Siófok utcajegyzéke Tudta-e Ön, hogy hol lakik? "I-J"

Ibolya – Az ibolya (Viola) az ibolyafélék családjának névadó és egyben legnagyobb nemzetsége mintegy négyszázötven fajjal. Szinte minden helyen megél, ahol van elég víz és talaj. Fajai megtalálhatók minden trópusi és szubtrópusi területen, emellett az északi és a déli mérsékelt égövbe is benyomulnak – dél felé egészen a Tűzföldig, Dél-Afrikáig és Új-Zélandig. Az Andokban megtelepedett fajok némelyike 4600 méterig is felkapaszkodik.

Lomblevelei nagyon változatosak; gyakran levélrózsában állnak. Egyes fajok levele lándzsás, másoké igen széles, szárnyas, ujjas vagy akár pajzs alakú is lehet. A magashegyi fajok apró, bőrnemű, éles-szögletes, sokszor pikkelyszerű levele a megvastagodott hajtásra borul.

Öttagú, illatos virágainak két középső szirma eláll vagy lefelé konyul. Az illatát adó illóolajokon kívül az levele és virága nyálkaanyagokat is tartalmaz. Porzóik két hosszú, nektártermelő nyúlványa egy hasonló színű nektárvonallal együtt az alsó szirom sarkantyúszerű kiöblösödésébe nyúlik bele. A porzókon túlnyúló bibe igen sokféleképpen osztott; kiszélesedő és bögreszerűen bemélyedő egyaránt lehet. A virág sokszor ki sem nyílik, ilyenkor a növény önbeporzó (kleisztogám).

Termése tokszerű.

A fajok többsége évelő lágyszárú, néhány félcserje, egy csoportjuk egy- vagy kétéves lágyszárú.

A magashegyi fajok leveleinek epidermisze (bőrszövete) a külső sejtfal megvastagodásával hatékonyan csökkenti a párologtatást.

A többi ibolyaféléhez hasonlóan a névadó nemzetség virágait is rovarok porozzák be. Amikor a nektárra gyűlő rovarok szétnyomják a porzókat, az ezek közé bepotyogott virágpor rájuk tapad. Az, hogy milyen rovarok látogatják ezeket a virágokat, alapvetően a sarkantyú hosszától függ. Ez lehet nagyon rövid (mint például a sárga ibolyáé (Viola biflora), de lehet nagyon hosszú is, mint a Viola calcarata virágáé.

A virág szirmai nyersen is ehetőek, kandírozott állapotban cukrászati készítmények, gyümölcssaláták díszítőeleme.

            -           Az Ibolya női név a latin viola szóból származik, melynek régi magyar alakváltozata az ivola volt, az ibolya szó ebből fejlődött ki.

Ifjúság – A gyermek és a felnőtt kor közti átmenetet megélő emberek csoportja.

Indóház - Így nevezték régebben a vasúti pályaházat, pályaudvart, várócsarnokot is.

Ipar – Klasszikus értelemben: az a termelési ág, mely a nyers termelés útján előállított anyagokat átalakítva, emberi szükségek fedezésére alkalmassá teszi. Az iparban a munka, a nyers termelésnél a természeti erő, a kereskedelemnél pedig a tőke a főtényező. Az őstermelésnél a természet uralkodik az ember, az iparnál ellenben az ember uralkodik a természet felett. Az ipari tevékenység terén az emberi ész, leleményesség és számítás sokkal jobban érvényesülhet, mint p. a mezőgazdaság körében. A munkamegosztás sokkal inkább alkalmazható az iparban, az ipari munkás ennél fogva egyrészt függőbb helyzetbe jön a termelés egészével, de függetlenebb a munkaadóval szemben, mint a mezőgazdasági munkás. Az ipar jelentősége gazdasági, művelődési és politikai tekintetben egyaránt megmérhetetlen. Ipar nélkül a mezőgazdaság sem fejlődhet kellően, a gazdasági élet nélküle egyoldalú és tökéletlen. A városi életnek és ezzel a kulturális élet fejlődésének alapját az ipar képezi. Az életmód általa az alsóbb társadalmi rétegekben is szebbé, kellemesebbé és változatosabbá alakul. Politikai szempontból nagy fontossága van, mivel az erős középosztályt voltaképpen az ipar teremti meg és a haladás szellemét az oltja a társadalomba. Az iparnak vannak hátrányai is, melyek részint annak természetében gyökereznek, részint helyes szervezés és ésszerű iparpolitika mellett csökkenthetők vagy teljesen elháríthatók. Gazdaságilag hátrányos az ipari fejlődésnél az, hogy a vidéki lakosságot a városokba terelve, megélhetését az illető iparág sorsához köti és ennél fogva sokszor válságoknak teszi ki.

Az iparnak különböző nemei: a gyáripar, a kézműipar, a házi ipar és a vándoripar. A gyáriparnál alkalmazható leginkább a munkamegosztás, mert az tömegtermeléssel foglalkozik, az egyes apróbb kész munkák teljesítésére gépeket használ. Az újabb kori haladás ellenállhatatlanul a gyáripar fejlődésére vezet, mely leginkább nagy vállalatok útján megy végbe. Az ipari munkásmozgalmak leginkább a nagy ipari vállalatok keretében keletkeznek és zajlanak le. Az ipari munkás itt ugyanis egyéniségét legnagyobbrészt elveszti és egyszerű elemmé alakul át, melyet az erkölcsi mozzanatok sokkal kevésbé vezetnek, mint a kézműipari segédmunkást, aki legnagyobbrészt csak gazdaságilag megosztott munkát végez, mely egész terméket állít elő, amelynek termelésében örömet is találhat. A kézműiparban foglalkozók sokkal kevésbé egyoldalú munkát végeznek és viszonylag rendszerint patriarkálisabb viszonyok közt élnek, mint a gyári munkások. A gyári és a nagyipar, a kézmű- és a kisipar mindinkább azonos fogalmakká lesznek. Mindazon előnyök és hátrányok, melyek a nagy és kis vállalattal kapcsolatosak, jelentkeznek tehát ezeknél is. A kisipar természetes körén kívül, mely főleg az egyéni ízlés, a művészeti igény kielégítésére és a javítások végzésében áll, folyton szűkebb térre szorul és a nagyipar versenyével szemben nem képes magát fenntartani. Némely iparágban a kisipar kapcsolatba hozható a gyáriparral, amikor valamely gyári részmunkát csak így teljesíthetnek. A házi ipar szintén szerves összeköttetésben állhat a nagyiparral, amikor is az iparcikkek bizonyos alkatrészeinek elkészítésére, esetleg valamely mellékes gyári munkának teljesítésére van utalva. De a házi ipar nagyvállalat keretében gyári központ nélkül is fennállhat, amikor az kereskedelmi vezetés alá kerül. A gyáripar az új kor szülötte. Hatalmas lendületet azóta, vett, mióta az erőgépek alkalmazásával a gépmunka olcsóbb lett és a technika minden irányban fejlődött.

Az ipar olyan rendszeresen végzett szakmai, speciális irányú tevékenység, amelynek a végén valamilyen piacképes termék áll, és amelyek köre a nagyon egyszerű, kézművességgel előállítható dologtól a nagyon bonyolult, nemzetközi kooperációban készülő rendszerekig terjed.

