korában árnyéktűrő, de később fényigényes.
Hazánkban leginkább a Balaton-Nyíregyháza vonaltól délre, gyertyános, száraz, gyöngyvirágos és pusztai tölgyesekben őshonos faj.
A legszebb ezüsthársas erdőállományt a Zselicségben találjuk. A szárazságot jól tűrő fafaj s így az erdőgazdaságok üdébb homokon vagy löszön fenyőállományokba, tölgyesekbe elegyítik. Koronaalakban, levélszabásban és szőrözöttségben eltérő, ivartalanul szaporítható számos alakja mellett más fajokkal képezett hibridjei is gyakoriak. Fontosabb változatai: a T. a. colurnifolia Borb., levelei Magyarországon mogyorólevélhez hasonlóak; a T. a. inaegualis Simk. rhodopetala Borb., ferde levélvállú, rózsaszín szirmú alak; a P. a. subvititolia Borb., a szíves vállú levelet a közepe táján, a mindkét oldalon kiálló nagy fog szőlőlevél alakúvá teszi. Hazai legnagyobb példányaink Szőlősgyörökön, Ladon, Szeleltén, Tamási, Hőgyészen, Dombóváron, Boldogkőváralján találhatók. Legszebb, évszázados példányokból álló ezüsthárs fasoraink Tolna megyében vannak, Tamási, Hőgyész, Dombóvár határában.
Változatos levelei közül az alsók szíves vállúak, többé-kevésbé szőlőlevél alakúak, a középsők lekerekített csúcsú kerekdedek, a felsők ferde vállú tojásdadok, fokozatosan kihegyesedők. Ez a sorrend fordított is lehet. A levelek durván fűrészes élűek, kihegyezett, szálkás hegyű fogakkal. A fonák tavasszal csillagszőrös, később csak a rozsdavörös szakáll látható. Virágzata sokvirágú, széles, hosszú murvalevele nyeles, a virágzatnál hosszabb.
Termése gömbölyded és törékeny.
Kislevelű hárs Hazája Európa. 20-25 m-re növő, hengeres vagy terebélyes koronájú fa. Sima hajtásai olajzöldek, barnák v. vörösek- Levelei szíves vállúak, hirtelen kihegyesedő kerülékesek, finoman fűrészesek, felül fényes, fonákjukon szürkés-zöldek, az érzugokban rőtszakállasak. Sárgásfehér virágai majdnem vízszintesen elállók, a murvalevélnél hosszabb álernyőben, június végén nyílnak. Kicsiny, gömbös vagy megnyúlt termései simák, vékony, törékeny falúak. A domb- és alacsonyabb hegyvidék fája. Itt középkötött, üde talajokon díszlik. A szárazságot tűri, de száraz levegőjű helyekre nem való. Hazánkban főként a Dunántúl nyugati részén, kisebb mértékben a Középhegység területén, tölggyel társulva fordul elő. Erdőgazdasági jelentőségét iparilag jól értékesíthető fáján kívül kedvező talajjavító szerepe indokolja. Állományt nem alkot, de különösen az erdei fenyvesek alkalmas elegyfája. Hazai legnagyobb példányaink Alcsúton, Dobón, Keszthelyen, Nagyesztergáron, Gencsapátiban, Zircen, Várgesztesen, Üzőhegyen, Szelestén, Zsennyén, Úrkúton, Pusztavámban találhatók. Nagycenk több mint 2 km hosszú, két évszázados, kettős hárssorának zöme is kislevelű hársból áll.
Krími hárs. Valószínűen a Krím-félszigetről származó, 20 m-re növő, kúpos koronájú fa. Kerekded, hirtelen kihegyezett, ferdén szíves vállú levelei éles fűrészesek, a fogakon serteszőrű szálkával. A lemez felül fényes zöld, fonákján sápadt, kopasz, csak az érzugokban látható szennyes rozsdavörös szakáll. Kevés virágú, csüngő álernyői júl. elején nyílnak. Lándzsás murvalevelei rövidnyelűek. Termése kúposan kihegyezett, tojásdad, bordás, szürkésbarna gyapjas. Sorfának ültethető. Lombját az atkák nem bántják. Balatonfüreden honos. Közepes termetű fa. Széles-kerekded, néha vese alakú, röviden kihegyezett levelei szíves vállúak; szélük éles-fűrészes, szálkás fogakkal, Üde zöld felületük pókhálósan csillagszőrös, fonákok a nagyobb erek zugaiban szakállas. A virágzat olyan hosszú, mint a murvalevél vagy valamivel rövidebb. A murvalevél változóan nagy, felemás tövű. Termése többé-kevésbé ötpúpú.
Virágát és a hársfaszén porát használják fel. Alkalmazzák hűlési esetekben (spanyolnátha), fájdalmas reumánál és köszvénynél. Sokáig nem szabad használni, mert szívpanaszokra adhat okot. Vizelethajtó, gyomorerősítő, görcscsillapító a virágból készült főzet. Ezt a főzetet felhasználhatjuk nátha, idült köhögés, tüdő elnyálkásodás, hörghurut és altesti bántalmaknál, amelyek a vesére vezethetők vissza. Az említett esetekben a teát mindenkor ágyban, forrón kell inni. Ha a teafőzethez mézet, vagy cukrot teszünk, spanyolnátha ellen kipróbált házi szert kapunk. A hársfavirág teát élvezeti célra mindig csak forrázzuk.
A puha, fehéres hársfa szívóssága folytán faszobrászatra, esztergályozásra, konyhalapok és asztaldeszkák készítésére alkalmas.
A hársfa reánk maradt feljegyzések szerint a vágyakozás, gyöngédség, dal és szerelem jelképe volt. A lombos hársfák alatt tartották, de tartják ma is egyes vidékeken az ünnepi táncokat, ünnepélyeket, lakodalmakat.
Határ - az a képzelt vagy jelzett vonal, mely valamely területet körülfog. Átvitt értelemben a területet magát is jelenti, például egy helység határa. A földrajz természetes és mesterséges határokat különböztet meg. Amazokat a természet szabja meg, emezeket az ember. Amazokhoz tartoznak a tengerek, hegységekben a vízválasztó gerincek, síkságokon a folyók, mocsarak és tavak. A határok természetének nagy hatása van a népek történetére. Politikai tekintetben legkedvezőbbek a zártabb határok, azaz olyanok, amelyek a területhez képest minél rövidebbek, minél inkább megközelítik a körvonalat, továbbá a hegységi és egyéb természeti határok, mert a határok hosszával és könnyű átlépésével egyenes arányban van a más népekkel való súrlódások, összekoccanások valószínűsége. Nagy országok politikailag biztosabbak ebben a tekintetben is, mint a hasonló alakú és határú kis országok, mert nagyságukhoz képest kisebb a határuk. A más népekkel való érintkezés szempontjából, a művelődés, kölcsönös érintkezés, csiszolódás, kereskedelem szempontjából éppen ellenkezőleg a nyíltabb, hosszabb határok, tehát a kisebb területek kedvezőbbek.
A határ továbbá tágabb értelemben egy községhez tartozó összes terület (falu, város határa), legtágabb értelemben pedig azok a községhez tartozó helységek, puszták stb. is, melyekre a hatóság jogai kiterjednek. Közgazdasági szempontból nem kívánatos, hogy az egyes községek határa igen kiterjedt legyen, mint ez p. alföldi községeinknél igen sok esetben előfordul, minthogy a határ túlságos kiterjedése a földbirtok belterjesebb kihasználását akadályozza. Ilyen viszonyok között a közigazgatási kormányzat feladata új községek alakítása által a földbirtok jobb megoszlására kihatni, telepítési törvények által a telepítést szabályozni s telepítési bankok útján az ügyet előmozdítani.
Helikon - Helikonnak nevezzük azokat a katonazenekari használatra készült kör alakban hajlított basszus- és kontrabasszus tubákat (ritka esetekben lehetnek tenortubák is), amelyeken a játékos a hangszert vállára véve, fejét középen átdugva játszhatott. Először 1845-ben Oroszországban bukkant fel.
- Helikon Könyvtár Magyarország legnagyobb, és egyetlen épen maradt magánkönyvtára bűvöli el a látogatót a több mint 90 ezer, főleg 18. és 19. századi kötetével és berendezésével. Neoklasszicista stílusú bútorzata iparművészeti alkotás, ma már több mint 200 éves. A legnagyobb hazai főúri könyvtárat Rómában készített márványszobrok díszítik, köztük Diana-nak, a vadászat mitológiai istennőjének gyönyörű szobra. De látható itt 1808-ban készült földgömb, 200 éves hársfából készült csillár, sőt az 1797-ben épített 33 m hosszú Phönix nevű gálya eredeti tervrajza is.
A kapcsolódó kis könyvtár, majd a kápolna megtekintése után a régi lakószobák során halad végig a látogató, korabeli, nagyrészt eredeti intarziás bútorok, festmények, kínai, francia, magyar vázák, keleti szőnyegek mellett, egész a tükörteremig, a jelenlegi koncert teremig, amely korábban a család ünnepi ebédlője volt, s a kastély talán leginkább grandiózus terme aranyozott stukkóival, csodás csilláraival.
- Helikon Kastélymúzeum (Festetics Kastély) A több mint negyedévezredes Festetics-kastély építését 1745-ben Festetics Kristóf kezdte. Az akkor 34 termes épületet a XVIII. és XIX. században háromszor átépítették, bővítették, így ma 101 helyiséggel büszkélkedhet és ezzel Magyarország három legnagyobb, barokk kastélyainak egyike lett.
Bámulatos szépsége az elmúlt századokban is koronás főket, főhercegeket, diplomatákat, híres családok tagjait vonzott ide. Az utóbbi két évtizedben olyan neves látogatói voltak, mint a belga királyi pár, Göncz Árpád, Mádl Ferenc valamint Portugália, Németország, Csehország, Szlovénia, Szlovákia, Ausztria, Lengyelország, Olaszország és a Kínai Népköztársaság és a Vietnámi Szocialista Köztársaság elnökei. A Festetics-kastély ma múzeum és konferencia központ. Állandó és időszaki kiállításait évente mintegy 200 ezer látogató tekinti meg. Zenei rendezvényei megközelítik a százat. A kastély parkjába a díszes főkapun juthatunk be. Évente 70 ezer egynyári virágot ültetnek ki a kertészeink a nyírott pázsitba illesztett ágyásokba. Az előkertet vadgesztenyefák, török mogyoró, orgonák, fekete fenyők és más fák, bokrok mellett két klasszikus szépségű japánakác, és Festetics György gróf mellékalakokkal kiegészített bronzszobra és egy nagy szökőkút díszíti. A park több évszázados fáinak lombjai alatt nyári estéken klasszikus színházi előadásokat élvezhet az ide látogató vagy gyertyafényes, zenés éjszakai kastély-látogatáson vehet részt.
Kívánságra a kiállításokon tárlatvezető ad információkat, német, angol, olasz, orosz nyelven.
A kastély szobrokkal díszített nyugati homlokzatával szemben két szökőkutat is magába foglaló francia kertben gyönyörködhetünk, amely mögött tízhektáros angolpark húzódik. A sétányok a park ős öreg fák között kanyarognak, köztük 400 éves is akad. A parkot a Festetics család céltudatosan szépítette, gazdagította növényritkaságokkal is. Több mint 50 fafaj és bokorfaj hűvöse alatt lehet sétálni vagy a padokon megpihenni. Közben eljutunk egy tavacskához, kis vízeséssel kombinált sziklakerthez, valamint a híres oroszlános kúthoz, amelyből nyáron friss, iható víz csorog. A kastélykert hátsó traktusában áll a kocsiház és istálló díszes épülete, amelyben a Hintómúzeumot találjuk.
Ily módon, ha a kastély összes kiállítását, parkját nyugodtan meg akarja nézni, legalább jó néhány órát rá kell szánnia.
- Erdélyi Helikon a helikoni közösség szépirodalmi és kritikai folyóirata, amely 1928 és 1944 között Kolozsváron jelent meg Bánffy Miklós főszerkesztő vezetésével, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában. A folyóiratot az induláskor Áprily Lajos, 1929 júliusától Kuncz Aladár, 1931 októberétől Lakatos Imre, 1932 januárjától Kós Károly szerkesztette.
- Helikoni munkaközösség néven ismert a romániai magyar írók és költőknek 1926-1944 között fennálló szabad munkaközössége. A közösség évente egyszer gyűlt össze Kemény János marosvécsi kastélyában. Kuncz Aladár szerint "a szellemi csoportosulások között talán egész Európában a legösszefogóbb és legegyetemesebb kisebbségi alakulat, amely egyszer hivatva lesz arra, hogy a kisebbségi irodalmak tisztán művészi, pacifista eszméit bevigye az európai köztudatba" (Az erdélyi gondolat Erdély magyar irodalmában, 1929).
Herman Ottó - Herman Ottó (Breznóbánya, 1835. június 26. – Budapest, 1914. december 27.) természettudós, néprajzkutató, régész, polihisztor, politikus. Nevezték az utolsó magyar polihisztornak is.
Felvidéki szász családba született, apja orvos volt. Szülei 1847-ben települtek át a Felvidékről a Miskolc melletti Alsóhámorba. Nagycsaládban nevelkedett, hiszen négy lány testvére után elsőszülött fiú volt és később születik még egy fiú testvére aki ötéves korában meghalt, valamint további kettő húga is. Iskoláit Miskolcon kezdte. Jelentkezett katonának az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban, de fiatal kora miatt hazaküldték. Élete végéig Kossuth Lajos híve maradt, többször meglátogatta torinói száműzetésében. 1853–1856 között a bécsi politechnikumban folytatta géplakatosi tanulmányait, itt keltették fel érdeklődését a természettudományok, elsősorban a rovartan. 1857-ben 12 évre besorozták katonának, de hat év után sikerült leszerelnie, és folytathatta tanulmányait. 1863-ban harcolt a lengyel szabadságharcban. Hazatérte után Kőszegen dolgozott fényképészként. 1871-ben a párizsi kommünt támogatta és írása is megjelent a Magyar Polgár hasábjában. Kivette részét a közéletből is: 1879 és 1886 között Szeged, Miskolc és Törökszentmiklós függetlenségi párti képviselője volt.
Brassai Sámuel tanítványaként a Természettudományi Társaság megbízásából hatalmas gyűjtőmunkával megírta Magyarország pókfaunáját, majd a magyar halászat könyvét. 1877-ben létrehozta és tíz évig szerkesztette a Természetrajzi Füzeteket. A madártan nemzetközileg elismert tudósaként számos könyvet írt a madarakról. Jelentős volt munkássága a néprajz, a nyelvészet és a régészet terén is.
Foglalkozott madarak preparálásával, így került kapcsolatba a muzeológiával: a kolozsvári múzeumba ment konzervátornak. Ő rakta le a később híressé vált állattani gyűjtemény alapjait. Hamarosan felfigyeltek rá, és amikor felkérést kapott Bécsből, hogy vegyen részt egy afrikai állattani gyűjtést folytató expedícióban, a magyar Természettudományi Társaság többéves ösztöndíjat adott neki, hogy itthon tartsa. Megbízásukból megírta a nemzetközi elismerést arató, hazai pókfaunáról szóló monográfiáját, melyben 314 pókfajtát írt le és ebben a művében 36 új faj leírását végezte el. 1875-ben a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa lett.
1879–1883 Szeged, 1893–1896 Miskolc, majd Törökszentmiklós függetlenség párti országgyűlési képviselője. Politikusként is szót emelt a természettudományos ismeretek terjesztéséért, mert elvei szerint a természetben felismert harmónia segíthet jobbá tenni a társadalmat.