Az ipar a tőkés gazdaságokban, magántulajdonban lévő intézmények keretében működik, amelyek fő célja a hasznosság, a hosszú távú profit-szerzés, amely termékek előállítása és szolgáltatások nyújtása révén történik. Ezek ellenérték fejében történő értékesítése tranzakciók, csereügyletek révén jön létre, így mindegyiknek valamilyen emberi szükségletet kell kielégítenie. Az ipar terményeinek értékesítése a kereskedelmi vállalkozás közbeiktatásával történik, akik kiegyenlítik az ipari termelő eszközök kapacitása és az egyes fogyasztók szükséglete közötti mennyiségi különbségeket.

Irinyi János (Nagyléta, 1817. május 17. – Vértes, 1895. december 17.) magyar vegyész, a zajtalan és robbanásmentes gyufa feltalálója.

Nagyváradon, majd Debrecenben tanult, kémiai ismereteit a bécsi Politechnikumban szerezte. Egyik professzorának (Meissner Pálnak) sikertelen kísérlete kapcsán jött rá a nem robbanó, zajtalan gyufa megoldásának gondolatára. Hosszú kísérletsorozat után, 1836-ban szabadalmaztatta a zajtalan és robbanásmentes gyufát (a gyufa fejében a foszfort nem kálium-kloráttal, hanem ólom-dioxiddal keverte). Találmányát eladta egy Rómer István nevű gyufagyárosnak, a kapott összegből külföldre ment tanulmányútra, s ebből fedezte későbbi berlini egyetemi, majd hoffenheimi gazdasági akadémiai tanulmányait.

Berlinben, 1838-ban (21 évesen) könyvet írt a kémia elméletéről, amelyben különösen a savakkal foglalkozott. Értekezett a szikes talajok javításáról is. A magyar szódás szikesek gipsszel történő javítását először Irinyi javasolta.

Ugyancsak ő alapította az első magyar gyufagyárat (gyújtófák gyára) 1839-ben Pesten.

Irinyi egyike volt a legtehetségesebb magyar kémikusoknak. Tökéletesen elsajátította az A. L. Lavoisier szellemében fejlődő új kémiát. Nagy bátorság kellett ehhez, mert a bécsi és a budapesti tudós világ is el volt telve Winterl Jakab nagyszerűségétől, aki Lavoisier kísérleteinek meddőségét és elméleteinek tarthatatlanságát hirdette. És Winterlnek sok követője, tanítványa volt. Mindebben az a tragikomikus, hogy Irinyi Wintertl halála után nyolc évvel született, és Winterl tekintélye az általa alapított józsefvárosi botanikus kerten és Tessedik Sámuel barátságán nyugodott, tehát távolról sem kémiai természetű alapokon.

Az 1848-49-es szabadságharcban jelentős politikai szerepet játszott, Kossuth őt bízta meg az ágyúöntés és puskaporgyártás irányításával, és az állami gyárak felügyeletével. Őrnagyként a nagyváradi lőporgyár vezetője volt. A szabadságharc bukása után börtönbüntetésre ítélték. Szabadulása után visszavonult a politikai élettől, tudományos munkásságának élt. A mai köztudatban csak a gyufával kapcsolatos tevékenysége ismert, pedig az új szemléletű kémia egyik legelső hazai terjesztője volt, valamint jelentős szerepet játszott a magyar kémiai szaknyelv kialakításában. Mint erősen magyar érzésű nemes ember már korábban is részt vett a forradalmi mozgalmakban, a hagyomány szerint a híres 12 pontot ő szövegezte és küldte Pestre.

Mezőgazdasági kísérletei anyagilag tönkretették, s könyvelői állást kellett vállalnia, majd a debreceni István malom igazgatója lett.

Jácint – A jácint (Hyacinthus) a spárgavirágúak (Asparagales) rendjébe tartozó spárgafélék (Asparagaceae) családjának növénynemzetsége. Neve görög eredetű: a monda szerint az Apollo isten által legyőzött Hüakinthosz spártai király földre hullott véréből nőttek ki az első virágok. Hagymás, lágyszárú növények tartoznak ide. Korábban a liliomfélék (Liliaceae) családjába sorolták, majd az APG III-rendszer által már nem ismert jácintfélék típusnemzetségének tekintették. Közeli rokonai a vadjácint (Bellevalia) és a törpejácint (Hyacinthella).

A jácintok a mediterránium keleti területeitől Iránig és Türkmenisztánig őshonosak. Egyes kultúrákban az újjászületést szimbolizálják. A perzsa újévi (Norouz) ünnepségen (amit a tavaszi napéjegyenlőség idején tartanak) is jácinttal díszítik a haft szin (hét bűn) asztalát.

Dísznövényként használatos változatos alakjai egyetlen fajból, a kerti jácintból (Hyacinthus orientalis) származnak. Ez a 18. században annyira népszerű volt, hogy több mint 2000 fajtáját termesztették Hollandiában.

            - A Jácint görög eredetű férfinév, amely a görög mitológiai névnek a latin Hyacinthus formájából származik. Magának a jácint virágnak (Hyacinthus orientalis) a neve is a mondai alak nevéből származik. Női párja: Jácinta.

Jankó János - (ifjabb Jankó János; Pest, 1868. március 13. - Borszék, 1902. július 28.) földrajz- és néprajztudós. Torda, Kalotaszeg, a Balaton-mellék néprajzának, továbbá Nyugat-Szibéria hanti (osztják) népességének kutatója, az összehasonlító tárgyi néprajz egyik első hazai művelője. Édesapja, Jankó János a kor ismert festőművésze és karikaturistája volt. János az érettségi után az orvosi egyetemre iratkozott, majd földrajz szakos tanárjelöltként folytatta tanulmányait a bölcsészkaron. Nagy érdeklődést tanúsított a botanika iránt is. Még egyetemi hallgatóként több e tárgyba vágó tanulmányt publikált német és angol szaklapokban. 1888 tavaszán afrikai útra indult (Algír, Tunisz, Tripolisz), utazását hírlapi cikkeiért kapott honoráriumokból, valamint a Kereskedelmi és Iparkamara ösztöndíjából fedezte. Afrikai kutatásai a Nílus deltájára és annak közvetlen környékére irányultak. Munkája közben hosszan tartó lázzal járó maláriát kapott. Gyógyulása után ismét Afrikába utazott, geológiai tanulmányokat végzett, majd az észak-afrikai kézműves iparról gyűjtött adatokat.

1890-ben bölcseletdoktori oklevelet nyert földrajzból, antropológiából és növénytanból; a Magyar Földrajzi Társaság titkárának választotta meg. A közoktatásügyi miniszter megbízásából 1890-1891-ben Anglia és Franciaország föld- és néprajzi intézeteit tanulmányozta. 1892-1893-ban tanársegéd volt a budapesti egyetem földrajzi tanszéke mellett 1894-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztályának igazgatójává, Xantus János örökébe. 1896-ban részt vállat a földrajzi és néprajzi társulatok működésében és az ezredéves kiállítás néprajzi osztályának rendezésében. 1896-ban néprajzi gyűjteményeket tanulmányozott Helsinkiben és Oroszországban: Szentpétervárt, Moszkvában és Nyizsnyij Novgorodban. Zichy Jenő harmadik expedíciójának tagjaként 1897-1898-ban a Kaukázustól a Volga deltáig, majd onnan a szibériai Tobolszkig vándorolt, végül az osztjákok szállásterületeire utazott, részben az expedícióval, nagyobb részben attól különválva.

Fiatalon, egyik erdélyi gyűjtőútján hunyt el 1902-ben. Emlékére a Magyar Néprajzi Társaság 1969-ben Jankó János-díjat alapított, melyet fiatal néprajzkutatóknak adományoznak kiemelkedő tudományos teljesítményük elismeréséül.

Jankó János 1896 nyarán hat hétig tanulmányúton járt Oroszországban. Novemberben gróf Zichy Jenővel szerződést kötött, melynek értelmében néprajzkutatóként részt vesz annak következő, harmadik, Ázsiába tervezett expedíciójában. Jankó 1897-1898-as kutatóútja közel másfél évig tartott. Az első nyolc és fél hónapban a szakirodalom (főként a halászati szakirodalom) és a múzeumok tárgyi anyagait vizsgálta át; utána három hónapig az expedícióval együtt dolgozott; végül az osztjákok között egyedül folytatta és három hónap alatt fejezte be kutatóútját. Útjának részletei többek között leveleiből és 1898. április 12-étől folyamatosan vezetett naplójából ismerhetők meg.

Célját röviden így határozta meg: "…egyetlen czél vezérelt, hogy megkíséreljem egybeállítani: a magyarral nyelvileg rokon finn-ugor, ethnikailag és anthropologiailag rokon török-tatár és a kettő közé zárt s ránk is ható szláv népek tárgyi néprajzának összehasonlitó typologiáját." Ezen nem azt érti, "…hogy ez összehasonlitó typologiának talán már is tudományos eredményei volnának, hanem csak annyit, hogy sikerül e typologiához annyi anyagot egybegyüjtenem, hogy az "kisérletem"-nek egészséges alapjául fog szolgálhatni."

1897. július 19-én indult el Budapestről előbb Berlinbe, onnan Finnországba, ahol augusztus 6-tól október 30-ig előkészületi tanulmányokat folytatott. Nagyrészt Helsingforsban (ma: Helsinki) tartózkodott, a múzeumi anyagok átvizsgálása után pedig Karjalában az ottani halászat módszereivel, eszközeivel ismerkedett.

November 1-jén Szentpétervárra érkezett, ahol három hónapig tanulmányozta a szakirodalmat, a múzeumok néprajzi gyűjteményeit, jegyzetelt, rajzokat készített.

1898. január 30-án elhagyta Szentpétervárt és a Baltikumba utazott. Felkereste Reval (ma: Tallinn), Dorpat (ma: Tartu), Vilno (Vilnius), Riga, Mitau (ma: Daugavpils), Szmolenszk múzeumait. Március elején már Moszkvát is maga mögött hagyta, néhány napra Kijevbe, azután Odesszába utazott. Két hetet töltött a Fekete-tenger parti városban; hazaküldte az eddig vele utazott feleségét és kisfiát, megvárta az expedíció másik két tagját, Pápay József nyelvészt és Pósta Béla régészt, majd együtt mentek tovább Szevasztopol, Kercs, Batumi érintésével Tifliszbe (Tbiliszi, az expedíció első találkozóhelyére. 31-én értek a grúz fővárosba, itt találkoztak az expedíció vezetőjével és mecénásával, gróf Zichy Jenővel is.

Április 2-án hosszú megbeszélésen alakították ki további programjukat. Tifliszben is tanulmányozták a helyi múzeum gyűjteményeit.

Április 15-én Jankó János a többiekkel együtt vonatra ült és Bakuba utazott (Pápay József korábban egyedül indult útnak); 18-án hajóval indultak tovább a Kaszpi-tengeren a Volga-delta felé.

Április 21-től 30-ig Asztrahánban dolgoztak, közben Jankó három napon át egy kis gőzösön bejárta a Volga-delta halásztelepeit, a helyszínen tanulmányozta a halászat hagyományos módszereit.

Az expedíció május 1-jén indult tovább a Volgán, de Jankó csak négy nappal később, hogy befejezhesse itteni munkáját. Pár nap múlva Szaratovban érte őket utol.

Szaratovból Jankó egyedül az uráli halászat megismerésére három napra Uralszkba utazott. Miután visszatért, a többiekkel együtt néhány napra Volszkba ment, ezt a kitérőt felhasználta arra, hogy egy-egy napot ismerkedéssel egy mordvin (Oszanovka) és egy csuvas (Kazanla) faluban töltsön.

Április 24-én Szaratovban ismét hajóra szálltak és 28-án az expedíció második találkozóhelyére, Kazanyba értek. Másnap együtt megnézték a közeli Bolgari (Bulgari) romjait, majd 31-én közös megbeszélést tartottak, egyeztették a további útvonalat. Ekkor dőlt el, hogy Jankó Tobolszktól végig egyedül, a saját terve szerint folytatja útját és hátralévő idejét fő céljának, az osztjákság kutatásának szenteli.

Június 16-án Kazanyból hajóval indultak le a Volgán, majd fel a Káma-folyón. Négy napot Permben időztek, azután vonattal az Urálon át Jekatyerinburgba mentek, ahol öt napot töltöttek; Jankó ezekben a városi múzeumokban fontos osztják anyagokat talált. Vonattal Tyumenybe utaztak, onnan a Tura-folyón, majd a Tobolon hajóval folytatták útjukat és június 30-án Tobolszkba érkeztek.

Az akkoriban kb. 20 000 főre becsült osztják népesség hatalmas területen, szétszórtan élt. Jankó János eldöntötte, hogy közülük csak az Irtis menti osztjákokat, majd az akkor alig ismert keleti osztjákokat keresi fel "olykép, hogy megkísértem az Irtis keleti és az Ob déli mellékfolyóin felfelé, tehát az őserdőbe való benyomulást."

Tobolszkban vásárolt egy kimustrált vitorlás hajót, felfogadott öt evezőst és társaitól elválva, a kormányzó ajánlólevelével zsebében kezdte meg kutatóútját az osztjákok között. Több mint két hónapig – néhány nap kivételével – ez a kishajó, (később egy még kisebb) volt közlekedési- és szállítóeszköze, raktára, szállása, részben munkahelye is. Útján végig a helyi közigazgatás elöljárói segítették.

Július 5-én indult el az Irtisen lefelé és öt nap alatt Gyemjanszkoje faluba ért. Itt négy napig időzött, kikérdezte a vásárra odaérkezett osztjákokat, embertani méréseket végzett.

14-én a Gyemjanka-folyó menti osztják telepek felkeresésére indult, behatolt a tajga mélyére. Ezeket a kis osztják településeket jurtának hívták, (bár a mai értelemben vett jurtáik nem voltak) megkülönböztetésül az oroszok lakta falvaktól (szelo vagy gyerevnyja). 20-án érkezett vissza Gyemjanszkojeba, ahol Karjalainen finn nyelvésszel találkozott.

22-étől együtt hajóztak lefelé az Irtisen Szamarovóig (ma: Hanti-Manszijszk). Jankó a folyó menti összes osztják települést ("jurtát") bejárta, összeírta családjaikat. 27-én ért Szamarovóba, elbúcsúzott Karjalainentől és feltöltötte élelmiszer készleteit.

29-én ismét úton volt, most már az Ob és mellékfolyója, a Szalim felé. Naplójának tanúsága szerint "a Demjanka és Szalüm völgyében előttem szakember nem járt egyáltalán". A Szalim-völgyének bejárása, osztják telepeinek átvizsgálása után augusztus 16-án Szurgutba érkezett.