1885-ben vette feleségül Borosnyay Kamilla (1856–1916) írónőt. Ekkor rendezte meg híres halászati kiállítását is. 1888-ban norvégiai tanulmányúton vett részt és hatalmas madártani anyaggal érkezett haza. 1891-ben nemzetközi ornitológus kongresszust szervezett. Ekkoriban írta legnagyobb jelentőségű műveinek nagy részét. Bejárta az országot, Bugacot, a Nagykunságot, a Bakonyt, Somogy vidékét, Erdélyt néprajzi adatokért, de tárgyakat, preparált állatokat is gyűjtött. 1896-ban a millenniumi ünnepségeken nagy sikerű kiállítást rendezett, amely 1900-ban Párizsba is kijutott.
1893-ban ő hozta létre a Magyar Ornitológiai Központot, amelynek haláláig igazgatója is volt. Rengeteget publikált, sok könyvet írt, több folyóiratot szerkesztett és sokat tett a tudományok népszerűsítéséért. Fontos szerepet játszott az Állatvédő Egyesület 1883-as megalapításában, és elkészítette a magyar állattartás történeti összefoglalóját és szakszótárát.
1914-ben egy szekér elütötte. Lábadozás közben a sok fekvéstől tüdőgyulladást kapott és belehalt. A háború miatt Budapesten temették el, de hamvait Miskolc város tanácsa 1965-ben elhozatta, hogy végakaratának megfelelően a hámori temetőben helyezze el.
Hét vezér - a honfoglalás idején, 895-ben a magyarok hét törzsének vezére, azaz törzsfőnöke – korabeli szóval úr – volt. Bíborbanszületett Konstantin művében a magyar törzsek neve fennmaradt, s ez a lista igazolható a magyar helynevekből. A törzsek vezetőit tekintve azonban a krónikás hagyomány több, egymásnak ellentmondó listát őrzött meg, s ezek neveinek egy részével kapcsolatban a történettudomány kimutatta a datálás téves voltát. A hét vezér valódi névsorát tehát nem ismerjük, bár egy részük hiteles név lehet, elsősorban Árpád nagyfejedelemé.
A magyar törzsek névsorát egyetlen forrásból, Bíborbanszületett Konstantin A birodalom kormányzása című művéből ismerjük. A magyarokat illető információit a 948 körül nála járt magyar küldöttségtől szerezte, amelynek vezetője Bulcsú harka volt, s amelynek tagja volt Árpád dédunokája, Tormás herceg is.
Konstantin császár nyolc törzsről beszél műve 39. A kabarok népéről szóló fejezetében, ahol a kabarokat mondja az első törzsnek. A császár megmondja, hogy ez valójában három törzs, akik a kazárok közül csatlakoztak a magyarokhoz, és akiknek egy vezetője volt a honfoglaláskor és azóta is mindig.
A másik hét törzsnek nevét a következő sorrendben adja meg megszámozva kettőtől nyolcig: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Ezek közül is a Kürtgyarmat összetett törzsnév, a Kürt és a Gyarmat nevek összeolvasztásából keletkezett. Ma már nem tudni, hogy ennek oka a két törzs töredékes jellege volt-e, vagy szándékos ferdítés a hetes szám miatt. Ténylegesen a két törzs nem egyesült, amiről törzsneves településeink egyértelműen tanúskodnak.
Bíborbanszületett Konstantin sajnos nem adja meg név szerint a magyar törzsek vezetőit, annyit mond csak el a magyar törzsszövetség vezetőiről, hogy legnagyobb fejedelmük mindig az Árpád nemzetségéből sorban következő fejedelem és van két másik is, a jila és a karcha is. Azt is elmondja, hogy a „türkök” (azaz magyarok) nyolc törzse nem engedelmeskedik a maguk fejedelmeinek, de ha veszély fenyeget, akkor – megegyezés van köztük erre – együtt harcolnak. Majd hozzáteszi, hogy minden törzsnek is van saját fejedelme. Ebből sajnos nem világos, hogy a nagyfejedelem, gyula és harka azok külön személyek a törzsek vezetőin kívül, vagy ők egyben egy-egy törzs vezetői is, de a más sztyeppei törzsszövetségekhez hasonlóan az utóbbit valószínűsítik a történészek. A türkök és kazárok szokásához híven a csatlakozott népek vezetője – a magyarok esetén a kabaroké – minden bizonnyal a törzsszövetség trónörököse volt, azaz a magyarok esetén Árpád nemzetségének a tagja. Anonymus szerint a honfoglalás előtt „Szkítiában” – azaz Etelközben, aminek ezt a nevét nem ismeri – hét fejedelmi férfi kötött szövetséget: - Álmos, Árpád apja - Előd, Szabolcs apja, „akitől a Csák nemzetség származik” - Kend (Kond, Kund), Korcán (Kurszán) apja és Kaplun /Kaplon, Kaplony/ apja, akitől a Kaplony nemzettség származik" - Ond, Ete apja, „akitől a Kalán nemzetség és a Kölcse nemzetség származik” - Tas, Lél (Lehel) apja - Huba, „akitől a Szemere nemzetség származik” - Tétény (Töhötöm), Horka apja, „a Horkának fiai voltak Gyula és Zombor, akiktől a Maglód nemzetség származik”
Anonymus listáján valószínűleg minden személy valóban élt jelentős személyiség volt, de a lista, mint a honfoglalásba kezdő hét vezéré bizonyosan téves. Bíborban született Konstantin Tast Árpád unokái közé sorolja, a történészek csak azon vitatkoznak, Árpád melyik fiának volt a fia, Jutocsáé vagy Üllőé. Szabolcsról Györffy György azt feltételezi, hogy Árpád utóda volt a nagyfejedelmi pozícióban, de ez azt jelenti, hogy valóban kortársa volt Árpádnak, ugyanakkor rokona is. Anonymus szerint Szabolcs apja volt Előd, más krónikák szerint Álmosé. Kurszánnal kapcsolatban Róna-Tas András vetette fel, hogy esetleg Árpád öccse lehetett. Ond, Huba és Tétény (Töhötöm) kapcsán viszont elképzelhető, hogy egy-egy törzs vezérei voltak, akiknek nemzetsége még Anonymus korában is az ország vezető családjai közé tartozott.
Kézai Simon krónikájában hét kapitányról beszél, akik hét sereg élén vonultak be „Szkítiából Pannóniába”, a seregek és kapitányok sorrendjét a következőképpen adja meg: - A Turul-nemzetségbeli Ügek fia Előd fia Álmos fia Árpád - Szabolcs, aki Csákvár környékén telepedett le tőle ered a Csák nemzetség - Gyula, aki „utóbb Erdélyben lakott” - Őrs, „ez, mint mondják a Sajó körül ütötte fel sátrait” - Künd, „ez a Nyír(ség) környékén lakott, fiai Kusid és Kupian” - Lél, „először Galgóc környékén, majd a nyitrai részeken lakott, tőle származik a Zovárd nemzetség” Vérbulcsú „aki Zalában, a Balaton körül telepedett meg”, akit azért neveztek Vérbulcsúnak, mert „nagyapját a krimhildi csatában a németek megölték”, ő pedig bosszúból „némelyeknek úgy itta a vérét, mint a bort”
Ez a lista Anonymusénál is kevésbé hiteles, több benne a mondai elem. Örs például a kabarok egyik törzse volt a honfoglalás idején. Lél és Bulcsú 955-ben az augsburgi csata után haltak meg, miután elfogták és felakasztották őket. Gyula méltóságnév volt, később vált személynévvé, akárcsakAnonymusénál is kevésbé hiteles, több benne a mondai elem. Örs például a kabarok egyik törzse volt a honfoglalás idején. Lél és Bulcsú 955-ben az augsburgi csata után haltak meg, miután elfogták és felakasztották őket. Gyula méltóságnév volt, később vált személynévvé, akárcsak Künd/Kund. Csak Árpád és Szabolcs sorolható be a honfoglalás idejére. Kusid a Fehér ló mondából került be Kézai listájába, mint Kund fia, Kurszán helyére.
Hock János - Hock János (Devecser, 1859. december 31. – Budapest, 1936. október 10.) zsidó, többször átkeresztelkedett katolikus plébános, politikus és író, a Magyar Nemzeti Tanács tiszavirág életű elnöke.
1887-től folyamatosan tagja volt a képviselőháznak. Először, mint szabadelvűt, a Somogy megyei szili kerületben választották országgyűlési képviselőnek, majd nemzeti párti, újból szabadelvű, Bánffy Dezső híve, 1910-től a Justh-párt tagja, később Károlyi Mihály híve lett. Belépett a szabadkőműves mozgalomba.
1889-től Budapesten kőbányai, 1912-től józsefvárosi plébános.
Jó szónoki képességei voltak, amelyeket az általános választójogért vívott küzdelemben hasznosított. Ellenzője volt Tisza István politikájának.
1918. november 1-én, a miniszterelnökké avanzsált Károlyi Mihályt felváltva a Magyar Nemzeti Tanács elnöke lett. Az új rendszerben is csalódott, ezért nyugdíjazását kérte és visszavonult a politikától.
A Tanácsköztársaság kikiáltása (1919. március 21.) után először Csehszlovákiába, majd Bécsbe, és végül az USA-ba emigrált. Onnan visszatért Európába: Párizsban, majd ismét Bécsben élt. Több cikkben bírálta a Horthy-rendszert.
Ennek ellenére, 1933-ban hazatért. A külföldön írt cikkei miatt korában ellene emelt vádak (többrendbeli nemzetgyalázás és kormányzósértés) alapján bíróság elé állították és egyévi börtönre ítélték 1934. novemberben bevonult a börtönbe, de 1935 júniusában kegyelmet kapott.
Több teológiai, vallástörténeti és szépirodalmi mű szerzője.
Holdvilág - Holdvilág (románul Hoghilag, németül Halwelagen) község Romániában, Szeben megyében. A DN14-es út mellett, Erzsébetvárostól 2 km-re fekszik. Első említése 1309-ből maradt fenn Hulduualach néven. További névváltozatai: villa Abbatis (1311), Holduilag (1332), Holdwilág (1335), Nogholdwylag (1411), Holbalegen (1432). Középkori templomát 1602-ben lengyel zsoldosok rabolták ki és gyújtották fel. 1704. január 28-án itt zajlott le a holdvilági csata, ekkor a Guti István vezette erdélyi kuruc haderő súlyos vereséget szenvedett. 1724–1730 között két tűzvészt követően a templomot újjáépítették, ezt követően 1828–1834-ben ismét átépítették. A templom várfalait 1893-ban és 1906-ban lebontották. A Samuel Joseph Maet által épített orgonát 1993-ban a kolozsvári Zeneakadémia vásárolta meg.
- holdvilág holdvirág (Lunaria L., lapic Diószegiéknél), keresztes virágú, fű-nemű növény 3 fajjal Ázsia Ny-i részében, Európában és hazánkban. Táskája lapított és cséklyés. Magva zászlós-élű és hold-alakú. Táskájának maradandó fala holdfehérségű. Levele szív-alakú, virága szép lila/piros, a nyári violáéhoz hasonló, de kisebb. A L. annua L. v. L. biennis Moench (Judás ezüstje, lapickás fű) táskája széles ellipszisalakú, mind a két vége kerekített. Kétnyári. Az Alduna mellékén testvérfajának a gyökérszálai répa alakúan vastagodnak (L. pachyrhiza Borb.). Illattalan, kedvelt kerti virág. Európa D-i részéről s hazánkból jutott a kertbe. A L. rediviva L. (L. odorata Lam., atlaszvirág) több nyári, a táskája széles, de hegyes. Virága illatos. Közép és D-i Európa bércein (hazánkban is) terem, kertbe is ültetik. Magva olyan ízű, mint a Lepidiumé; régen officinalis volt.
Honvéd - A honvédség tagja, szűkebb értelemben a rendfokozat nélküli harcos. A Kisfaludy Károly alkotta nyelvújítási szót először az 1848-49-i forradalom és szabadságharc katonáinak megnevezésére használták.
Közkatonák: Honvéd (lövész, tüzér) Schütze (Kanonier, Jäger, usw.)
- 1. politikai napilap, szerkesztette és saját betűivel nyomatta Ocsvai Ferenc Kolozsvárt. Megjelent vasárnapot kivéve minden este 4-rét fél-íven 1848 dec. 28-tól 1849. június 23-ig; azon túl magyar és német szöveggel jelent meg egy íven, aug. 14-ig, mikor megszűnt; összesen 197 száma van.
- 2. A Honvéd, első magyar katonai hetilap; szerkesztette Bethlen Olivér gróf, honvéd alezredes, laptulajdonos volt a honvédegyleti bizottmány Pesten 1867 aug. 5-től 1870 dec. 1-ig; azon túl egy honvéd-tiszti társulat szerkesztette s adta ki; 1871 szept. 7-től szerkesztette Halász Károly; 1873 máj. 30-tól az év végéig Benedek Gyula; 1874. július 1-ig Vodianer F. Kiadó felelőssége alatt jelent meg a lap 4-rét egy íven és ekkor megszűnt.
- 3. A Honvéd, politikai napilap, szerkesztette Atzél Endre; kiadó-tulajdonosa volt a Corvina részvénytársaság Budapesten. Megjelent 1893 aug. 20-tól 1894 ápr. 15-ig 4-rét másfél íven, minden számban egy-egy színes képpel.