Két nappal később egy kölcsönzött kisebb hajón már el is hagyta Szurgutot. Sietnie kellett, hogy még az Obon meginduló jégzajlás előtt visszaérjen. Maradék idejét és energiáit a Nagy-Jugán folyóvölgyének megvizsgálásra szánta. Fölkereste többek között Juganszkojet és a "a jugáni osztjákság főfészkét", Kajukovit is. Az utolsó napokban a megerőltető út miatt álmatlanság gyötörte, csak morfiummal tudott néhány órát aludni. Szeptember 10-én érkezett vissza Szurgutba és a következő napon, az utolsó előtti hajójárattal hagyta el a várost. Öt nappal később Tomszkban volt, ott is keményen dolgozott: gyűjtését, jegyzeteit rendezte, megvizsgálta a helyi múzeumot. Október 2-án vonatra szállt és 7-én érkezett Moszkvába, ahonnan 12 napos tartózkodás után indult haza Budapestre.

Osztják kutatásainak számszerűsíthető eredményeit egyik levelében Jankó János mga foglalta össze. Az osztjákok szállásterületén összesen közel 3000 km-t tett meg, felkeresett 75 települést ("jurtát") és kb. 2500 személy részletes néprajzi felvételét végezte el. "Összeirtam a családokat, kiválasztva a gyökereseket, feljegyezve a bevándorlottakról, hogy honnan és mikor telepedtek be, a kihalás arányait és okait, az eloroszosodás mértékét és módját és okait, … összeírtam az osztják ház leltárát, megfigyeltem a halászatot és részben a vadászatot, feljegyeztem a szokásaikat, ahol kinyomozhattam: ősvallásuk maradékait, … gyűjtöttem 300 néptárgyat, 30 koponyát, 2 teljes csontvázat, készítettem 150 fényképet s az egész út minden napjáról pontos naplót vezettem." Gyűjtésének nem-számszerűsíthető eredményeit a néprajztudomány azóta is hasznosítja.

            - (idősebb Jankó János; Tótkomlós, 1833. október 1. vagy november 3. – Budapest, 1896. március 29.) festő, rajzoló, karikaturista. Jankó János néprajztudós apja.

Szarvason járt gimnáziumba és rajztanítással is foglalkozott. Pesten állította ki első életképeit. 1864-től Bécsben tanult, ahol hamar felfigyeltek karikatúráira és a magyar élclapok hívására 1866-ban Pestre jött. Rajzait ettől kezdve a bécsi Kikeriki, valamint a pesti Bolond Istók, Füstölő és az Üstökös közölte. Tipikus és közkedvelt karikatúra-figurái (Sanyaró Vendel, Tojáss Dániel, Seiffensteiner Salamon stb.) főként a Borsszem Jankóban jelentek meg. Rajzainak számát mintegy 70 000-re becsülik. Zsánerképein a parasztság életét mutatja be romantikus realizmussal.

Az Üstökös számára Jókai Mórral közösen készített képes történetei a magyar képregény előfutárainak tekinthetők. Az elsőket Jókai még saját maga rajzolta, később már csak vázlatokat adott Jankónak. Visszatérő figuráik voltak Gömböcz és Csukli, valamint Magyar Miska és Német Miska. Régi mese a közös szamárról című, eredetileg a Hazánk és a Külföld 1867. februári számában megjelent történetét a Papírmozi képregényantológia 2. száma közölte újra 2007-ben.

Jázmin - A Jázmin női név a Jasminum növénynemzetség nevéből származik, aminek az alapszava perzsa eredetű.

           -  A jázmin (Jasminum) az olajfafélék (Oleaceae) családjába tartozó nemzetség. Felálló, vagy csavarodó szárú cserjék vagy kúszónövények. Leveleik páratlanul szárnyaltak, egyes fajoknál látszólag egyszerűek (csak a csúcsi levélke marad meg). A virágzat csúcsálló kettősbog, olykor összetett fürt. A harang alakú csésze cimpái kicsik, ár alakúak. A párta tányér alakú, azaz hengeres csöve és szétterülő karimája van. A magház kétrekeszű. Egyes fajtái éjszaka nyílnak. Az egyik legnépszerűbb és legkönnyebben termeszthető faj a sokvirágú jázmin, amely a bőséggel nyíló virágairól kapta a nevét.

Tavasszal és kora nyáron édes illatú, fehér csillag alakú virágok lepik el.

Gyorsan növő kúszónövény. Az elvirágzás után a fiatal hajtásokat vissza kell vágni: a metszéssel a kívánt formára alakítható. Amíg fiatal, tegyünk egy drótkarikát a cserépbe és arra futtassuk fel. Gondozásának titka, hogy télen, hűvös helyen kell tartani, nyáron ki kell tenni a szabadba.

Jedlik Ányos - Jedlik Ányos István (Szímő, 1800. január 11. – Győr, 1895. december 13.): magyar természettudós, feltaláló, bencés szerzetes, kiváló oktató. Nevéhez fűződik többek között az első elektromotor megalkotása, az öngerjesztés elve (a dinamó-elv első leírása) és a feszültségsokszorozás felismerése.

Unokatestvérével, az ugyancsak paraszti származású és ugyanabban az évben született Czuczor Gergely papköltővel együtt jelentkeztek szerzetesnek 17 éves korukban, hogy a tudomány útjára léphessenek. „Jedlik 1800-ik évi januárius hó 11-ikén született Szímő helységben, Komárom megyében, mint földműves szülők gyermeke. A keresztségben az István nevet kapta. Az írást, olvasást faluja iskolájában tanulta, s azután tanulmányait a nagyszombati, utóbb a pozsonyi gimnáziumban folytatta. Pozsonyban betegesen kezd. Az akkori gimnázium hat osztályának elvégzése után, 1817-ben a Szent Benedek-rend növendékei közé lépett, és mint újonc, Anianus, magyarosan Ányos névvel jelölve, az 1818-ik évet már Pannonhalmán töltötte. Ez volt a döntő lépés életében. Kezdete nemcsak tudományos pályájának, hanem egyénisége alakulásának, jelleme fejlődésének is. A rendíthetetlen hit Istenben, a tudományszeretet, a tanítónak soha nem lankadó szorgalma, az embertársainak bajai iránt fogékony jó szív, az önzetlen hazaszeretet, mind olyan vonások, melyek Jedlik jellemében rendjének hagyományos szokásai nyomán indultak fejlődésnek és erősödtek meg. Szerzetesi életéből származott azonban egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen…” írta róla Eötvös.

1818-20-ban bölcsészeti tanulmányokat végzett a rend győri líceumában, majd Pesten szerzett 1822-ben doktori címet, matematikákból, fizikából, filozófiából és történelemből szigorlatozott. 1825-ben szentelik pappá. A rend döntése értelmében 1825-től a győri gimnáziumban tanított, ezt követően pedig a győri líceum fizika tanszékén. Eközben folyamatosan bővíti szertárát, igen gyakran maga készít ehhez eszközöket, első találmányait is ekkor alkotja. 1831-től Pozsonyi Királyi Akadémián tanít, miközben nyaranta tanulmányi utakat tesz Ausztriába. Később megpályázza az egyetemi tanári állást, és 1840-től már a pesti királyi tudományegyetemen bölcsészeti karának fizikai tanszékvezetője. Lakása az egyetemen, a szertár mellett van, amelynek bővítését itt is a szívén viseli. Nagy hatással van rá Oersted, Ampére, Arago, és Faraday, ennek hatására tevékenységének középpontjába a villamosságot állította. 1845-től megkezdődik a magyar nyelvű oktatás az egyetemen, melyhez – Kazinczy Ferenc és Czuczor Gergely (aki egyébként Jedlik unokatestvére volt) unszolására – elkezdte megalkotni a magyar műszaki és természettudományos nyelvhez szükséges szakszavakat, tőle származik például a merőleges, az eredő erő, vagy a dugattyú szavaink. Később az 1858-ban megjelent Műszótárnak is egyik szerkesztője volt.