Horgony - A horgony általában a tengerészet, de ezen kívül a reménynek és állhatatosságnak jelképe; a régi indusoknál pedig a béke és a hírnökök jelének tekintették. (németül Anker; olaszul ancora; angolul anchor), a horgonyzat legfőbb része, mely a hajónak egy helyen való megtartására szolgál. A régi időben a föníciaiaknál, sőt még később is, e célra nagy kődarabokat (kőtömböket) vagy súlyos vasdarabokat használtak, melyek kötelekre kötve és a vízbe dobva a tengerfenékhez való súrlódásuk által akadályozták meg a hajónak helyéről való eltereltetését. Később az ilyen vasdarab egy magát a tengerfenékbe vájó kampóval láttatott el (egykarú horgony a régi görögöknél és a jelenben különösen a kikötőkben való lehorgonyozásánál használatosak), végre 2 egymással szemben kifelé álló kampóval (karral, ággal). Ezen régi horgonyoknál a horgonytestnek súlya tartotta a hajót s csak a horgony további tökéletesítésénél váltak e tekintetben a kampók mérvadóvá. A kovácsoltvasból készült horgonynak, abban, az alakjában, amelyben mondhatni Nagy Sándor idejétől egész mostanáig is fennáll, következő részei vannak: A horgonyrúd (nyél, szár), egy a horgony középső részét képező súlyos vasrúd, melynek egyik végén a horgonyláncnak megerősítésére szolgáló horgonykarika, a másik végén pedig két kissé görbített, egymás ellen és kifelé álló horgonyág vagy horgonykar van. A horgonyágak vége, a horgonysaru vagy kapa, lapos D alakú, ezzel vájja be magát a horgony a földbe, vagyis tengeri műnyelven a horgonyfenékbe. Hogy a vízbe vetett horgony két ágával ne dűlhessen laposan a tenger fenekére, a horgony nyakán - a horgonyrúdnak felső vékonyabbik része - az úgynevezett horgonydúc vagy horgonyfa található. Ez egy négyszögletes, két végén gömbölyűre faragott fa, mely az ágak összekötő tengelyére függőlegesen erősíttetik a horgonynyakhoz. A húzás, melyet a szél vagy áramlat befolyása alatt álló hajó a horgonylánc által a horgonyra gyakorol, ezt csak úgy fektetheti, hogy a horgonyfa laposan a mederfenékre fekszik és a horgonykarok, illetve ezek sarui a földbe nyomulnak. E század elejéig a horgonyláncot - melyet különben, úgy mondják, hogy Caesar Anglia inváziójánál is használt már - erős és megfelelő vastag horgonykötelek helyettesítették (horgonylánc). A legjobb horgonyálló vízfenék az agyagfenék; kavicsos vízfenékben a horgony működése bizonytalan, homokfenékben pedig a homoknak laza minőségénél fogva a karok nem tartanak és a hajó «a horgony előtt tereltetik». A legjobb horgonyzó hely, nem tekintve annak nautikai jellegét, valamint a fenék minőségét, 12-25 m. mélységű víz, 40 m. a legnagyobb mélység, amelyben, tekintettel a láncnak hosszúságára, még horgonyt vetni lehet, miután legalább háromszor oly hosszú darab láncot kell a láncréseken még a horgony után bocsátani, mint amennyi a víznek mélysége, sőt erős szélben 4-6-szor annyit is, mert minél hosszabb lánc tartja a hajót, annál inkább vízszintessé válik a húzás iránya és a horgonykapa annál kevésbé rántható ki a fenéktalajból. A horgony vetése előtt a hajó külső oldal falazatán, a horgonypárnákon (erős fadarabok) fekszik, ahol azt a csúsztató készüléknek láncai tartják; a horgonylánc a karikából, az elől lévő láncréseken át a hajó belsejébe és ottan a láncfülkébe vezet. A horgonynak a vízbe dobását, horgonyvetésnek, a horgonynak a vízből való kihúzását horgonyemelésnek mondják, az első a csúsztató készülék segélyével végzik, míg a horgony emelésétől a hajó maga a járgány körül tekert láncnak bevonásától egész a horgony fölé húzódik, s ott a járgány további forgatásától, miután a lánc immár függőlegesen áll, a horgonya vízből kiemelhető. Ha a körülmények vagy a horgonykarnak valami sziklahasadékba beszorul, a horgonynak emelését megszakítják, úgy a láncot egy kengyelénél kikapcsolják és a láncvégénél egy megfelelő hosszú kötélre egy úszó jelet, mint tonnát vagy fadarabot erősítenek, hogy más alkalomkor, esetleg búvárok segélyével, a horgot kiemelhessék. Nagyobb hajókon 2-3, hadihajókon 4-5 nehéz és 3-4 könnyebb horgony van. A két legfőbb horgony az anyahorgony, elől és oldalanként a hajó homlokrészén, hadihajókon a hasonló nehéz párkányhorgony oldalanként az előárboc párkányzata alatt, kereskedelmi vitorlás hajókon az úgynevezett reményhorgony a felső fedélzet elől lévő lépcső-vék nyílásába állítva van elhelyezve; ez utóbbit használtatása esetén még onnan ki kell emelni és vetése előtt a horgony-darura akasztani. A könnyű horgonyhoz tartozik a tengeri hajókon még a folyamhorgony és valamennyi hajón a kukázó, segéd horgony és a kis négyágú vasmacska. Ez utóbbit tengeri hajókon leginkább csak a tengerfenékre esett tárgyaknak megkeresésére és kiemelésére használják. A hajók anyahorgonyának súlya természetesen a hajók nagyságától függ; szabály szerint a hajó szélességének négyzetéhez áll arányban. Úgy a horgony, mint a lánc annál nagyobb erőkifejtésnek van kitéve, minél nagyobb a hajó elejének a szél által ért felülete. Ebből kifolyólag egyenlő nagyságú hajók, melyek elől keskenyebbek, súlyra nézve könnyebb H.-t igényelnek, mint a teltebbek. A horgonynak tartóssága, melytől sok embernek élete és áruknak biztonsága is függ, szigorú kipróbálás (horgonypróba) alá esik, mely vagy hidraulikus gépek feszítő erejének a horgonyra való hatását nézik, vagy pedig azt, hogy a horgonyt megfelelő magasságból sziklákra ejtve, semmi nagyobb mérvű deformálást nem szabad mutatnia. Szerkezeti minőségre nézve többféle horgony létezik, melyek közül a Porter-féle horgony mozgókarokkal, a Martin-féle horgony, mozgó- és a horgonyfával vagy dúccal párhuzamosan (nem keresztbe) fekvő karokkal, melyek egyszerre vájódnak a fenékagyagba, a legnevezetesebbek.
Hóvirág – Galanthus nivalis. Mérete: 15-20 cm, virágzata magányos, viágának színe fehér, szára hengeres, levelének alakja szálas, széle ép, levélkapcsolódása tőálló.
A hóvirágot mindenki ismeri: néha még a hó sem olvadt el, de már megjelennek a levelek és köztük egy fehér bimbó, mely hamarosan kifeslik. Latin neve hófehér tejvirágot jelent. A nép ajkán él úgyis mint árvavirág, fehér tavaszika, gergelynapi virág. Szürkészöld tőlevelei szálasak, tőállásúak, a virágzás után növekednek meg. A vékony, egyenes szár végén egyetlen, bókoló virág fejlődik. Két lepelkörből áll: a külső három lepel fehér, a virágzás előrehaladtával mindjobban szétterül. A belső leplek szembetűnően kisebbek, csúcsuk kicsípett, zöld rajzolattal. Termése tok. A geofiton fajok közé tartozik. Üde erdőkben még mindig gyakori faj,de gyűjtése tilos. A hóvirág állományok genetika állománya gyengült, mivel a legszebb példányok csokrokban végezték, így nem tudták előnyös tulajdonságaikat örökíteni.
Találkozhatunk vele az ókori görög mitológiában és a keresztény kultúrában is. Gyakran ábrázolják együtt Máriával. A legenda szerint a Paradicsomból kiűzött emberpárt vigasztalta látványával-így lett belőle a remény szimbóluma. Gyógyhatású anyagot tartalmaz, alkaloidája a galantinin.
A hóvirág sokáig nem volt védett hazánkban, de a hagyma mértéktelen begyűjtése miatt (néhol tolólapos traktorral összetolták a földet és kiszitálták a hagymákat) 2005. óta oltalom alatt áll. Eszmei értéke 10 000 forint. Miközben a hagymát tonna számra szállították a ˝tulipánok hazájába˝, a virágot nagy mennyiségben gyűjtők is megtették a maguk hatását. Logikus, hogyha valaki eladni akar, a legszebb, legnagyobb virágú példányokat szedik le. Vagyis a satnyább, ezáltal valószínűleg gyengébb genetikai állományú példányok maradtak az erdőben. Ennek következménye az állományok leromlása lett. Mivel a csökevényes példányok génjei öröklődtek, lassan degenerálódó telepeket hoztak létre, ahol kicsi volt a genetikai diverzitás (sokféleség).
Mindent összevéve, igen csak sürgetővé vált, hogy valahogy szabályozzák a gyűjtést, mielőtt ˝szorgos kezek˝ végleg eltüntetik a kikelet szimbólumát. (Ausztriában - például- nem védett a hóvirág, de mindenki csak annyit szedhet le, amennyit két ujjal át tud fogni — és ezt a rendelkezést minden állampolgár lelkiismeretesen betartja). Vagyis addig hozzanak törvényt a hóvirág védelmére, amíg van mire.
Erre 2005. augusztus 31-én került sor, a 13/2001. (V.9.) KÖM rendelet módosításával. A 13/2005 (VIII. 31.) KvVM rendelet értelmében a hóvirág a ˝természetvédelmi szempontból jelentős növényfajok˝ közé került. Veszélyeztetett, védett, eszmei értéke 10 000 forint. Ez vonatkozik a virágra és a hagymára is!
Aki nagyon szeretne hóvirágot a kertjébe, kereskedelemben vásárolhat hagymát. Ezek (elvileg) termesztett állományból származnak, vagyis nem természetes élőhelyüket dúlták fel.
És persze a vadon élő példányokat ˝személyesen˝ is felkereshetjük. Egy tavaszi séta során ráadásul nem csak egy növényfajjal találkozhatunk, de sok más érdekes látnivalóval, feledhetetlen élménnyel is gazdagodhatunk.
A törvényt pedig nem a mi bosszantásunkra hozták, hanem hogy megóvjanak egy fajt a kipusztulástól. Éppen időben léptek közbe, hogy a következő generáció ne csupán kertészeti katalógusokból ismerje a hóvirágot, hanem még teljes, hazai, magyar szépségében láthassa.
Huba – Az első Hubáról a magyar történelemben Anonymus írásaiból tudunk, ki a honfoglalás lefolyásáról részletes képet igyekszik adni. Anonymus történeti könyve a XII. század végénél semmi esetre sem régebbi keletű.
A „hétmagyar” egyike, kitől Szemere-nemzetség származik. Neve a honfoglalás hagyományával elválhatatlanul összeforrt. Árpád Hubát, Szoárdot és Kadocsát küldte a csehek határa felé Nyitra váráig. A sereg Pásztóról indult el, s átkelvén a Sajóba ömlő Hangony torkolata táján (Bánréve mellett), Gömörvár vidékén keresztül a Baloghátig (Bolhádig), majd a Galga-folyóig ért, átkelt a Verőce és Ipoly vizén, hol a szlávság önként hódolt, sőt a tovább való hadjáratban is részt vett. A Garam vize mellett fekvő Váradot már fegyverrel kellett bevenni. Negyednap múlva Bors vezér seregével növekedve folytatták a hadjáratot. Borsot az ország északnyugati határainak megszállására küldték, ők pedig váradról a Törzsök-erdőn s a Zsitva vizén túl a Nyitrába ömlő Tormos torkolatáig nyomultak, hol Zobor vezér cseh hadaira bukkantak. A szlávok előtt ismeretlen fegyverekkel, a nyíllal csakhamar megfutamították az előhadat s a derék sereg ellenében is ki akarták erőszakolni a megáradt Nyitra folyón való átkelést. Negyednapra csakugyan Nyitra várába szorították a cseheket, kiket másnap ostrom alá fogtak, a várat elfoglalták, Zobort pedig a most róla nevezett hegyen fölakasztották. Elfoglalták a környék minden többi várát is és «azon föld minden hűtlenét vasra verve magukkal vitték Árpádhoz, ki megkegyelmezett a legyőzötteknek, s földeket ajándékozott nekik, Hubát pedig örömében Nyitra s más várak ispánjává tette és tulajdon földet adott neki a Zsitva vize mellett a Törzsök-erdőig. Így írja Anonymus a 33-37. fejezetekben.
- Valahol Alsóbük és Bő közt létezett a középkorban egy utóbb elpusztult kis település, Hobaj. Ez a honfoglaló Huba vezér emlékét őrzi.
Hubay Jenő - Hubay Jenő (született: Huber Jenő) (Pest, 1858. szeptember 15. – Budapest, 1937. március 12.), hegedűművész, zeneszerző és pedagógus. 1921-ben az MTA tiszteleti tagjává választották.
A 19. század utolsó negyedében a világ hegedűművészetének élvonalába tartozott: a hetvenes évek végétől kezdve évtizedeken át sorozatosan aratta sikereit Európa-szerte. Jelentős elismerést vívott ki kamaramuzsikusként is. Előbb brüsszeli, majd budapesti vonósnégyesével és szonáta-partnereivel a legmagasabb igényű muzsikálásnak igyekezett híveket szerezni. Zenepedagógusként is kiváló eredményeket ért el. Hubay 23 éves korában került az előkelő Brüsszeli Konzervatórium hegedű-tanszakának élére, és négy év alatt kitűnő muzsikusok egész sora került ki osztályából, köztük Bram Eldering. Ezt követően visszatért Magyarországra, ahol a Zeneakadémia hegedű-tanszakát vezette. A Hubay-iskolából olyan híres művészek sora került ki, mint Geyer Stefi, Vecsey Ferenc, Szigeti József. 1919-től 1934-ig a Zeneakadémia igazgatója volt. A XIX. század végétől népszerűek voltak hegedűművei és magyar, francia, valamint német dalai. Később érdeklődése egyre inkább a nagyobb szabású, szimfonikus és színpadi műfajok felé fordult: A cremonai hegedűs és az Anna Karenina című operáival maradandót alkotott.
Apja, Huber Károly, a neves hegedűművész, Jenő születésekor a Nemzeti Színház karmestere és koncertmestere (korabeli szóhasználattal: vezérhegedűse) és a Nemzeti Zenede tanára volt. Édesanyja, Szevera Lujza, előkelő pesti család leánya volt. A kisfiút születésétől fogva muzsika vette körül. Édesanyja magyar nótákkal altatta; apjának dolgozószobája, ahol zongorája állt, szomszédos volt a gyermekszobával. Ötévesen kapta első hegedűjét, apja ekkor kezdte komolyan tanítani. Hétéves korában a Cukor utcai, Szőnyi-féle magániskolába íratták be. A kisfiút, aki már akkor több ízben szerepelt a Zenede hangversenyein és jótékony célú rendezvényeken, osztálytársai „művésznek” nevezték. Gyermekkorának legmélyebb benyomást keltő eseménye Liszt Ferenc 1865. augusztus 15-ei hangversenye volt: a Nemzeti Zenede fennállásának 25. évfordulója alkalmából a Vigadóban rendezett ünnepi estén mutatták be a Szent Erzsébet legendáját, Liszt maga vezényelte az együttest. Az ifjú Jenő az élmény hatására végleg eldöntötte, hogy a zenét választja hivatásának. Ösztönzően hatott rá, hogy apja jóvoltából 1866. december 1-jén a pesti Nemzeti Színházban bemutatták Richard Wagner operáját, a Lohengrint. Második elemistaként otthoni életét akkoriban teljesen a Lohengrin töltötte be: hallhatta apja partitúra-tanulmányait és próbáit az énekesekkel, és a kisfiút elvitték a bemutatóra is. A nyolcéves Huber Jenő ezután állandó helyet kapott a Nemzeti Színház operaestjein, közvetlenül a karmester mögött. Egyaránt végighallgatta kedvenceit, a Mozart-operákat és az általa „meglehetősen unalmasnak” talált olasz műveket. Közben tovább tanult: az elemi iskola elvégzése után, 1869 szeptemberében beíratták a IV. kerületi főreáliskolába. Az iskola megválasztásában döntő szempont volt, hogy akkoriban hatosztályos reáliskolát szerveztek, melynek növendékei két évvel korábban érettségiztek, mint a nyolc osztályt végigjáró gimnazisták. Az 1870–71. évben kitűnő eredménnyel végezte az I–II. osztályt, de édesanyja halála 1870 júniusában súlyos csapást jelentett az érzékeny lelkű fiú számára, és átmenetileg visszavetette tanulmányaiban. Tizenhárom éves volt, amikor első ízben tűnt fel a Nemzeti Zenede vizsgahangversenyén. 1872-ben két koncerten is fellépett: egyik az Egyetemi Dalegylet március 9-ei hangversenye volt, a másik pedig a Zenede vizsgahangversenye. Ezt követően középiskolai tanulmányai háttérbe szorultak, erősen lekötötte a gyakorlás és a mind gyakoribbá váló fellépések sorozata, egyre kevésbé volt képes figyelmét az iskolai tantárgyakra összpontosítani. Az anyátlanul maradt gyermek sehogyan sem találta helyét, és megegyezett apjával, hogy külföldre megy tanulni.
Huber Károly eredetileg Louis Spohr tanítványához, Ferdinand Davidhoz akarta vinni a fiát Lipcsébe. A nagyhírű mester azonban 1873-ban meghalt, így Huber úgy döntött, hogy Jenő Joachim József növendéke legyen, akit 1868-ban neveztek ki az akkor alapított berlini Hochschule für Musik igazgatójává. Jenő örült, hogy Joachim tanítványa lehet, de a mester kérésére előbb be kellett fejeznie középiskolai tanulmányait, így beíratták egy magániskolába. Felvételi vizsgája a berlini főiskolán zökkenőmentesen zajlott, a vizsgáztató bizottság dicsérő szavakkal illette tehetségét. A hegedűjáték technikájának elsajátítása mellett Joachimnak köszönhetően ismerte meg a kvartett-muzsikálást. A berlini Singakademie nagytermében megtartott próbákon és hangversenyeken hallhatta először Ludwig van Beethoven vonósnégyeseit és Johannes Brahms hetvenes években írott, egyenesen Joachiméknak Berlinbe vitt kvartettjeit. Igyekezett kihasználni az akadémistáknak a Hofoper előadásaira járó szabadjegyét is, minél többet meghallgatni a műsoron levő, főként német és olasz operákból.
Első berlini éve végén, 1874-ben visszatért édesapjának dunaharasztini éve végén, 1874-ben visszatért édesapjának dunaharaszti házába. Az apa, aki ekkor az Országos Dalosszövetség karnagya volt, magával vitte fiát a szövetség hetedik dalosversenyére, Kolozsvárra, ahol Jenő augusztus 29-én – országos hírű énekesnőkkel és művészekkel együtt – a kolozsvári dalos egyesület műsorában szerepelt. A második Berlinben töltött esztendőben oktatója volt Eduard Rappoldi brácsás, valamint Benno Härtel, aki zeneszerzésre tanította. Jenő még az 1874–75-ös tanévben fellépett a Hochschule egyik hangversenyén: Spohr 12. versenyművét adta elő nagy sikerrel. Rendkívüli képességei a harmadik évben rendezett intézeti hangversenyen váltak nyilvánvalóvá, amikor a hegedűművészek legnehezebb és legszebb feladatainak egyikét, Johann Sebastian Bach Chaconne-ját mély átéléssel és magas szintű virtuóz felkészültséggel szólaltatta meg.
1876-ban Joachim a fiatal Jenőt ajánlotta a düsseldorfi zenekar hangversenymesteri állására, de ezt apja ellenkezése miatt nem vállalhatta. 1876 tavaszán fejezte be tanulmányait és apja kérésére hazautazott Magyarországra.
Huber Károly számára egy németországi karrier lehetőségénél fontosabb volt, hogy fia hazatérjen és az akkor a Zeneakadémia elnökeként tevékenykedő Liszt Ferenc körébe kerüljön, és szülőföldjén is bizonyítsa tehetségét. Rögtön hazatérése után Jenőt felkérték, hogy lépjen fel a szegedi dalosverseny ünnepi koncertjén. Az ifjú hegedűs viharos sikert aratott Henri Vieuxtemps Ballade et Polonaise-ével és Brahms Magyar táncai-nak Joachim-féle átiratával. Igazi bemutatkozására azonban csak ősszel került sor, amikor a Filharmóniai Társaság tagjainak közreműködésével és apja vezényletével zenekari hangversenyt adott a Vigadóban. Hatalmas sikert aratott, a közönség soraiban ott ült Liszt Ferenc is. Ezt követően fővárosi és vidéki hangversenyek egész sorozatára kérték fel, amelyek hozzájárultak az ifjú művész országos hírnevének megalapozásához. Nagy elismerés volt számára, hogy Liszt meghívta az általa szervezett zeneakadémiai matinékra, melyeken rendszerint csak ő maga, illetve tanítványai léptek fel. Hubayék ezt követően többször is Liszt vendégei voltak, aki módot adott Jenőnek saját kompozíciói bemutatására is. A nagy zeneszerző kifogásolta, hogy Berlinben született művei – tanárai hatására – a klasszikus zenei formák világában születtek, és arra buzdította tanítványát, hogy próbálkozzon „új utakra lépni”. Liszt rendszeresen hangversenyezett műkedvelő budapesti családoknál is, általában egymaga muzsikált, de gyakran magával vitte Jenőt is. A zeneestek állandó vendégei közé tartozott Volkmann Róbert zeneszerző, akinek rendszerint előadták egy-egy művét. Amikor valamelyik új alkotásának bemutatását készítették elő, Volkmann meghívta lakására Jenőt, s néha fél napon át magyarázta neki új művét, majd zongorához ültek, és négy kézre lejátszották a darabot. Volkmanntól, aki 1875-től élete végéig, 1883-ig, zeneszerzést tanított a Zeneakadémián, szellemes formaelemzéseinek és kitűnő összhangzattani magyarázatainak köszönhetően Jenő két év alatt sokat fejlődött.
Nem hanyagolta el a komponálást sem: több Petőfi-verset is megzenésített, melyeket bariton hangú bátyja, Károly kíséretében a pesti szalonokban elő is adtak. Zeneszerzőként első nagy sikerét egy hegedű-feldolgozással aratta Bizet Carmen című operájának dallamaira, majd Szentirmay Elemér darabját, a Plevna-nótát dolgozta fel, azonos címmel, hegedűre.
A fiatal művész, annak ellenére, hogy országszerte ismert volt, úgy érezte, hogy az akkori magyarországi zenei viszonyok, a német kultúra uralma a zenei élet felett nem engedik kellőképpen kibontakozni. Ezért úgy döntött, hogy Párizsba költözik.
1878 tavaszán Liszt Ferenc ajánlólevelével érkezett meg Párizsba. Kezdetben Camille Saint-Saëns segítette, majd Csillag Béla, Párizsban élő banktisztviselő. Az ő révén ismerkedett meg a Grand Café magyar asztalának tagjaival: Deák-Ébner Lajossal, Rippl-Rónai Józseffel és Feledi-Flesch Tivadarral. A fiatal művésznek – aki akkor már a Hubay Jenő nevet viselte, bár a névváltoztatási engedélyt csak több mint egy évvel később, 1879 novemberében kapta meg –, komoly megpróbáltatást jelentettek a Párizsban töltött első hónapok. Tört franciaságával kezdetben nehezen értette meg magát. Az év végén Liszt is Párizsba érkezett, és bemutatta az ifjú művészt Érard zongora-gyárosnak, akinek szalonjában megismerkedett a francia irodalom és zene nagyjaival: Victor Hugóval, Charles Gounod-val, Ambroise Thomas-val és Édouard Lalóval.
Fordulópontot jelentett pályáján, amikor elhatározta, hogy felkeresi Henri Vieuxtemps-t, a szentpétervári és brüsszeli konzervatóriumok egykori tanárát, aki a század első felében Európa-szerte ünnepelt muzsikus volt. A betegeskedő tanár, felismerve Hubay tehetségét, tanítványává fogadta.
Időközben Párizsba érkezett Aggházy Károly is, szintén Liszt-tanítvány, akivel Hubay szegedi hangversenye alkalmával ismerkedett meg. Vieuxtemps tanácsára úgy döntöttek, hogy 1879. január 22-én Érard szalonjában közös koncertet szerveznek. Erre meghívták összes párizsi ismerősüket, elsősorban a Párizsi Magyar Egylet tagjait, élükön Munkácsyval és Zichy Mihállyal. Az eseményen a párizsi lapok zenekritikusai is megjelentek. Aggházy Liszt- és Chopin-műveket játszott, Philippine Lévy dalokat és operaáriákat énekelt. Hubay és Aggházy a kor divatjának megfelelően Beethoven Kreutzer-szonátájának csupán II. és III. tételét adta elő, továbbá Vieuxtemps „Ballade et Polonaise”-ét, valamint Huber Károly Magyar fantáziáját és Rákóczi-induló-parafrázisát. Úgy a közönség mint a kritikusok elismeréssel nyilatkoztak a két fiatal magyar művészetéről, a lapokban kedvező kritikák jelentek meg mindkettejükről. Nagy népszerűségre tettek szert, és annyira divatosnak számított őket meghívni, hogy esténként néha két-három „soirée”-n is felléptek az úri szalonokban.
Hubay első párizsi esztendejében – 1879 márciusában – iszonyú csapás érte Magyarországot: a szegedi árvíz. A monarchia párizsi nagykövete két zenei matinét rendezett az árvízkárosultak javára, amelyeket Hubay és Aggházy nyitottak meg. Ezt követően – saját kezdeményezésre – április 20-án újabb koncertet adtak, amelynek bevételét szintén az árvízkárosultak javára ajánlották fel.
Hubay a fárasztó első év elteltével úgy döntött, hogy néhány hónapra hazamegy pihenni. Aggházyt is rábeszélte a hazalátogatásra, de megérkezésük után sem volt nyugalmuk. A pesti sajtó ugyanis híven beszámolt párizsi hangversenyeikről, és a két művész sorra kapta a vidéki meghívásokat. Így hathetes pihenő után csaknem öt hónapos hangversenysorozat következett. Hubay és Aggházy két ízben hangversenyezett Székesfehérváron, Csurgón, Szolnokon és Szekszárdon, egy-egy koncert színhelye volt Apatin, Szentes, Pécs, Karcag, Balassagyarmat, Vác, Eger, Miskolc, Ungvár, Marosvásárhely, Kolozsvár, Székelyudvarhely, Lugos, Temesvár, Zombor, Arad, Nagyvárad, Jászberény és jó néhány más kisebb-nagyobb város. A két fiatal művész augusztusban félbeszakította nagy sikerű hangversenysorozatát, hogy részt vehessen a fővárosban, a Margit-szigeten rendezett Arrogante-ünnepségen. Ennek jövedelmével az akkoriban felrobbant Arrogante francia csatahajó legénységének hozzátartozóit kívánták segélyezni, hogy viszonozzák a párizsi Nagyoperában a szegedi árvízkárosultak javára – páratlanul fényűző külsőségek között – rendezett hangversenyt. Párizsból öttagú francia küldöttség és jó néhány ott élő magyar érkezett az ünnepségre, köztük Munkácsy Mihály és a francia művészi és politikai élet sok kiváló képviselője, így Charles Gounod, Léo Delibes, Jules Massenet és Camille Saint-Säens. Az Arrogante-ünnep után folytatódott Hubay és Aggházy hazai hangversenykörútja, elsősorban Erdély városaiban (Kolozsvár, Marosvásárhely).
A hosszas hazai koncertkörút után a két művész visszatért Párizsba. A Hubay-Aggházy kettős 1880. január 29-én rendezte harmadik önálló párizsi hangversenyét, és tovább folytatták a zenélést a főúri szalonokban. Hubay sokat muzsikált Charles-Marie Widor, Édouard Lalo és Benjamin Godard házában, sűrűn találkozott Charles Gounod-val, Gabriel Fauréval, André Messager-vel (a Nagyopera későbbi igazgatójával) és Camille Saint-Säens-szal. Többször fellépett a Société Nationale de Musique-ben, ahol a francia komponisták először mutatták be műveiket. A monarchia párizsi követsége május 1-jén fogadást rendezett, melynek zenei részét Hubay Jenő állította össze; a műsor fénypontja ezúttal is Aggházy és – a hegedű Liszt Ferencének elkeresztelt – Hubay együttes fellépése volt.
A két muzsikus 1880-ban meghívást kapott Londonba, ahol a Saint James Hallban megrendezett nagyszabású hangversenyen rajtuk kívül fellépett Sembrich Marcelle és Albani Mária, illetve Sarah Bernhardt is. Hubayék népdal-parafrázisokat játszottak Hungarian National Melodies címmel. Fellépésüknek hatalmas sikere volt, a sajtó csodahegedűsnek nevezte Hubayt. Ennek köszönhetően a következő hetekben számos más koncerten is felléptek. Akkoriban London kedvencei közé tartozott a The Swedish Vocal Sextet néven skandináv népdalokat és műdalokat éneklő hat uppsalai diák, akik Hubayék rohamosan növekvő népszerűségének láttán felajánlották, hogy rendezzenek közös hangversenyeket, mely öt alkalommal meg is valósult. A két művész londoni élményei közé tartozott az angol uralkodóházzal rokoni kapcsolatban álló Lord Paget palotájában rendezett zártkörű hangverseny, az angol trónörököspár – a későbbi VII. Edward és felesége – és a velük rokonságban lévő görög királyi pár tiszteletére. A hangversenyt ünnepi vacsora előzte meg, s a műsoron a két magyar muzsikus mellett mindössze egy énekes szerepelt, a Covent Garden első tenoristája. Hubayék nyitó száma Goldmark Károly Suite-je volt, mely a rákövetkező szólószámokhoz hasonlóan nagy sikert aratott. A koncert vége felé felcsendülő magyar műveket a walesi herceg különösen nagy érdeklődéssel hallgatta, s a művészeknek további magyar darabokkal kellett megtoldani műsorukat. Komolyan meghökkentek azonban, amikor a walesi hercegné azzal a kéréssel fordult hozzájuk: játsszák el ifjabb Johann Strauss Kék Duna keringőjét, mert „azt bizonyára senki sem tolmácsolja olyan szépen, mint a magyar művészek”. A két muzsikus nem tehetett mást, mint hogy parafrázist rögtönzött az általuk még sohasem játszott keringőre, elragadtatást keltve az előkelő társaságban.
Hubayék augusztus elején abban a hiszemben utaztak el Londonból, hogy a nyári sikereket majd a következő évadban fogják kamatoztatni. Tévedtek: többször nem léptek fel együtt a brit fővárosban, ahová Hubay csaknem három évtizeddel később jutott el ismét. Legközelebbi úticéljuk Brüsszel volt: a művészeti és kereskedelmi kiállítás igazgatósága hét délutáni hangversenyre szerződtette őket. Az augusztus 18–24. között megrendezett koncerteken többek között egy magyar és egy francia műsort mutattak be, s külön programokat állítottak össze Liszt- és Vieuxtemps-művekből.
Brüsszelből Munkácsyék luxemburgi kastélyába utaztak, a nagy magyar festő otthonában csaknem két hónapos zavartalan pihenő következett. Hubay csak amiatt nyugtalankodott, hogy a két világvárosban, Párizsban és Londonban aratott sikerek ellenére még mindig nem sikerült beverekednie magát a Párizs-szerte legnépszerűbb Pasdeloup-koncertek műsorába. Első sikerei idején Vieuxtemps közbenjárt ugyan Jules Pasdeloupnál, de a szűkszavú és rideg karmester dölyfösen azzal utasította el, hogy nála csak világhírű művészek lépnek fel. Az alkalom azonban nem sokáig váratott magára. Hubay egy ízben Munkácsyné rengeteg kottája között rábukkant az akkoriban rendkívül népszerű operaszerző, Jules Massenet Lahore királya című operájának zongorakivonatára. Ennek legszebb dallamaiból egy szvitet írt, és amikor visszatért Párizsba, megmutatta azt a zeneszerzőnek. Massenet, aki akkor már a francia Szépművészeti Akadémia tagja volt, nagy csodálattal hallgatta végig a művet és úgy döntött, hogy meghangszereli és közbenjár, hogy vegyék fel a Pasdeloup-koncertek műsorára.
A sorsdöntő hangversenyre 1880. december 19-én került sor. A Lahore-szvit első tételének kantilénája után viharos brávó-kiáltások szakították félbe Hubay játékát, s a befejező rész után az egész közönség felállva ünnepelte a remek átiratot bemutató hegedűművészt. Pasdeloup, a karmester, aki néhány hónappal korábban még fogadni sem akarta, most kérte, hogy lépjen fel következő hangversenyén, egy általa választott hegedűversennyel. Hubay Vieuxtemps kedvencét, az idős mester V. versenyművét választotta. A közönség és a kritika kedvezően fogadta. Sikerének köszönhetően a zenei élet középpontjába került, ügynökök környékezték meg, számos hangversenykörutat ajánlva. Hubay azonban nem akarta elhagyni Franciaországot, élvezte párizsi sikereit, és csak kisebb körutakat tett Liège-be és Luxemburgba.
Párizsban megismerkedett Hegyesi Vilmos magyar gordonkaművésszel, aki korábban a Firenzei Vonósnégyes tagja volt, majd a kölni konzervatórium tanára lett. A három muzsikus számos közös fellépésen vett részt.