1848-ban beállt nemzetőrnek. Őrséget állt, árkot ásott, ott segített, ahol tudott. Amikor Pest lövetése megkezdődött, a szertárat nehéz munkával biztonságos helyre mentette.

A szabadságharc után nehéz idők következtek, Jedlik nehezen találta helyét. Bár újra taníthatott, de csak német nyelven. Ezekben az években, több időt töltött találmányaival és tankönyvek írásával, például a Természettan elemei cíművel, később Hőtan és Fénytan címmel is láttak napvilágot könyvei, melyek az akadémián is nagy elismerést váltottak ki. Az akadémián rendkívüli esetnek számított, hogy a levelező tagságot átugorva, rögtön rendes tagnak választották. 1863–64-ben már elismert tudós, az egyetem rektora.

Az idő teltével barátai váratlan halála (Czuczor Gergely: 1866, Eötvös József: 1871) figyelmeztette életének rövidségére, így egyre inkább visszavonult, hogy saját kutatásainak élhessen. E mellett azért az egyetem segítségére volt az oktatás fejlesztésében, tanulmányutat tett németországi egyetemeken.

1878-ban egyetemi professzori helyét az akkor 30 éves Eötvös Loránd vette át. A győri rendházba vonult nyugdíjba, ahol szellemi frissességét megőrizve folytatta a munkáját, amennyire egészsége és a szűk hely engedte. 1895-ben, hosszú és sikeres élet után hunyt el.

Fiatal korára az általános érdeklődés volt jellemző, foglalkozott kémiával, elektrokémiával (elemekkel), később elektromosságtanban volt sok alkotása, és kiemelkedőek voltak az optikai kísérletei.

1826-ban, hogy rendtársait meglepje, szódavizet állított elő. Később tervei alapján épült fel az első szikvízüzem. Sajnos ez hamar csődbe ment, így a nagy találmány akkor még kiaknázatlan maradt.

Az elektromos áram elektromágneses hatásának órai bemutatására építette meg a villámdelejes forgonyát, amely tulajdonképpen egy elektromotor volt. A készüléket tökéletesítve és modellt alkotva megmutatta, hogy az áram járművek hajtására is alkalmas, így megteremtette a későbbi elektromos mozdonyok, vagy a mai áram hajtotta autók nagyon korai ősét. 1852 és 1854 között alkotta meg az „egysarki villámindítóját”, amelynek álló és forgó része is elektromágnes volt. Első írásos bizonyíték erről az 1861-ben készített leltár, amely egyik használati utasításában megtaláljuk a dinamó működési elvének szabatos leírását. Sajnos Jedlik nem ismerte fel ennek jelentőségét, és 1867-ben Werner Siemens és Charles Wheatstone nyújtott be rá szabadalmat.

Jedlik fontos optikai újítása a rácsosztó gép tökéletesítése volt. Az optikai rácsot leginkább a fénysugarak színtartományra bontására használják. Mivel Jedlik az akkor kapható eszközökkel nem volt megelégedve, ezért sajátot alkotott. Később a pontosság kedvéért már elektromotort használt a meghajtására, és a műszerei tökéletesítése közben a segítségére levő műszerésszel letették a magyar finommechanika alapjait is.

A sokszorozás elvét a "Leydeni palackok láncolata" c. munkájában fogalmazta meg 1863-ban. Sokéves kísérletezés után továbbfejlesztette, és Leydeni palackok helyett üvegcsöves rézkondenzátor kötegekből nagy kapacitású és feszültségű kondenzátorokat készítve valósította meg a feszültségsokszorozást. Ilyen nyolc oszlopból álló csöves villámfeszítőt mutatott be a Bécsi Világkiállításon, mellyel 60-70 cm szikrákat tudott előállítani. A találmányt és Jedliket Siemens javaslatára A haladásért éremmel tüntették ki. Alapelvét az atomtechnikai kutatások kezdetén használták fel.

Jegenye - (románul Leghia) falu Romániában, Kolozs megyében. Bánffyhunyad és Kolozsvár között, a Nádas völgyében fekszik.

Első említése 1263-ból IV. Béla király újraalapítási leveléből származik. 1343-ban Jegenye, 1360-ban Jegene, 1666-ban Jegenije, 1670-ben Jeghenye néven jelenik meg.

XIV. században már plébániája van, mivel 1343-ban, Miklós erdélyi vajda megerősíti a kolozsmonostori apátságot Jegenyéhez való jogaiban.

Középkori tiszta katolikus lakossága a reformáció idején csak részben lesz református. 1570–1580-ban a megmaradt katolikus híveket még a kolozsvári jezsuiták gondozzák. A reformátussá lett templomot a katolikus hívek 1615-ben Bethlen Gábortól visszakapják. Véglegesen 1710-től lesz katolikus plébánia, 1722-től plébánosa van, 1773-tól pedig a kolozsvári jezsuiták birtokába kerül. A XVIII. századtól katolikus anyaegyház. 1992-ben 609 lakosa közül 602 magyar és 597 fő katolikus, és 7 református. Az 1236-ban épült templomot Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelték. 1414-ben Henrik apát Boros Mihálynak és fiainak megengedte, hogy a Nádas vizén malmot építsenek, azzal a feltétellel, hogy jövedelmük egy részével a templomot támogatják. A templomot 1782-ben újították fel. A mai templom 1866-ben épült.

            - olasz nyárfa (növ., Populus pyramidalis Roz., P. dilatata Ait., P. Italica Moench, P. Pannonica Kit., P. Croatica W. et Kit.) magas, tornyos, sugár-termetű, 25-35 m magas fa, utak mellé ültetve gyakori. Gyakran csaknem a tövétől kezdve ágas, mert a derekát vad hajtások lepik el. Ágai különben aránylag kurták maradnak, a törzs főtengelyéhez hajolnak, azért van vékony és hosszú termete. Levele kihegyezett, szélesebb, mint hosszú. Humboldt szerint a Misszisszippi partvidékéről, Royle szerint a Himalájáról ered. Olaszországban honosodott meg s Milano vidékéről hurcolták szét Európa más országaiba. Mint útszegélyfát a gyümölcsfák kezdik félreszorítani, mert tarackjai a szomszéd mezőkön 35 m-nyire is szétterjednek, az árok fenekén is áthúzódnak, s tőhajtásai a művelt földön is alkalmatlankodnak.

            - A jegenyefenyő vagy bálványfenyő (Abies) a fenyők (Pinopsida) osztályában a tűlevelűek (Pinales) rendjébe és a fenyőfélék (Pinaceae) családjába tartozó növénynemzetség. A többi fenyőhöz hasonlóan az északi flórabirodalomban honos; egyes fajai Eurázsiában, mások Észak-Amerikában élnek. Európában elterjedési területe a lucfenyőéhez közeli. Síkvidéken már csak a kontinens északi részén fordul elő; ettől délebbre a hegyekben nő, mint a legmagasabbra kapaszkodó erdőalkotó faj. A közönséges jegenyefenyő a 19. század elején még az Északi Kárpátokban is gyakori volt, de a nagyüzemi erdőgazdálkodás bevezetése után állományainak többségét a gyorsabban növő közönséges lucfenyővel váltották fel. Kedvező feltételek mellett a jegenyefenyők akár 60 méter magasra is megnőnek. Törzsük átmérője elérheti az egy métert, életkoruk az ötszáz évet. A törzse pirosas-barna, kérgük sekélyen barázdált. Ágaik sűrű örvökben nőnek, koronájuk kúp alakú. Az alsó ágak közvetlenül a föld felett nőnek ki, és a talajjal érintkezve legyökereznek.