Vieuxtemps gyógykezelés végett Algériába utazott. Hubay és Aggházy is odautaztak, hogy mesterüket meglátogassák. Algírban számos magánhangversenyt adtak, első nyilvános koncertjükön Vieuxtemps is jelen volt. Az idős zeneszerző nem sokkal ezután meghalt. Hubay a család kérésére egy ideig Algírban maradt, hogy rendezze Vieuxtemps zenei hagyatékát. A két magyar muzsikus irtózatos viharban tért vissza Afrikából: a borzalmas utazás harminc órán át tartott. Hubay akkor megfogadta, hogy soha többé nem száll tengerre. Ez volt egyik legfőbb oka annak, hogy később nem volt hajlandó Amerikába menni, és sorra visszautasította az impresszáriók ajánlatait.
Visszautazásuk után Aggházy hazatért Budapestre, Hubay pedig Dunaharasztiba, ahol édesapjának nyaralója állt. Itt meghangszerelte Vieuxtemps 7. versenyművét és saját Suite-jét. A Musikwelt című német folyóirat számára cikket írt Vieuxtemps hátrahagyott műveiről. Vieuxtemps hozzá írott leveleit a La Renaissance Musicale című francia zenei lap szeptemberi számában tette közzé.
Hubay ősszel tért vissza Párizsba, ezúttal Aggházy nélkül. Mindössze egy hangversenyen lépett fel, majd Brüsszelbe utazott, ahol nagy érdeklődéssel várták: Vieuxtemps ugyanis már korábban javasolta őt a megüresedett konzervatóriumi hegedűtanári állásra. Bár már korábban is koncertezett a belga fővárosban, hivatalos bemutatkozására csak 1881. december 14-én került sor. Ettől kezdve a közönség és sajtó nagy kedvence lett. Kinevezésének egyedüli akadálya az volt, hogy a belga belügyminisztérium a belga állampolgárság megszerzését kívánta a magyar művésztől. Hubay semmi áron nem akart hűtlenné válni hazájához, és így a belga zene lelkes mecénásának, Hubay későbbi jó barátjának, Francois van Halnak közbenjárására volt szükség a kérdés megoldásához. Van Hal kérésére a monarchia brüsszeli követe eljárt a belügyminiszternél, aki elállt a belga honosság követelményétől. Hivatalos kinevezésére 1882. február 8-án került sor: a huszonhárom éves Hubay Jenő a brüsszeli konzervatórium katedráján Henri Vieuxtemps és Henryk Wieniawski örökébe lépett.
Hubay idejében a brüsszeli konzervatórium igazgatója François-Auguste Gevaert zeneszerző volt, aki ekkor a legbefolyásosabb belga zenei személyiségnek számított. Gevaert ösztönzésére Hubay már kinevezésének évében vonósnégyest szervezett, amelyben az első hegedűt felváltva játszotta az ötvenes éveiben járó Jean-Baptiste Colyns professzorral. Colyns már Vieuxtemps és Wieniawski idején is az egyik hegedűosztályt vezette. A vonósnégyes második hegedűse van Stywort, csellistája a már említett Joseph Servais volt. Az együttes 1882 őszén mutatkozott be Beethoven két vonósnégyesével. Nagy sikert arattak, ami arra késztette Gevaert-t, hogy azonnal állami támogatást kérjen a vonósnégyes-esték folytatásához. Meg is szerezte Hubayéknak az állami szubvenciót, melynek feltételeként kikötötték, hogy minden művet kétszer kell előadniuk. A Beethoven-kvartetteket négy estére osztották el; hangversenyeikhez megkapták a konzervatórium 1400 főnyi közönséget befogadó nagytermét és esténként ezer frankot. A főiskola egy másik tanára, Cornelius is rendezett vonósnégyes-estéket a konzervatórium kistermében: együttesét Hubayék „le grand quatuor”-jávai ellentétben, le petit quatuor-nak nevezték. A Hubay-kvartett igen gyorsan népszerűvé vált, sűrűn szerepelt klubok és gazdag zenebarátok estéin. Hubay mint szólista is kivette részét a város eleven zenei életéből, melynek gerincét a brüsszeli operaház, a Théâtre de la Monnaie zenekarának négy koncertje, és a konzervatórium tanáraiból és növendékeiből alakult együttes négy hangversenye alkotta.
Szabad hónapjaiban Hubay zenekari hangversenyek sorát adta, nemcsak Belgiumban, hanem Franciaországban, sőt, Hollandiában is. A konzervatóriumban csak heti hat órája volt, így szabadidejében a Bois de la Cambre parkjában dolgozott. A Bois fái alatt született meg a nagy sikerű Concert Dramatique, a Sonate Romantique, és az I. szimfónia nagyzenekarra. Több dalciklust komponált Brüsszelben Victor Hugo, Lucien Paié, Sully Prudhomme és Héléne Vacarescu verseire, és ott fogott hozzá Edmond d'Haraucourt Merlin, a varázsló című operaszövegének megzenésítéséhez. Ezt utóbb Alienor címmel mutatták be Budapesten.
Alig négy hónappal kinevezése után, 1882 májusában Hubay viszontláthatta Liszt Ferencet, akinek tiszteletére zenés ünnepségeket rendeztek Brüsszelben és Antwerpenben. Hubay ismét fellépett a nagy zeneszerzővel, estélyeken és kirándulásokon vettek részt közösen. Távozásakor Liszt megölelte Hubayt, s hangot adott örömének, hogy fiatal honfitársa ilyen megtisztelő pozícióba került.
1883-ban Hubay szonátaesteket rendezett a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban, Józef Wieniawski zongoraművésszel, Henryk öccsével, aki szintén a konzervatórium tanára volt. A következő évben kétszer is ellátogatott Párizsba: márciusban Vieuxtemps fisz-moll hegedűversenyét, decemberben Antonio Bazzini hegedűversenyét és a maga egyik csárdajelenetét adta elő. Márciusban szerepelt utoljára Pasdeloup vezényletével, aki ezután átadta a zenekar vezetését Hubay jó barátjának, Benjamin Godard-nak. Az 1884. év eseményei közé tartozott a konzervatórium ünnepi hangversenye a walesi herceg látogatása alkalmából, amelyen a Hubay-vonósnégyes Wolfgang Amadeus Mozart és Felix Mendelssohn-Bartholdy egy-egy művét adta elő. A hangverseny után Gevaert bemutatta a művészeket II. Lipót belga királynak, aki a walesi herceggel együtt melegen gratulált nekik. A másik esemény az antwerpeni Rubinstein-hangverseny volt, amelyen Hubay mint szólista és mint a vonósnégyes prímhegedűse is fellépett.
1885. december 20-án a vonósnégyes próbája közben érkezett dr. Hubay Károlynak, a művész bátyjának távirata, amely tudatta, hogy édesapjuk rosszul van. Egy óra múlva a második távirat már Huber Károly halálhírét hozta. Hubay hazautazott a temetésre, azonban csak néhány napot töltött Budapesten.
Néhány héttel később, 1886. január 10-én a brüsszeli Théâtre de la Monnaie-ben bemutatta első hegedűversenyét, a Concerto dramatique-ot. A belga sajtó elismerően nyilatkozott a művészről és művéről. Hubay akkoriban vonóstriót alapított Józef Wieniawskival és Jacobs gordonkaművésszel, és ezzel az együttessel több hangversenyt adott Brüsszelben és más belga nagyvárosokban. A vonósnégyes műsora is tovább bővült, és más főiskolai tanárok bevonásával előadták a kamarazene-irodalom leghíresebb alkotásait, köztük Beethoven Szeptettjét.
A művészt nagy magyarországi megtiszteltetés érte: az Országos Magyar Dalosszövetség elhunyt édesapja helyébe országos karnaggyá választotta. A határozatot Bartay Ede elnök és Ábrányi Kornél titkár hozta hivatalosan Hubay tudomására. Trefort Ágoston kultuszminiszter arra utasította a Zeneakadémia alelnökét, ifj. Verebi Végh Jánost, hogy tárgyaljon Hubayval hazatérésének feltételeiről. A művész gondolkodási időt kért, hiszen az akadémiai tanárság elvállalásával nemcsak előkelő pozíciójáról kellett lemondania, hanem a zeneszerzői munkájához biztosított nagyfokú szabadságról is. Hubay végül a hazatérés mellett döntött. Ezek után 1886 márciusában Budapestre látogatott és 17-én fellépett a filharmonikusok hangversenyén. Minthogy 1879 ősze óta nem játszott a magyar fővárosban, így szereplése bemutatkozás számba ment. Hubay remélte, hogy visszatérésével közelebb kerül Liszt Ferenchez is, de a sors úgy hozta, hogy a nagy zeneszerző július 31-én meghalt.
Hubay 1886 júniusában utoljára vizsgáztatott Brüsszelben. Tanítványai közül heten kaptak első díjat, köztük Bram Eldering holland hegedűművész, aki később a Hubay-Popper vonósnégyes brácsása lett. Hubay később is kapcsolatban maradt Brüsszellel, Gevaert-rel, a belga fővárosban élő tanártársaival, egykori növendékeivel is, de mindenekfölött jó barátjával, a zenepártoló, hangszergyűjtő van Hallal. Belgiumról mindig, mint második hazájáról beszélt.
A 28 esztendős Hubay Jenő a Zeneakadémiára 1884-ben kinevezett édesapjának helyére került. Zenei pályafutásának szempontjából hazatérése igen szerencsés pillanatban következett be. Már több mint egy évtizede működött a Zeneakadémia, mely őt most a hegedűtanszak élére állította; két évvel korábban, 1884 szeptemberében nyílt meg az Operaház, amely lehetőséget nyújtott dalműveinek bemutatására, s melynek zenekara 1886 márciusában koncertegyüttesként hivatalosan is felvette „A Magyar Királyi Operaház tagjaiból alakult Filharmóniai Társaság” nevet. A pesti Vigadó 1868-ban megnyitotta kapuit, megfelelő keretet biztosította hangversenyek rendezésére. Azon kívül Hubayt az Országos Dalosszövetség 1885 telén megválasztotta országos karnagyává. Nehézségek azonban bőségesen jelentkeztek: ilyen volt elsősorban a német nyelv uralma a zeneoktatásban és az operazenekarban. A főiskola tanári kara főként osztrákokból és csehekből állt, akik közül egyesek nem is akarták megtanulni a magyar nyelvet. A zeneszerzés első tanára, a vonósszerenádjairól és kamarazenéjéről híres Volkmann Róbert, tudatosan német művész akart maradni. A német muzsika szellemét terjesztette a pozsonyi születésű, de Németországból Pestre került Herzfeld Viktor is, aki két éven át a második hegedűt játszotta Hubay vonósnégyesében, valamint Koessler János, Volkmann utóda, aki szilárd alapokat adott Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán zeneszerző tevékenységéhez, de Brahms iránti feltétlen tiszteletével és Liszt-ellenes beállítottságával ugyancsak a német szellemet képviselte. A magyarul, németül és franciául egyaránt jól beszélő Hubay Jenő nyelvi szempontból jól megértethette magát a tanári kar minden tagjával, de nehezen fogadtathatta el álláspontját a zenei élet és a zeneoktatás magyarabbá tételének kérdésében. Két szövetségesre akadt. Az egyik Mihalovich Ödön zeneszerző volt, aki ugyan Szlavóniában született, de 1855-től Pesten tanult, s annak ellenére, hogy haláláig Richard Wagner lelkes híve maradt, magyar zeneszerzőnek vallotta magát, és több magyar tárgyú művet is írt. Másik szövetségese testvérbátyja, dr. Hubay Károly ügyvéd volt, aki a magyarosító törekvések lelkes élharcosa lett. Mint az 1881-ben megalakult Harmónia Rt. hangversenyrendező és zeneműkiadó vállalat igazgatója, igyekezett kiküszöbölni a német nyelvet a hirdetésekből és a műsorfüzetekből. Magyar műveket adott ki, és azokat minél nagyobb számban tűzte műsorra. A Harmónia adta ki Hubay kórusműveit, négyszólamú férfikarait, operáit és magyar szövegre írott dalait, míg hegedűre írott művei továbbra is nagyrészt külföldön jelentek meg.
Hazatérése után Hubay az Országos Dalosszövetség rendezvényén lépett először a nagy nyilvánosság elé, az augusztus 11–16. között Pécset megtartott dalünnepen. Ezen ezer dalos vett részt, s zsűrijébe természetesen beválasztották Hubayt, az országos karnagyot is. A dalárdák augusztus 12-én Hubaynak Petőfi szövegére írt A magyarok Istene című férfikarával versenyeztek, majd 13-án szabadon választott számaikat adták elő. A 14-i műsorban előadott Erkel, Liszt és egyéb műveket – köztük saját Sóhajtás című kórusát – Hubay tanította be és vezényelte. A Bajza József szövegére írott, baritonszólós kórusmű nagy sikert aratott.
Hubay 1886 őszén Popper Dáviddal karöltve kamarazene-együttest alapított. Ennek másodhegedűse két éven át Herzfeld Viktor, a Zeneakadémia későbbi zeneelmélet-tanára, brácsása pedig Hubay brüsszeli növendéke, Bram Eldering lett. Az 1903-ig rendszeresen együtt szereplő vonósnégyes két oszlopa Hubay és Popper maradt. A II. hegedűt 1888-ban az Operaház hangversenymestere, Grünfeld Vilmos, 1889-ben Bloch József, későbbi zeneakadémiai tanár, majd két Hubay-növendék – 1894-ben Farkas János és 1895-ben Kemény Rezső, későbbi zeneakadémiai tanár vette át. Brácsán 1893-tól 1898-ig Waldbauer József, majd Szerémi Gusztáv játszott, aki utóbb az operaházi brácsaszólam vezetője és a Zeneakadémia brácsatanára lett. Az együttes Hubay-Kemény-Szerémi-Popper összeállításban muzsikált tovább Popper haláláig.
A Hubay–Popper vonósnégyes 1886. október 24-én rendezte első hangversenyét a Vigadó kistermében. Az új együttesnek és kitűnő muzsikálásának híre úgyszólván pillanatok alatt elterjedt, s tagjai már a bemutatkozást követő hónapban, 1886 novemberében, kilenc nagyvárosban (Pécs, Kassa, Miskolc, Debrecen, Arad, Temesvár, Lugos, Kolozsvár, Nagyvárad) léptek fel. Hubay nagy sikere volt, hogy sikerült visszacsábítania Budapestre Johannes Brahmsot. A vonósnégyes első Brahms-hangversenyét 1886. december 23-án tartották meg, amelyen Brahms maga adta elő e-moll gordonka-szonátáját, valamint az operaház énekesei dalaiból énekeltek. A közönség lelkes ünneplésben részesítette őket. Brahms ezután még négy alkalommal látogatott el a magyar fővárosba.
A Franciaországban töltött évek és az ott szerzett kapcsolatok lehetővé tették Hubay Jenő számára, hogy a hazatérését követő esztendőben sajátságos vállalkozásra szánja el magát: 1887 februárjában, a Loire partján fekvő Angers-ben magyar fesztivált rendezett a magyar zene külföldi népszerűsítése céljából. A műsort Hubay állította össze magyar szerzők: Mihalovich Ödön, Bertha Sándor, Goldmark Károly, Zichy Géza, Liszt Ferenc és saját műveiből. Hubay saját Concerto dramatique-ját és a Plevna-nótát adta elő, s a közönség valamennyi szám után viharosan ünnepelte.
A fesztivál után nyugalmas időszak következett, Hubay a tanítással és komponálással foglalkozott. 1888-ban a filharmonikusok bemutatták I. szimfóniáját, majd ezt követően Bécsbe utazott, ahol a közönség lelkesen megtapsolta, de a kritikusok visszafogottan nyilatkoztak művészetéről. Márciusban Hubay Zichy Géza társaságában jótékony célú hangversenykörútra indult Ausztriába és Olaszországba. A római Teatro Costanziban rendezett koncertjükön megjelent az egész udvar, élén az olasz királynéval, akinek bemutatták a művészeket. Áprilisban, Párizsban járt, a Salle Érard-ban hangversenyezett. A koncert után Munkácsy estélyt adott tiszteletére. Hubay magyar műsorából adott elő egy-két számot, és a Nagyopera egyik művésznője a román királynő udvarhölgyének, Héléne Vacarescunak verseire komponált Hubay-dalokat énekelt. Az udvarhölgy-költőnő közvetítésével Erzsébet román királyné (aki Carmen Sylva álnéven jelentette meg verseit) meghívta palotájába, Sinaiába „kedvelt magyar művészét”. Hubay az év végén Bécsben koncertezett, Brahms zongorás szonátáiból adott elő.
Hubay Jenő az 1889-es esztendőt – májusi párizsi látogatásától eltekintve – odahaza töltötte. Februárban idelátogatott Joachim, aki kerek tíz évvel korábban – Hubay párizsi éveinek idején – járt utoljára Budapesten. Önálló estjén kívül még két koncerten lépett dobogóra: a február 8-ai kamaraesten és a február 12-ei zenekari hangversenyen. A Vigadó zsúfolásig megtelt mindkét alkalommal. A kamaraesten Joachim a Hubay–Popper vonósnégyes muzsikusaival együtt lépett fel. Ehhez fogható elismerést csak a Brahms-hangversenyek jelentettek az együttesnek. Hubay május elején Párizsban, a Salle Pleyelben adott hangversenyt Bach és Vieuxtemps műveiből, valamint saját alkotásaiból. 1889 augusztusában részt vett a dalosszövetség szegedi ünnepségén. Korábbi elégedetlenségek miatt a szövetség vezetői – velük együtt Hubay is – lemondott. Hubay ekkor végleg megvált az Országos Magyar Dalosszövetségtől, de nem a dalos mozgalomtól. Az ungvári dalárda szeptemberben meghívta a fennállásának 25. évfordulója alkalmából rendezett háromnapos ünnepségre, amelyen hosszasan ünnepelték a volt országos karnagyot.
Hubay 1890 februárjában Szófiába és Konstantinápolyba látogatott, és mindkét helyen nagy sikert aratott. Ezt követően Frankfurtba, majd Brüsszelbe utazott, meglátogatni barátait. Novemberben egy hónapos körútra indult Oroszország és Finnország városaiba.
Az 1891-es év, jelentős eseménye volt Hubay számára, hogy a Zeneakadémián bevezették az oktatott tárgyak közé a kamarazenét és a vonósnégyest, melyek tanítását rábízták. Ugyancsak ebben az évben, december 5-én került sor első operájának, az Alienornak a bemutatójára az Operaházban. A Wagner dallam- és harmóniavilágát idéző művet, amelynek főhőse Merlin, a varázsló, kedvezően fogadták, de kiemelték a szövegkönyv gyengeségeit. 1892 januárjában Joachim ismét Budapesten járt és koncertet adott Hubay vonósnégyesével. Február végén Hubay Németországba utazott, Hamburgban és Berlinben mutatta be Concerto dramatique-ját. A németországi koncertek után vidéki hangversenykörútra indult Bodó Alajos zongoraművésszel. A nyarat A cremonai hegedűs komponálásával töltötte: művét a Pester Lloyd 1892. augusztusi értesülése szerint Oostendében fejezte be. 1892–93 telén két hangversenyt adott Brüsszelben, majd kamarazene-turnéra indult (Gent, Liège, Antwerpen, Oostende). Ezután Németországba utazott, ahol zenekari estek sorozatát adta Frankfurtban, Mainzban, Kölnben, Wiesbadenben és végül a svájci Genfben. Itt annyira mélyreható benyomást keltett a szakemberek és a közönség körében, hogy felajánlották neki a konzervatórium éppen megüresedett igazgatói állását, melyet magyarországi kötelezettségeire hivatkozva, természetesen nem fogadott el. Genf után Lyonban koncertezett, majd Normandiába utazott, onnan pedig Moszkvába, Nyizsnyij-Novgorodba és Szentpétervárra, ahol kilenc fellépésre szerződtették. Ezt követően Brixenbe utazott, ahol egy hónapot töltött szövegírója, Wohl Janka költőnő társaságában, akinek vázlatai alapján Atair címmel egy „zenei regényt” írt hegedűre, öt fejezetben. A Női szeszély — Invocatio — Lidércfény — Vallomás — Szerelemittasan című tételekből álló „zenei regény” a boroszlói Hainauer zeneműkiadónál látott napvilágot, 1893-ban.
A következő év februárjában Hubay újabb hangversenyt adott Bécsben. Márciusban Boroszlóba, majd Prágába látogatott. Az 1893–94. évi budapesti hangversenyévad befejező eseménye Hubay Jenő koncertje volt a Vigadó kistermében, ahol Giuseppe Tartini Ördögtrilláján kívül a művész kizárólag saját műveit mutatta be: a Brüsszelben 1884-ben írt Sonate romantique-ot, a Wohl Janka szövegére komponált Atair című „zenei regényt” és a Kossuth-nóta dallamaiból szőtt 7. csárdajelenetet.
Az 1894-es esztendő Hubay életében fordulópontot jelentett: házasságot kötött Cebrián Rózával. A leány arisztokrata származású volt, művelt, és jó zenei adottságokkal rendelkezett. Minden jelentősebb hangversenyt meghallgatott, s már a nyolcvanas évek végén megismerte a Zeneakadémia fiatalon is nagy múltú, világot járt és európai hírű tanárát, akit hazatérése óta a főváros arisztokrata köreiben is szívesen láttak. Jól zongorázott és csengő hangon énekelt. Megtisztelőnek érezte, hogy a nála tizenkét évvel idősebb professzor hajlandó együtt kamarazenélni vele. Buzgón gyakorolta a Hubay által előírt Beethoven- és Grieg-szonátákat. Kölcsönös vonzalmuk az 1890-es évek elején nyilvánvalóvá vált, s Hubay elhatározta, hogy megkéri Róza kezét apjától, Cebrián László gróftól. Az apa visszautasította Hubayt, de nem sikerült lányának házasságát megakadályoznia. Háromévi várakozás után, mintegy tüntetőleg a törvény által engedélyezett első pillanatban, Róza huszonnegyedik születésnapján kora reggel, a losonci plébániatemplomban a zeneszerző oltár elé vezette menyasszonyát. Tanúja a budapesti román főkonzul, Cantacuzino herceg volt.
Míg az 1894. év első fele az esküvő előkészületeinek boldog izgalmában telt el, második felét A cremonai hegedűs november 19-ei bemutatójának előmunkálatai töltötték be. A Francois Coppée dramolettjéből készült kétfelvonásos opera szövegkönyvét Henri Beauclair írta és Ábrányi Emil fordította magyarra. Muzsikája világsikert aratott. A dalmű – a drámai szempontból tökéletlen szövegkönyv ellenére – osztatlan sikert aratott Magyarországon és Németországban, de bemutatták Párizsban, Brüsszelben, sőt, New Yorkban is.
Házassága után Hubay 1895 januárjában indult először külföldi hangversenykörútra, Németországba. Tavasszal elnökévé választotta a Magyar Zeneszerzők Társasága. Októberben ismét Oostendében vendégszerepelt, a következő évben pedig Svájcban és Németországban lépett fel.
Az Operaház 1896 márciusában bemutatta A falu rossza című dalművét, amelynek szövegkönyvét – Tóth Ede nagy sikerrel játszott népszínműve alapján – Váradi Antal írta. A Hubay-mű azonban csalódást keltett: a prózai színpadon kasszasikernek számító népszínművet nem lehetett operaszínpadra átültetni. A közönséget nem elégítette ki az a tény, hogy Hubay magasabb igényű dalművet írt a falusi történetből. A népszínmű zeneszerzőjének, Erkel Gyulának húsz év óta népszerű melódiái túl mélyen vésődtek bele a köztudatba.
Az 1896-os esztendő több szomorú eseményt is tartogatott Hubay számára. Május 29-én meghalt bátyja, Hubay Károly, majd néhány héttel később Hubayék elsőszülött fia, László. Hubay idegrendszerét annyira megviselte az egymást követő két váratlan megrázkódtatás, hogy ágynak dőlt, majd hosszabb időn át pihent Délvidéken, hogy kiheverje a sorozatos csapásokat.
A következő évben, 1897-ben, hazai koncerteken vett részt. A család életében nagy fontosságú volt ez az esztendő: a kőművesek az év nyarán fogtak hozzá a Fő utcában épülő és a Margit rakpartra néző Hubay-palota alapozásához. Az épületet már őszre felhúzták, de a belső kiképzés még hosszú hónapokig tartott, úgyhogy Hubayék lakrésze csak 1898. október elején vált beköltözhetővé. A fényűzően megépített palota teljesen Hubay elképzelései szerint készült. Az első emeleten zenetermet rendeztek be a házi hangversenyek céljaira, velencei csillárokkal, falikarokkal, fehér zongorával és külön kis próbaszobával. Ez a palota adta Hubay Jenő életének jellemző keretét a hátralevő csaknem negyven éven át.
A család életének másik nagy eseménye 1898-ban Hubay Andor születése volt. Öccse, Tibor, két évvel később látta meg a napvilágot.
Az 1899-es év szomorú eseményei közé tartozott Hubay brüsszeli jó barátjának, Francois van Halnak halála, ami Hubayt annál is inkább megrendítette, minthogy intenzív elfoglaltsága – többek között párizsi hangversenye – miatt hónapok óta nem válaszolt barátja leveleire. Amikor meghallotta, hogy van Hal Stradivariját árverésre bocsátják, rokonát, Farkasházy Jenőt bízta meg: szerezze meg neki barátja hangszerét. Farkasházynak sikerült a Stradivarit 25 000 koronáért megvásárolnia.
A kilencvenes évek második felében a Zeneakadémia hegedűosztályában folytatott lázas munka 1899-ben hozta meg első nagy eredményét. A budapesti közönség ekkor ismerte meg Hubay első kimagasló tehetségű, csodagyereknek tartott tanítványát, Geyer Stefit. Őt három évvel később követte a gyors világsikert aratott Vecsey Ferenc, majd az 1900-as évek derekán aXX. század egyik legismertebb és legünnepeltebb hegedűművésze, Szigeti József.
Hubay a századforduló évében is elindult külföldi hangversenykörútjára: Németországba, Franciaországba, Svájcba, Belgiumba. Időközben a Nemzeti Zenede választmánya meghívta az időközben megürült igazgatói állásra, de az igazgatóválasztó gyűlés csak módosítással fogadta volna el feltételeit, mire Hubay visszalépett a jelöltségtől. Ezzel örökre megvált a Nemzeti Zenedétől, melynek hegedű-tanszaka a hetvenes években Huber Károlynak köszönhette fellendülését, s amelynek a századfordulóig Hubay Jenő maga is állandó vizsgabiztosa volt.
Az 1902-es év nagy szenzációja Bartók Béla volt, aki mindössze huszonegy évesen, zongorakivonat nélkül, a partitúra alapján megtanulta és emlékezetből elzongorázta Richard Strauss Heldenleben (Hősi élet) című szimfonikus költeményét. Bartók páratlan tehetségét Hubay azonnal felismerte. A kettejük közötti ellentét azonban hamar körvonalazódott, ugyanis Bartók nyíltan Habsburg-ellenes volt, amit a Ferenc József-rend lovagkeresztjével éppen akkoriban kitüntetett Hubay Jenő nem méltányolt.
Bartók 1903 tavaszán hegedű–zongoraszonátát írt, amelyet mint vizsgadarabot nyújtott be Koesslernek. Az érdekes, francia romantikus befolyást tükröző, de már a jövő kísérletező vonásait is magán viselő művet előadták a vizsgahangversenyen. Fél évvel később Hubay vállalta, hogy Bartók társaságában a nagyközönség elé viszi a szonátát, s ezzel kifejezésre juttatta megbecsülését a fiatal szerző és a mű iránt. A nagy visszhangot keltő bemutató dátuma: 1904hegedű–zongoraszonátát írt, amelyet mint vizsgadarabot nyújtott be Koesslernek. Az érdekes, francia romantikus befolyást tükröző, de már a jövő kísérletező vonásait is magán viselő művet előadták a vizsgahangversenyen. Fél évvel később Hubay vállalta, hogy Bartók társaságában a nagyközönség elé viszi a szonátát, s ezzel kifejezésre juttatta megbecsülését a fiatal szerző és a mű iránt. A nagy visszhangot keltő bemutató dátuma: 1904. január 25.
Hubay a századfordulón negyedik operáján, a Moharózsán dolgozott. Ennek szövegkönyvét egy angol novella alapján Ruttkay György írta. A gyenge librettó és gyenge zene miatt a mű hamar lekerült műsorról. A lipcsei konzervatórium meghívását 1903-ban éppúgy nem fogadta el, mint 1904-ben a londoni Royal Academy of Music igazgatójának azt az ajánlatát, hogy évente öt hónapon át vezesse az intézet hegedűművész-képző osztályát. A budapesti Hubay-iskolát nem akarta feladni.
1903-ban ismét nagyszabású koncertkörútra indult, majd visszatérve a komponálásnak szentelte idejét: meg akarta oldani a modern magyar zenedráma problémáját. A falu rossza kísérlete nem járt eredménnyel: a népszínműből átvett történetben a magyar parasztok nem találták meg helyüket az operaszínpadon. Az 1904–1905-ben komponált és az Operaházban 1906-ban színre került Lavotta szerelme volt Hubay utolsó kísérlete magyar tárgyú és zenéjű dalmű megírására. A Kerner István vezényletével előadott, száz évvel korábbi cselekményre épülő opera hamar lekerült a műsorról.
A Hubay–Popper vonósnégyes gyakorlatilag már az 1904–1905-ös évadban felhagyott a nyilvános szerepléssel. Szerepét a Hubay–Popper növendékekből alakult Kemény–Kladivkó–Szerémi–Schiffer-kvartett vette át.
A Philharmonic Society meghívására 1908. január végén Londonba utazott, hogy a még mindig csodagyerekszámba menő Vecsey Ferenccel előadja Bach kettősversenyét, s elvezényelje a Vecseynek ajánlott III. hegedűversenyét. A londoni sajtó a legteljesebb elismeréssel emlékezett meg Hubay művéről, hegedüléséről, karmesteri képességeiről és pedagógiai eredményeiről egyaránt.
Ebben az évben alakult meg az akadémiai tanárok zenekari társasága, amelynek két karnagya Hubay Jenő és Popper Dávid volt, és amely évente négy hangversenyen friss művek egész sorát mutatta be. A február 24-ei hangverseny újdonsága Hubay Concerto all'antica című, Geyer Stefinek ajánlott IV. hegedűversenye volt.
Hubay Jenő 1910-ben 52 éves volt, és 24 éve állt a Zeneakadémia hegedű-tanszakának élén. A nyári hónapokat is kihasználta a magyar zene propagálására: orvosai pihenni küldték Oostendébe, de ő az ottani Kursaalban 1910 júliusában magyar hangversenyt vezényelt. A műsorban Bartók, Dohnányi, Siklós Albert, Weiner Leó és Zichy művei mellett saját Alienor-nyitánya szerepelt. Augusztusban a Berlini Filharmonikusok élén Scheveningenben elvezényelte saját II. (E-dúr) versenyművét, melynek hegedűszólamát a fiatal Szigeti József adta elő. Hubay egyébként nyári szabadsága alatt is foglalkozott azokkal a növendékeivel, akik Oostendében meglátogatták.