Gyökerei többé-kevésbé vízszintesek; sekélyen terülnek szét, ezért a jegenyefenyő vékony talajréteggel takart, sziklás felszíneken is megél. A talaj felszínén is kúszó gyökerek zárt erdőben sűrű szövedéket alkotnak.

A jegenyefenyőket egytűs fenyőknek is nevezik, mert négyszögletű, ritkán oldalvást lapított tűik egyesével, fésűsen sorakoznak a hajtásokon. A szúrós tűlevelek kb. 3 cm hosszúak, felül sötétzöldek, az alsó oldalukon két fehér sávval, amiken gázcsere-nyílások és viaszpöttyök sorakoznak. A levélalap korongszerűen kiszélesedik, és ezért a száraz levelek nem hullanak le. Illóolajaik nem szabadulnak fel; a levelek illatát csak akkor érezhetjük, ha megdörzsöljük őket.

Porzós virágzata az előző évi törpehajtásokon nő a tűk hónaljában – egy-egy hajtáson 2–6 barka. A zöldes-barnásból kárminvörösre érő, erősen gyantás tobozok a hajtások csúcsain nőnek; a hengeres tobozok a korona felső részén függőlegesen állnak, mint a gyertyák. A toboz pikkelyei spirálisan rendeződnek el. A jegenyefenyő tobozai – a cédrusokhoz hasonlóan, a többi fenyővel ellentétben – még a fán széthullanak.

Kedveli a nedvességet (a bőséges csapadékot és a nagy páratartalmat egyaránt), jól tűri az árnyékot, az alacsony hőmérsékletet. Csemetéje az első néhány évben alig nő; csak 4-6 esztendős korában kezd megnyúlni. Csak 20–30 esztendős korában kezd erőteljesebben növekedni, és 50 esztendős kora előtt nemigen érlel magvat, utána viszont annyit, hogy koronája némelykor eltörik a töméntelen toboz terhe alatt. Öt esztendőnként különös bőséggel magzik. Egyes fajai kiválóan tűrik a szélsőséges viszonyokat, míg másokat a magyar éghajlaton nagyon nehéz megtartani. Sárga fáját az évgyűrűk pirossal csíkozzák. A jó minőségű fát főleg az építőiparban, az ácsmunkáknál hasznosítják, de a fafaragók és a hangszerkészítők kedvelt fája is. Alárendelten a papír- és cellulózipar is hasznosítja.

Megkeményedett, szemcsés gyantáját vad tömjénnek hívják, és sokáig az igazi tömjént hamisították vele. Az erdei fenyőnél kevesebb gyantát ad, ezért egy-egy fán komolyabb kártétel nélkül csak egy-két lék vágható.

Az ókori görögök evezőket és hajókat készítettek belőle.

Kertészeti célokra forgalmazott példányait Magyarországon öntözött kertbe, parkba célszerű telepíteni. Törpe változatai kiváló sziklakerti növények.

Jégverem - azt a célt szolgálta, hogy a télen begyűjtött jeget tárolni lehessen, még a legnagyobb meleg idején is legyen a gazdasági munkához (pl. a tejkezeléshez) vagy csak egyszerűen a mindennapi élethez szükséges jég a háznál.

Igaz, a régiek tudták, hogy még a legmélyebbre ásott jégveremben, a legjobb kezelés mellett is a jég fele elolvadt: de jól elszigetelt jégtartó hasznos volt minden időben. Ezt úgy érték el, hogy a jégvermet a telek északi oldalára helyezték, a falait szalmával szigetelték. Minél nagyobb volt a jégtömb térfogata és minél inkább hasonlított a gömbhöz alakja, annál tovább megmaradt. A jégverembe szalmával jól kipárnázott ajtón lehetett lejutni, ez is segített megőrizni a hideget.

Jókai Mór - Ásvai Jókai Móric (Komárom, 1825. február 18. – Budapest, Erzsébetváros, 1904. május 5.) regényíró, a „nagy magyar mesemondó”, a Magyar Tudományos Akadémia tagja.

Komáromban Ásvay Jókay József ügyvéd (1781-1837) és Banai Pulay Mária gyermekeként, kisbirtokos református nemesi értelmiségi családban született. Apja elszegényedett nemes volt; miután a földjeit kénytelen volt eladni, ügyvéddé lett. A családnak ő volt az ötödik gyermeke (de két bátyja még csecsemőként meghalt). Eredetileg Ásvai Jókay Móricnak hívták, mivel Móric néven anyakönyvezték. Egy anekdota szerint írótársa, Tóth Lőrinc címzett először egy levelet „Jókay Mór úrnak”, amin Jókai kezdetben bosszankodott, s frappáns válaszul ő maga is „Tóth Lőr úrnak” címezte leveleit. Később Petőfi noszogatására kezdte az irodalmi életben a Jókay Mór nevet használni. 1848. március 15. után nevében az y-t i-re cserélte, ezzel is jelezte, hogy nem akar élni a nemesi származás előnyeivel, így legismertebb regényei már Jókai Mór néven jelentek meg.

Iskoláit Komáromban és a pozsonyi evangélikus líceumban végezte, ahová a német nyelv elsajátítása céljából küldték szülei, majd a pápai református kollégiumba került, ahol végül az érettségit letette. Az önképző körben barátságot kötött Petőfi Sándorral. Ekkoriban jelentek meg első elbeszélései.

Bár Kecskeméten jogi végzettséget, majd Pesten ügyvédi gyakorlatot szerzett, 1846-ban, első regényének, a Hétköznapoknak a sikere után hátat fordított a jogászi pályának és az írásnak szentelte életét. 1846-ban a Tízek Társaságának tagja lett; kezdetben a társulat saját újságját, a Pesti Füzeteket, majd annak betiltása után a társaság új lapját, az Életképeket szerkesztette.

Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban tevékeny részt vállalt: segített a 12 pont megfogalmazásában, nemzetőrnek állt, a Pesti Hírlap és az Esti Lapok hasábjain Habsburg-ellenes írásokat közzétett, küldöttségben járt a bécsi felkelőknél és a hivatalos lap társszerkesztőjeként Debrecenbe is elkísérte a menekülő kormányt.

1848. március 15-én este a Nemzeti Színházban megtekintette a Bánk Bán című előadást. Itt lépett fel Gertrúd királyné szerepében Laborfalvi Róza, aki Jókai mellére kokárdát tűzött. A találkozásból szerelem lett és augusztus 29-én házasságot kötöttek. A házasság komoly felzúdulást váltott ki mind családja, mind barátai körében (ekkor szakította meg barátságát Petőfivel), mivel az akkor már ismert és sikeres színésznő idősebb volt Jókainál és volt egy házasságon kívüli gyermeke is.

A szabadságharc bukása után bujkálnia kellett, ezért Tardonára menekült. Ezt az időszakot meséli el az Egy bujdosó naplója című műve. 1849-ben, részben felesége közbenjárására, aki számára komáromi menlevelet szerzett, kegyelmet kapott és visszatérhetett otthonába.