Martos Ferenc, több nagy sikerű operett szövegének írója, már évekkel előbb felhívta Hubay figyelmét a Szerelmi éj című operatémára. Ebből született Hubay Az álarc című operája. Martos a szövegkönyv elkészítését nem vállalta, de átengedte témaötletét. Hubay felkereste Berlinben Eugen d'Albert akkoriban világszerte játszott operája, a Hegyek alján szövegének szerzőjét, Rudolf Lothar német írót, aki érdekesnek találta a történetet, és vállalkozott a szövegkönyv megírására. Hubay eleve úgy képzelte, hogy operája először Budapesten kerül előadásra; ezért arra kérte Góth Sándort, a Vígszínház írói adottságokkal megáldott művészét – aki jó barátja és szegről-végről rokona is volt –, hogy Lotharral együtt készítse el a szövegkönyvet.
Az ötvenes éveiben járó komponista munkakedve nem lankadt. Még 1909-ben hozzálátott A milói Vénusz című operájának megírásához is. Ennek szövegkönyve Góth Sándor és Farkas Imre közös műve volt, akik Paul Lindau ötletére alapozták librettójukat. Hubay műve negyedszázadon át hevert íróasztalfiókjában, majd az Operaház kissé átdolgozott formában adta elő 1934-ben.
Hubay Jenőt, aki 1895 óta a Magyar Zeneszerzők Társaságának elnöke volt, 1910-ben a Színpadi Szerzők Egyesülete is elnökévé választotta, tekintettel az operaszínpadon aratott sikereire. Budapesten, 1911 őszén ünnepélyes külsőségek között emlékeztek meg Liszt Ferenc születésének 100. évfordulójáról. Ebből az alkalomból a Mátyás-templomban előadták Liszt Koronázási miséjét, amelyben a Benedictus hegedűszólóját Hubay játszotta. A kormány 1911-ben azzal bízta meg Hubayt, hogy decemberben, Rómában három hangversenyen mutassa be magyar szerzők reprezentatív műveit. A művész két operaénekesnőt kért szereplőtársként, de a kultuszminisztérium – hosszas huzavona után – úgy döntött, hogy Dohnányi Ernő és Vecsey Ferenc utazzon vele.
A szarajevói merénylet és a világháború kitörése egyszeriben megváltoztatott mindent. Hubay számára elérhetetlenné vált ifjúkori sikereinek három fő színhelye: Párizs, London és Brüsszel. Nem látogathatott többé „második hazájába”, Belgiumba, és persze szó sem lehetett a cári Oroszországról. 1915 decemberében tomboló sikert aratott a budapesti Vigadóban bemutatott háborús szimfóniájával, melyet a következő évben, Németországban is többször előadtak. A külföldi hangversenykörutak a háború alatt sem maradtak el teljesen. Hubayt felkérték, hogy 1915 novemberében vezényeljen és hegedüljön egy Berlinben rendezett jótékony célú hangversenyen. 1916 áprilisában Konstantinápolyba látogatott, ahol koncertet adott a Vörös Félhold javára; egy zártkörű előadást pedig a szultán külön kérésére, a háremhölgyeknek rendeztek. Hubay hazaútján Szófiában is hangversenyt adott, ahol a bolgár közönség lelkesen ünnepelte társaival együtt. Hubay impulzív ember volt és kifejezetten nacionalista beállítottságú. Mindezt viharosan juttatta kifejezésre az olaszok, majd a románok hadba lépésekor, 1916. augusztus végén. Haragját nem fékezte sem az 1911-es római fesztivál sok emléke, sem a román királyné és Héléne Vacarescu régi barátsága.
Ebben az időszakban került a Zeneakadémiára tanárként Bartók és Kodály is, akikkel Hubay jó viszonyt ápolt nézeteltéréseik ellenére is. Többször is kiállt Bartók mellett az ellenséges zenekritikusokkal és közvéleménnyel szemben. A helyzet változására első ízben az utalt, hogy hevesen kifakadt a Dohnányi d-moll szimfóniáját magasztaló kritikák olvasásakor. Akkor merült fel először a tudatában, hogy a kritika az ő műveiben sohasem méltányolta a nemzeti törekvéseket, és sohasem értékelte műveit a magyar zene fejlődésének nagy eredményeként. Később egyre erősebben arra gyanakodott, hogy az akadémiai tanárok haladó „klikkje” valamilyen „megmagyarázhatatlan okból” lekicsinyli az ő művészetét, s a „modernista” művészek, az „atonálisak” csoportja őt mindenáron „víz alá akarja nyomni”. Hubay növekvő féltékenységgel figyelte az „atonálisak”, azaz (Bartók Béla, Kodály Zoltán és Weiner Leó) egyre általánosabb elismertségét, és az 1915 őszén Berlinből hazatért és egy évvel később a Zeneakadémia tanárai közé meghívott Dohnányi céltudatos tevékenységét az Akadémia színvonalának emelése érdekében. Dohnányit 1919. február 14-én a minisztertanács a Zeneakadémia élére nevezte ki. Ezt Hubay nagy csapásként élte meg, ugyanis erősen számított erre a kinevezésre. Nem vette észre azonban, hogy a politika ellene dolgozott: nem is gondolt arra, hogy az őszirózsás forradalommal hatalomra került kormány aligha fogja egy grófnő köztudomásúan ellenforradalmi beállítottságú házastársát a Zeneakadémia élére kinevezni.
A Dohnányira amúgy is féltékenykedő Hubay erősen zokon vette mellőzését, s kijelentette, hogy külföldre megy: elvégre korábban nem egy fényes ajánlatot utasított vissza, amikor Londonba, Lipcsébe, Svájcba, Amerikába stb. hívták. Dohnányi, aki őszintén becsülte egykori tanárát, megpróbálta visszatartani, de sikertelenül. Míg svájci vízumára várt, Hubay Herendre költözött. 1919-ben a család Bécsen át Zürichbe utazott, majd Neuchâtelben telepedtek le véglegesen.
A Tanácsköztársaság összeomlása után Moravcsik Géza, aki korábban a Zeneakadémia titkára volt, visszatért a Zeneakadémiára, és egy értekezleten Kodály lemondását követelte (aki ez idő alatt az intézményt vezette). Kodály határozottan visszautasította illetéktelen beavatkozását, de Moravcsiknak sikerült kineveztetnie magát a Zeneművészeti Főiskola miniszteri biztosává. Hazahívta Hubay Jenőt, mint a főiskola igazgatói tisztségének várományosát. Hubayt november 13-án nevezték ki igazgatónak, Dohnányit, Bartókot, Kerpelyt, Kodályt és Waldbauert egy évre szabadságolták. Hubay korábbi személyes jó viszonya a három nagy muzsikussal visszatérése után, de főként 1920-ban romlott meg. Érzékeny és hiú ember lévén, sohasem volt képes megbocsátani, hogy 1919 tavaszán mellőzték Dohnányival szemben, s ráadásul korábbi tanártársai sztrájkba léptek, amikor Dohnányit – az ő igazgatósága érdekében – szabadságolták.
Hubay régi vágya teljesült, amikor kinevezték a Zeneművészeti Főiskola igazgatójává. Annak idején, csaknem 35 évvel korábban, a budapesti Zeneakadémia kedvéért hagyta ott jóval több nemzetközi megbecsülést biztosító brüsszeli állását, és a hosszú évek során osztatlan elismerést szerzett hegedű-tanszakának. Joggal érezhette, hogy most jutott az őt évek óta megillető pozícióba. Ez alkotói vágyát is serkentette. Ennek eredményeképpen született meg Dante- és Petőfi-szimfóniája. Utóbbi első előadását 1923. február 26-án, mint „a Petőfi-centenárium zenei ünnepét” rendezték meg, 3000 fős közönség előtt, a Városi Színházban. A művet maga a szerző vezényelte, a Filharmóniai Társaság zenekara, az operakórus, a Palestrina-kórus, a Budai Dalárda és több gyermekkar részvételével. Petőfit Székelyhidy Ferenc, Júliát Medek Anna, a Géniuszt Tihanyi Vilma, a Halált Venczell Béla énekelte. A szimfónia1926-ban nagy sikert aratott Finnországban is.
Az 1923-as esztendő nagy eseménye Anna Karenina című operájának bemutatója volt, melyet komoly harcok előztek meg. A Tolsztoj-regény dramatizált változata a háború kitörését közvetlenül megelőző időszakban nagy sikert aratott a Vígszínház előadásában, Hubay pedig az első világháború küszöbén látott hozzá a megzenésítéshez. A nehézségek oka az volt, hogy az Operaháznak nem sikerült kellő rugalmassággal színpadra állítania az amúgy is nagy késéssel megírt művet. Emiatt Hubay visszavonta a darabot, ami hosszas levelezést indított el közte és Wlassics Gyula, a ház főigazgatója között. Ezt a sajtó is megszellőztette. Hosszas csatározások után a művet november 10-én mutatták be. A cremonai hegedűs mellett ez az operája aratta a legszélesebb körű sikert. A mű külföldön is jelentős elismerést kapott a közönségtől (Duisburg, Baden-Baden, Bochum, Nürnberg, Bécs).
A bemutató után, decemberben csehszlovákiai hangverseny-sorozat várt Hubay Jenőre, nyolc esztendő kihagyás után ismét. Körútját azonban április elején meg kellett szakítania: gyomormérgezése miatt vissza kellett térnie Budapestre.
Komoly megelégedéssel töltötte el, hogy a magyar zeneoktatás fellegvára, melynek már csaknem 40 esztendő óta tanára volt, az ő igazgatása alatt érte meg fennállásának 50. évfordulóját. Ebből az alkalomból az intézet Liszt Ferenc nevét vette fel, Liszt-múzeumot alapítottak a Zeneakadémián, és emlékkönyvet adtak ki, többek között Apponyi Albert, Keéri-Szántó Imre, Molnár Antal, Siklós Albert és Hubay Jenő írásaival. Május első napjaiban három ünnepi hangversenyt rendeztek: előadták Liszt Ferenc Szent Erzsébet legendáját, amely, mint emlékezhetünk, Hubay első zenei élményei közé tartozott, és két estén mutatták be a tanári kar idősebb és ifjabb nemzedékének műveit.
Hubay március 14-én a Bécsben élő magyarok meghívására hangversenyt vezényelt az osztrák fővárosban. Majd 1926. április közepén Andor fia társaságában Berlin és Stockholm érintésével tíznapos látogatásra Finnországba utazott, ahol hatalmas sikerrel adták elő Petőfi-szimfóniáját. Hubay Jenőt az Országos Magyar Zenész Szövetség 1926. október 8-án tartott ünnepi közgyűlésén dísztagjává választotta. A következő évben Beethoven halálának centenáriuma alkalmából nagyszabású koncertsorozatot szervezett a Zeneakadémián, majd ezt követően hazai koncertkörútra indult, melynek bevételeit „magyar tehetségek ápolására” ajánlotta fel.
Hubay Jenő 1928-ban töltötte be 70. életévét, melynek megünneplését már 1927 decemberében előrevetítette a róla elnevezett miskolci konzervatórium (Városi Hubay Jenő Zeneiskola) új Zenepalotájának felavatása. Az esemény egybeesett a zeneiskola fennállásának 25. évfordulójával, s a kettős alkalomból rendezett ünnepélyen, 1927. december 17-én Hubay Jenő is megjelent, sőt, a tiszteletére rendezett hangversenyen maga is fellépett: eljátszotta Stradivariusán a hajdan Liszt társaságában többször is előadott hegedűszólót a Koronázási miséből, valamint saját Adagióját és II. csárdajelenetét. Emellett a konzervatóriumnak ajándékozta azt a Ligeti Miklós által készített ezüstözött bronzszobrát, amelyet a fővárostól kapott 1912-ben. Több német város és a skandináv fővárosok még új rádióállomásai szeptember 15-én Hubay-műsort adtak, némelyik Hubay-növendékek közreműködésével.
Az 1928-as év másik nagy eseménye Hubay varsói majd prágai látogatása volt, november második felében. Hubay 1930 tavaszán egykori diadalainak színhelyén, a párizsi Salle Pleyelben magyar hangversenyt vezényelt, s gondos előkészítésével ügyesen kihasználta a magyar kulturális propaganda számára az első világháború óta Párizsban először megnyíló lehetőségeket. Személyes kapcsolatainak segítségével elérte, hogy „tout Paris” (egész Párizs) részt vegyen az április végén rendezett hangversenyen, ahol a Párizsi Szimfonikus Zenekar közreműködésével Magyarország két nagytehetségű fiatal művésze (Geyer Stefi és Vecsey Ferenc) vitte sikerre Weiner Leó és Hubay versenyműveit. A közönség lelkesen ünnepelte a magyar művészeket.
Utolsó évtizedének egyik legnagyobb élménye volt a 15 éves Yehudi Menuhin októberi budapesti hangversenye. Elragadtatottan írt róla: „Egyszerűen fenomenális. Az én kezemben volt elég csodagyerek: Vecsey, Geyer, Szigeti, Pártos, Rubinstein, Kerékjártó és mások. De ez a fiú ezeket még tán felülmúlja. Szebben, egyszerűbben, tökéletesebben hegedülni nem lehet.” Hubayt egy évvel később felkérték, hogy 1931. október végén Bécsben vezényelje az ottani filharmonikusokat Menuhin zenekari estjén. Erre valószínűleg Az álarc karlsruhei bemutatója miatt nem került sor.
Hubay a húszas években átdolgozta a Rudolf Lothar és Góth Sándor szövegére a század elején írott Az álarc című dalművét, és azt a budapesti Operaház 1930-ban előadásra elfogadta. Minthogy Hubay az Operáról igen rossz tapasztalatokat szerzett a Karenina idején, gyanakvással figyelte az előadás előkészületeit. De 1930 októberére úgy látszik minden rendbe jött. Az álarc 1931 februárjában fényes külsőségek között került színre, sőt, egyik előadását a rádió is sugározta.
Hubay 1932 szeptemberében betöltötte 74. életévét. Teljes szellemi frissességnek örvendett és kitűnő kondícióban volt; meg sem fordult a fejében, hogy elődjéhez, Mihalovich Ödönhöz hasonlóan őt is egyik napról a másikra nyugdíjazhatják. Pedig ez történt: miközben október elején hétvégi pihenőjét Mosócon töltötte, Karafiáth Jenő miniszter a távollétében - korára hivatkozva - nyugdíjazta. A váratlan lépés a miniszter pozíciójába került: Hubay vezető állásokban levő barátai erősebbnek bizonyultak. Mire a Zeneművészeti Főiskola igazgatója vasárnap este visszaérkezett Budapestre, a félreállított Karafiáth helyét már Hóman Bálint töltötte be. Miután a vele baráti kapcsolatban álló Hóman lett a miniszter, Hubay szorgalmazta, hogy nevezzék ki „örökös igazgatóvá”. Ez azonban lehetetlen volt. Két évvel később, 1934-ben maga kérte a nyugdíjazását. Ebből az alkalomból a Zeneművészeti Főiskola elnökévé nevezték ki. A művészképző vezetéséről azonban nem mondott le: nevelő munkáját életének utolsó napjáig folytatta.
Az 1933-as esztendőben Hubayék két családi eseményt ünnepeltek meg: tavasszal az idősebbik fiú, Andor házasságát, ősszel Hubay Jenő 75. születésnapját. Ennek alkalmából a rádió szeptember 15-én ünnepi összeállítást közvetített műveiből.
Hubay még 1920-ban, zeneakadémiai igazgatóságának első esztendejében elérkezettnek látta az időt arra, hogy a Fő utcai palota zenedélutánjainak régóta szövögetett tervét megvalósítsa. A nagyterem a palota legszebb és legdekoratívabb helyiségei közé tartozott, mintegy 150 főnyi közönség befogadására volt alkalmas és kellemes környezetet biztosított a kamarazenéléshez. A zenedélutánok fontos szerepe volt, hogy alkalmat adott a fiatal tehetségek bemutatkozásához. A zenedélutánokat – évente négyet-ötöt – a hangversenyévadban rendezték, és hagyományos műsorrendjük kamarazene–énekszám–kamarazene volt. A húszas években a Hubay-vonósnégyes rendszerint Hubay Jenő–Gábriel Ferenc–Zsolt Nándor–Zsámboki Miklós felállásban adott elő klasszikus és romantikus kvartetteket, alkalmanként kiegészülve zongoraötössé vagy szextetté. A harmincas években Gábriel helyét legtöbb esetben Zathureczky Ede, Zsámbokiét Kerpely Jenő vette át. Az első zenedélutánok szólóit az Operaház énekesei adták elő. Hubay 1920–37 között 67 zenedélutánt rendezett. Ezeken számos külföldi énekes és muzsikus is megfordult, többek közt Richard Strauss és Felix Weingartner, budapesti látogatásaik alkalmával. Ilyenkor a műsort az illusztris vendég műveiből állították össze.
A harmincas évek elején a mester tisztelői – köztük elsősorban a zenedélutánok vendégei – elhatározták, hogy Hubay Jenő Társaságot alapítanak. Tagjai a jelképes tagdíj befizetésével jogot szereztek a zenedélutánok meghívóira és hozzájárultak a rendezés költségeihez.
Hubay a harmincas évek derekán több alkalommal hangversenyezett a budapesti rádióban, és egy ízben a bécsi rádióban adott szonáta-koncertet Clemens Krauss társaságában. Lemezfelvételei közül, sajnos, nem sok maradt fenn, de egyikük felcsendült 1972 szeptemberében, a Zeneművészeti Főiskola Hubay-szobájának felavatásakor. Ebben az időben egy hangosfilm is készült Hubay hegedűjátékáról. Az 1935 augusztusában készült Halló, Budapest című, Magyarország eredményeit népszerűsítő filmben három percen át látható az akkor 77 éves művész, amint korát meghazudtoló biztonsággal, tiszta és szép hangon muzsikál.
A milói Vénusz, a Paul Lindau, Góth Sándor és Farkas Imre szövegére 1905–1910 között komponált Hubay-opera csaknem három évtizeden át hevert a szerző, illetve az operaigazgatóság íróasztalfiókjaiban, míg végre 1935. március 1-jén ragyogó külsőségek között előadták Fleischer Antal vezényletével.
Hubay életének utolsó teljes esztendejét, az 1936-os évet három bemutató tette emlékezetessé: Az önző óriás című, Oscar Wilde meséjére komponált táncjátékának budapesti bemutatója, a Csárdajelenetek-ből összeállított táncjáték első előadása és az Anna Karenina bécsi premierje. A szerző régi vágya teljesült, amikor Felix Weingartner a bécsi ünnepi hetek megnyitásakor, február elején előadta dalművét a Staatsoperben.
Május 23-án Hubay utoljára lépett a karmesteri pulpitusra: a Zeneművészeti Főiskola nagytermében két végzős kedvencének, Lengyel Gabriellának és Virovai Róbertnek diplomahangversenyét, Brahms és Beethoven versenyműveit vezényelte. A termet zsúfolásig megtöltő közönség mindkét mű után hosszan ünnepelte a 78. életévében járó mestert és tehetséges növendékeit.
Az Anna Karenina bécsi sikere után Hubaynak végül csak egyetlen vágya maradt teljesületlen: nem adták elő Ara pacis című „békeszimfóniáját”, melyen 1916-tól – a gondolat első felmerülésétől – csaknem élete végéig dolgozott. Az első világháború idején olvasta először Romain Rolland Békehimnuszát, s azonnal elhatározta, hogy ebből írja meg élete „nagy művét”. De a munka lassan ment, csak 1936-ban készült el vele. Nem maradt ideje elképzelt genfi vagy hágai előadásának megvalósítására.
Mintha csak megérezte volna, hogy nincs már sok ideje hátra, Hubay 1937. január 6-án megírta végrendeletét, és elbúcsúzott feleségétől, fiaitól. Hubay Jenő 1937 márciusában, 79. életévében, testi és szellemi erejének teljében arra készült, hogy a hónap végén elfoglalja helyét a Brüsszelben, fiatalkori dicsőségének színhelyén Eugène Ysaÿe-ról elnevezett, akkor első ízben megrendezett nemzetközi hegedűverseny zsűrijében. Boldogan készülődött fél évszázaddal korábban elhagyott „második hazájába”, utolsó kedvencével, Virovai Róberttel, akitől azt várta, hogy az első helyezettek közé kerül. A sors azonban másként rendelte.
Március 12-én délután 5 órakor a Váci utcai Újvárosházán – többek között Heltai Jenő, Kodály Zoltán, Oláh Gusztáv és Paulini Béla társaságában – megbeszélésen vett részt, a Szent István-jubileum alkalmából rendezendő ünnepségekről. A helyszín kérdéséről folytatott vitához szólt hozzá, ám egyszerre csak váratlanul leült, és mintha a jegyzeteibe merült volna. A bizottság tagjai hosszú másodpercekig várták, hogy folytassa hozzászólását és csak akkor jöttek rá, hogy mi történt, amikor féloldalra dőlt karosszékében. Váratlan szívroham végzett vele.
Hungária - Magyarország latin nevének (Hungaria) hagyományos magyar változata.
Hunyadi János – románul Szibinyáni Jánknak vagy Janku (1400 körül – Zimony, 1456. augusztus 11.) középkori magyar földesúr és hadvezér, a „nagy törökverő”. Kormányzó (régens), a középkori Magyar Királyság egyik legkiemelkedőbb hadvezére; Hunyadi Mátyás apja. Nevéhez fűződik az 1456-os nándorfehérvári diadal.
Némelyek szerint az oláhországi Piatra da Corvo (Hollókő) vagy a Hunyadvár megyei Hollós nevű várban, mások szerint Hunyadon vagy Hátszegen született volna. Az évet is különbözően határozták meg (1390., 1393., 1394., 1401., 1425.). Teleki József, mivel Hunyadi saját vallomása szerint 1448. meghaladta már 60. életévét, ez eseményt körülbelül 1387-re teszi.
Hunyadi János származása erősen vitatott. A román álláspont szerint a családot havasalföldi román bojár-családnak tartja, míg más álláspont szerint kun származék. Apja Vajk, egy havaselvi kenéz és Morsinai (Morzsinay) Erzsébet elsőszülött fia volt. A kun származás hívei szerint ellene mond román származásának, hogy a román nemesség akkoriban döntően a még megmaradt kun, besenyő, úz és tatár elemek közül került ki, továbbá a Vajk név egyáltalán nem román hangzású. A román elfogult történetírás szinte egyöntetűen és hangsúlyosan románnak tekinti mind Hunyadi János, mind Mátyás király származását, apja nevét Voicu írásmóddal román névnek tekinti.
Egy másik elmélet szerint Zsigmond magyar király volt az apja, és Morsinai Erzsébetet csak a látszat kedvéért házasították össze Vajkkal, aki nevelőapja lett. Vajkot e tettéért és hallgatásáért a Hunyadi birtokkal jutalmazta a király, melynek révén rövid idő alatt igen tehetős földesúrrá vált. Az elmélet mellett kiállók hivatkoznak arra, hogy Hunyadinak volt egy ugyancsak János nevű öccse, ilyen névadás pedig csak akkor volt szokásban, ha más apától származott a két testvér. Arra is felhívják a figyelmet, hogy Zsigmond egyik fő bizalmasára, Ozorai Pipóra bízta az ifjú János katonai nevelését, és életének egyik legjelentősebb eseményére a császári koronázására Hunyadi Jánost, nem pedig feleségét és leányát vitte magával Rómába. Zsigmond apaságával magyarázzák I. Mátyásnak, az unokának kitartó igyekezetét a császári korona és természetesen a cseh királyi korona megszerzésére.
Hunyadi ifjúságáról nincsenek kétségtelen adataink. Sok dolog, melyet neki tulajdonítanak, úgy látszik, abból magyarázható, hogy apjával tévesztik össze. Annyit azonban tudunk, hogy valahogyan Zsigmond király szolgálatába lépett és korán vonta magára ennek kiváló figyelmét. 1410. német-római császárrá választásakor Frankfurtba kísérte. 1420-ban részt vett a csehországi husziták elleni háborúban. 1427-től Újlaki László, később Csupor Demeter csapataiban szolgált.
1430-ban Zsigmond király szolgálatába lépett. Az itt szerzett tapasztalatokat később a török elleni harcaiban is kamatoztatja. Két évig Milánóban élt a Viscontiak udvarában. Itt megismerte a kor egyik legfejlettebb hadseregét, a condottieri haderőt is. Megismerve a kor legfejlettebb hadművészeteit (huszita, condottieri) és a török harcmodort, ezeket ötvözve tudott jelentős sikereket elérni a török ellen.
Idővel a királyi tanácsban is helyet kapott. A királyt elkísérte Rómába, Bázelbe, majd Csehországba. 1432-ben kötött házasságot Horogszegi Szilágyi Erzsébettel. A házasságból két fiú, László (1433) és Mátyás (1443) született.
1437. elűzte Szendrő alól az ostromló török hadat. Zsigmond király méltányolva vitézségét és már ekkor mutatkozó hadvezéri tehetségét, nagybirtokkal adományozta meg és a királyi tanácsban is helyet adott neki. 1438-ban Albert király öccsével, ifj. Jánossal szörényi bánná s temesi gróffá tette. 1439. többek közt a család ősi fészkére Hunyadvárára is új adománylevelet adott neki. Halálos ágyán pedig többekkel együtt az áldott állapotú Erzsébet királynétól születendő gyermekének gyámjául rendelte ki. Albert halála után (1439), Hunyadi erős férfiút óhajtván a trónra és félvén a kiskorú László alatt bekövetkezendő asszonyi kormánytól meg a királyné rokonainak, a Cilleieknek, veszélyes befolyásától; egész hatalmát és befolyását fölhasználta Ulászló lengyel király megválasztásának érdekében és szándékát meg is valósította (1440). A lovagkirály bizalmasa lett, s uralma elején Újlaki Miklóssal együtt látta el a török határ védelmét. 1441-től erdélyi vajda lett.
1441-ben megzabolázta a Rácországban dúló törököket és Szendrőnél megverte Isák (Iszhák) béget. 1442-ben hatalmas török had zúdult Erdélyre. Mezid bég a törökök vezére arra számított,hogy a magyarok nem képesek egy hirtelen támadást elhárítani. Marosszentimrénél vereséget szenvedett, de utána eredt és egymás után több ragyogó győzelmet arat a török ellen: először Nagyszeben közelében, majd a Vaskapunál, a Jalomita felső folyásánál.
Életcéljának tekintette hazája védelmét és az oszmán hatalom összezúzását.
1443. július 22-én Hunyadi vezetésével és Ulászló király részvételével indult meg a balkáni hosszú hadjárat, melynek során több ütközetben verték meg a velük szemben álló törököket.
A sorozatos győzelmek azt a reményt keltették, hogy a törököt ki lehet verni Európából. Háborút sürgetett a balkáni hadjárat után is.
1444-ben a várnai csatában Vlad havasalföldi vajda elfogja és csak a nádor háborús fenyegetésére bocsátják szabadon. 1445-ben Hunyadi Jánost az öt főkapitány egyikévé, az országos tanács tagjává, 1446. június 5-én pedig már kormányzóvá választják. 1447 szeptemberében Buda vára is Hunyadié lehetett. 1448 februárjában hercegi címet kap, de ezzel sohasem élt. 1448-ban, győzelmi sorozata után, az árulás következtében elvesztett rigómezei ütközet után - árulás folytán - Brankovics György szerb fejedelem kezei közé kerül, ahonnan csak megalázó feltételek árán bocsátják szabadon(az országos tanács - Hunyadiért semmi áldozatot nem sajnálva - 100.000 arany váltságdíjon felül vissza adták neki többek között a magyar kézben lévő szerb várakat). Ekkor már negyven ezres sereget számlált.
Hazatérve Hunyadi az ország erőinek egyesítését és a központi hatalom megerősítését tűzte ki célul, ebben a törekvésében Vitéz János volt segítőtársa.
1450-ben a császárral kötött egyezményben Hunyadi kénytelen elismerni V. László trónigényét. 1453-ben az országgyűlésen lemond kormányzói tisztjéről, de országos főkapitányi tisztét és temesi ispánságát megtartja. Szolgálatai elismeréseképpen a király Beszterce örökös főispánjává, grófjává teszi és címerét kibővíti az ún. besztercei oroszlánokkal. 1454-ben Krusevácnál Feriz bég seregét veri tönkre, s javaslatot tesz egy százezer harcosból álló sereg szervezésére és a török Európából való kiűzésére, de nem nyert támogatókra.
1456-ban a török megindult, és ostrom alá vette Nándorfehérvárt.
1456. július 21., 22-én Hunyadi János saját seregével – mely 200 hajóval is rendelkezett –, és a Kapisztrán János által toborzott parasztokból álló keresztesekkel fényes győzelmet arat a szultán többszörös túlerőben lévő seregén.
Elterjedt vélekedés szerint ez a győzelem Európában is visszhangra talált, s a nagy diadal tiszteletére azóta minden délben, Európa szerte meghúzzák a harangokat, azonban a déli harangszó elrendelése szűk egy hónappal megelőzi Hunyadi győzelmét. A győzelem emlékére vezette be III. Kallixtusz pápa az Urunk színeváltozása ünnepet az egész egyházban.
Hunyadi nem sokkal élte túl győzelmét, Kapisztrán Jánossal együtt áldozatul esett a táborukban kitört pestisjárványnak. 1456. augusztus 11-én Zimonyban a betegség magával ragadta.
Gyulafehérvárott a Szent Mihály székesegyházban temették el.
H. János hatalmas ősök, fényes tudomány s a latin nyelv ismerete nélkül a legmagasabb polcra tudott emelkedni. A mély vallásossággal párosult hazafiság e nagy képviselője nemcsak népének, de családjának is szolgált, amelynek roppant kiterjedésű birtokokat hagyott. Vezéreszméje az volt, hogy Európát a keresztény hatalmak támogatásával megtisztítja a hitetlen törököktől. Ezt ugyan nem tudta végrehajtani, de annyit elért, hogy az oszmán hatalmat a Duna vonalától visszaszorította a Balkánig, felszabadította a Duna és Balkán közötti keresztény tartományokat s Magyarországról 70 évre hárította el a török invázió veszedelmét. Ezáltal hazánkat a nyugati keresztény kultúra védbástyájává tette. Mint hadvezér kitűnt személyes vitézségével is. De - mint Salamon Ferenc megjegyzi - inkább eszével, mint kezével harcolt. Őstehetségével a hajdani rendetlen, féktelen néptömegekből kitűnően szervezett, pontosan fegyelmezett hadakat tudott csinálni. Az előre megállapított tervek, a legaprólékosabb körülmények figyelembe vétele (vidék, népesség, időjárás, termés stb.), a gyors változásokra berendezett csatarendek, mind kiváló hadászati tehetségekre vallanak. Hunyadi belátva a banderiális hadnak, az önkéntes nemzeti felkelésnek elégtelenségét és gyakori megbízhatatlanságát, nélkülözve egy összetartó erős gyalogságot is: magyar zsoldos sereget kezdett toborozni, melynek költségét eleinte önmaga (így a hosszú vagy bolgár hadjáratban), majd az országgyűléstől kivetett adóval fedezte. Így útját egyengette a honvédelmi rendszer reformjának is
Hűvösvölgy – Tektonikus eredetű száraz völgy Budapest területén a Budai-hegységben a Hárshegy és a Vadaskert között. A Budai-hegységet kettéválasztó szerkezeti vonal, az Ördögárok része, amelynek a Lipótmező és a Fazekas-hegy közötti szakaszát és környékét számítják ide. Kedvelt kiránduló hely a budapestiek számára. A Gyermek(egykor – Úttörő) vasút egyik megállója.