Nagyon sok regényt írt és már az 1850-es években hatalmas népszerűségre tett szert. Az 1850-es évek volt legtermékenyebb időszaka; ezáltal ő lett az első magyar író, aki honoráriumaiból nagypolgári színvonalon élhetett. Sokat utazott, 1853-ban járt először Erdélyben. Feleségét is többször elkísérte fellépéseire, 1857. szeptember 3-án Jókai nyitóbeszédével és Laborfalvi Róza vendégjátékával nyílt meg a Miskolci Nemzeti Színház. Ugyanebben az időszakban derült fény tüdő- és szívbajaira.

1858 decemberében a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, 1860-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választották. 1861-ben Siklós városának képviselője lett a Teleki-féle Határozati Párt színeiben. Annak feloszlása után a Tisza Kálmán-féle párt (Balközép Párt) színeiben indult, majd annak a Deák Párttal történt egyesüléséből született Szabadelvű Párt színeiben is megmérettette magát 1875-ben.

Közben különböző hírlapokat indított: 1856-ban a Nagy Tükör, 1858-ban az Üstökös című élclapot, 1863-ban A Hon című folyóiratot alapította meg. A lap egyik vezércikkét a kormányzat sértőnek találta, így Jókait, mint felelős szerkesztőt, sajtóvétségért egy év börtönbüntetésre ítélték. A börtönből egy hónap múlva szabadult. Az 1880-as években visszavonult; sorra lemondott lapjai szerkesztéséről, csak a Hon és az Ellenőr egyesüléséből keletkezett Nemzetnek, majd megszűnése után utódjának, a Magyar Nemzetnek maradt haláláig a névleges főszerkesztője. A Szabadelvű Pártot is otthagyta. Akkoriban sok időt töltött külföldi gyógyfürdőkben, svábhegyi kertjében, illetve balatonfüredi villájában.

1894-ben Jókai Mór ötvenéves írói jubileuma alkalmából megjelentették műveinek százkötetes díszkiadását és a budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem díszdoktorává is avatta.

1886. november 20-án meghalt felesége, Laborfalvi Róza. Jókai ettől kezdve fogadott unokája, Jókai Róza (Benke Róza leánya) házában élt, aki Feszty Árpád festőművész felesége volt. Viszonyuk 1899-ben megromlott, mert az idős író szeptember 16-án feleségül vette az akkor 20 esztendős Nagy Bellát. Az eseményt a közvélemény is óriási felháborodással fogadta. A pár nem törődött a támadásokkal, számos külföldi utazáson vettek részt, és Jókai töretlen lendülettel írta regényeit, mint Az én életem regénye, A mi lengyelünk, Ahol a pénz nem isten (amelyhez János Szalvátor főherceg adta az ihletet) vagy A börtön virága, bár ezek színvonala már nem érte el a korábbi remekművekét.

Jókai Mór 1904 tavaszán Nizzából hazatérve megfázott. 1904. május 5-én este 9-kor annyit mondott: ,,Aludni akarok,,. Életének 80. évében hunyt el tüdőgyulladásban.

Jókai regényeinek befogadását, értelmezését a keletkezésüktől az utóbbi évtizedekig a realista és a romantikus stílus kettőssége határozta meg. Már kortársai, Gyulai Pál és Péterfy Jenő is az angol-és francia realizmushoz viszonyítva marasztalták el Jókait. Ez az elgondolás arra épít, hogy a realizmus korszerűbb, így magasabb értékű a romantikánál. A Jókai-szakirodalmat ez a megközelítés csaknem a mai napig meghatározza, Németh G. Bélának a hetvenes években íródott áttekintő munkája is a romantikától a realizmusig tartó átmenetként írta le a XIX. század második felének irodalmát. Jókai hívei ezzel az elgondolással szemben fogalmazták meg a saját érveiket, ez ellen próbálták megvédeni a szerzőt. Egy részük évtizedeken keresztül azt bizonygatta, hogy Jókai ösztönös művész, természet adta nagy mesemondó, akit nem lehet ezeknek a stílusoknak az összefüggésében megítélni (sőt, bizonyos mértékben szerintük Jókai felette áll mindenféle ítéletnek, elemzésnek), mások pedig igyekeztek minél több realista elemet kimutatni Jókai műveiben, hogy megvédjék őt a leértékeléstől. Barta János pl. azzal védte az írót, hogy igaz ugyan, hogy nem reális, amit ír, de az élettől mégsem szakad el, hiszen nála a hősök magát az életet emelik fel önmaga fölé. Az újabb értelmezések arra törekednek, hogy ne csupán a romantika és a realizmus kettősségében értelmezzék Jókai műveit, hanem új nézőpontokból vizsgálják azt, pl. a szerző iróniáján keresztül, vagy a történetmondás összetettsége, többrétegűsége alapján, amely szempontokból Jókai inkább a kortárs, posztmodern irodalommal rokonítható.

A romantikus jegyek

• A romantika elsősorban a főhősök ábrázolásában mutatkozik meg: Jókai hősei vagy rosszak, vagy jók. Ez ellentétben áll a realizmus alkotásmódjával, amely szerint az ember rendkívül összetett lény, a jó és rossz tulajdonságok egyszerre találhatók meg benne, a társadalmi konvenciók, a neveltetés, a környezeti adottságok az ösztönök együttesen határozzák meg. Jókainál a hősök viszont változatlanok, és a legnehezebb szituációkból is lelkileg tisztán, romlatlanul kerülnek ki (pl. Evila a Fekete gyémántokban.)
• A hősök általában valamilyen nagy ügyet szolgálnak, legtöbbször valamilyen nemzeti ügyet. A főszereplőkben a jó és a rossz csap össze, ami miatt a küzdelem mitikus nagyságúvá emelkedik. Sőtér István megfogalmazásában "Szentirmay Rudolf és Abellino: Isten és ördög hatalmas párbajának részesei. (...) Jó és rossz küzdelme az egész világot áthatja Jókainál."
• Romantikus Jókaiban a nagyszabású tablók, természetképek, csatajelenetek festése is. Vonzódik a katasztrófákhoz leíráshoz, mint pl. a Kárpáthy Zoltán árvize vagy a Nincsen ördög szörnyű vonatbalesete. A kőszívű ember fiainak csatajeleneteit Sőtér István szerint olyan erős pátosz jellemzi, amit már nem lehet tovább fokozni: Jókai "a romantikus nagyzenekar minden hatását túlszárnyaló pátosszal festi alá a királyerdei ütközet képét: a magyar szabadságharc hőseit a stílus viharzó trombitaszava ünnepli."
• Romantikussá teszi Jókait a meseszerűhöz, a fantasztikushoz, a bizarrhoz, a kísértetieshez való vonzalma is.
• A romantikára jellemző az egzotikum kedvelése, a távoli kultúrák, főleg a mesés kelet iránti vonzalom. Ez a vonzódás megtalálható Jókainál is, pl. a török világgal foglalkozó regényeiben (Janicsárok végnapjai, Török világ Magyarországon, A fehér rózsa).

Realizmus

• A realizmus a szakirodalom szerint Jókai anekdotizmusában és a zsánerképek rajzában (vagyis a népies életképekben) mutatkozik meg. Míg Jókai a főszereplőket erősen stilizálva rajzolja meg, addig a mellékszereplőkben egy-egy jellegzetes (legtöbbször népies) alakot mutat be, az életképekben pedig a nép környezetét, tevékenységi formáit, gondolkodásmódját mutatja be. Jókai népiessége és realizmusa ezek szerint egy tőről fakadnak. Németh G. Béla szerint ilyen szempontból Jókai ugyanazt valósította meg a prózában, amit Petőfi a lírában.

Regényeinek további jellemzői

• Művészetének legszembeötlőbb jellegzetessége a cselekményesség, a fordulatos, váratlan meglepetések sokaságát tartalmazó meseszövés. Jókai ennek rendeli alá a regények és novellák többi összetevőjét, mint pl. a jellemek megrajzolását, a környezet megjelenítését. A regények cselekménye gyakran több szálon fut, és az sem ritka, hogy Jókai egy hosszabb kitérő keretében, visszamenőleg elmeséli a történetbe újonnan bekapcsolódó szereplő korábbi élettörténetét. A cselekmény általában nagy időtartamot, több évet fog át, de gyakoriak az olyan regények is, amelyek egy egész életpályát mesélnek el. (Mire megvénülünk; Az arany ember; A kiskirályok; Enyém, tied, övé) A romantikus meseszövés jellegzetes eszközei a nagy leleplezések is, amikor „egészen más megvilágításba kerülnek az elbeszélés korábbi mozzanatai, mint eleddig láttuk őket: feltárulnak az ellenségeskedések, szenvedések titkos, az olvasótól nem ismert rugói, lehull a színlelők álarca.” A fordulat épülhet arra is, hogy a szereplő csak hosszú idő után döbben rá azoknak az eseményeknek az értelmére, amelyek vele történnek.
• Szintén kivételes az a gazdagság, amit Jókai művészete a környezet, a tájak, kultúrák festése terén mutat: „Tájleírásaival végigvezet a történelmi Magyarország regényes vidékein a Fertőtől a Szent Anna-tóig, az Al-Dunától a Tátráig, de azon felül bejárja mind az öt világrészt, a jövő századot vagy akár a pliocént (Fekete gyémántok).
• Jókainak már kortársa, Gyulai Pál szemére vetette nagy hiányosságát, a főszereplők jellemének kidolgozatlanságát, sablonosságát: „Személyei nem annyira jellemrajzok, mint inkább középszerű színészek szereplései. Sajátságos, bizarr jelmezekbe öltözteti őket, erősen kitömve, vastagon kifestve. Amelyik szép, az szebbnél szebb akar lenni, a rút a rútnál rútabb, a béna bénánál bénább, a vitéz vitéznél vitézebb, a bohó bohónál bohóbb.” Jókai karakterei kevéssé egyénítettek: vagy makulátlanul jók, vagy mindenestül rosszak. A pozitív hősök nem ismernek lehetetlent, bátorságuk és találékonyságuk mellett morálisan feddhetetlenek, a tudományban és művészetben egyaránt jártasak. Kárpáthy Zoltán pl. a legkevésbé sem kelti valóságos ember benyomását: alakja a regény nemes, de nagyon didaktikus alapgondolatát (a nemzeti közösségért való küzdelem fontosságát) hivatott bemutatni. Jókai regényeiből hiányzik a pszichológiai részletezés, ami meghatározó a kortárs angol és francia realizmusban. A hősök cselekvése, érzelmei, személyiségük változása nincs kellőképpen megindokolva. Gyulai egyik példája erre a Szerelem bolondjai, ahol Karter Elemér elválik fiatal feleségétől, majd a válás után, amikor a nő férjhez megy egy másik férfihoz, őrülten beleszeret. Regénybeli cselekvését ez a szerelem motiválja, ám semmit nem tudunk meg arról, miért vált el a feleségétől, és mi miatt szeretett bele újra. Szintén nincs megmagyarázva a lélektani változás az Enyém, tied, övé c. regényben, ahol a főszereplő Áldorfay Ince a szabadságharc hőséből korrupt politikussá, majd fiatal nő őrültjévé válik.
• A szakirodalom egyetért azonban abban, hogy a főalakok egysíkúsága mellett Jókai remek mellékszereplőket alkot. Ilyen feledhetetlen mellékszereplők komikus oldalon Tallérossy Zebulon A kőszívű ember fiaiból vagy az öregkorában is az anyja kicsi fiát játszó, selypítve beszélő Béni bácsi az Eppur si muove c. regényből, illetve a negatív oldalon Abellino az Egy magyar nábobból.
• Jellemző Jókaira, hogy a regény műfaji megnevezés alatt futó művekben valójában nagyon sok műfaj jellegzetességeit keveri. Fontos szerepet játszik ezek között az anekdota: regényei gyakran anekdoták laza füzéreként állnak össze. Mikszáth is kiemelte Jókai-kötetében, hogy az alkotó hajlamos inkább a részletekre koncentrálni az egész helyett: ha egy mellékszál írásakor elragadja a fantáziája, akkor azt alaposan kidolgozza, lemondva közben a regény egész szerkezetének zártságáról, egységéről, kerekségéről. Kései korszakában jelen van a pikareszk, ahol „főhőssé válik a rokonszenves, tág lelkiismeretű csibész, kinek kacskaringós életútját csaknem teljesen végigkövetjük.” (Egy hírhedett kalandor) Műveinek jelentős része történelmi regény, (pl. Erdély aranykora) Szintén megtalálható munkásságában a kalandregény is, pl. a Minden poklokon keresztül. Emellett eposzi elemekkel is gyakran találkozhatunk Jókainál. Meghatározóak a népmesei összetevők is, Sőtér István pl. arról ír, hogy A kőszívű ember fiai a népmesék alapmotívumára, épül: ilyen motívum a haldokló apa, illetve a fiúk létszáma, ami a mesék bűvös hármas száma. Fried István hozzáveszi ezekhez még a tikokregény műfaját is, amely a világirodalomból leginkább Dickensnél található meg, és az jellemző rá, hogy a főhős sorsának értelme, a háttérben zajló események, összefüggések értelme csak hosszú idő után világosodik meg, Szilasi László hangsúlyozza ezzel kapcsolatban, hogy „a Jókai szövegeknek nincs egy autentikus műfaji modellje. Azok a műfajok, műfaji csoportok, formák és formarendszerek, amelyekkel a Jókai-szöveg építkezését ez ideig magyarázni próbálták (eposz, mítosz, utópia, népmese, népdal, anekdota, mese, életkép, história, krónika, regény, történelmi regény, irányregény, romance, önéletrajz, emlékirat, tárca, ponyva stb.) önmagukban sohasem képesek lefedni egyetlen regényszöveget sem. A Jókai-szöveg olyan struktúra, amelynek egynél több középpontja van.” Jókainál ezek szerint tehát meghatározó a műfaji sokszínűség, heterogenitás.
• A szakirodalom Jókai nagy erényének tartja az életképek elevenségét, érzékletességét. Németh G. Béla szerint Jókai ezzel hasonlóan a realizmus irányába lépett tovább a romantikától, ahogyan a költészetben Petőfi is, akinél szintén gyakoriak a népies életképek.
• Jókai „általában elsőrendű művészi feladatának érzi a hangulatok, hangnemek váltogatását, és nem egy művében ilyen alapon építi fel a szerkezetet is.” A pátosz (pl. a Fekete gyémántokban a bányatűzzel küzdő Berend Iván esetében), a tragikum, a szentimentalista elemek (pl. Fanny esetében az Egy magyar nábobban) és a humor, valamint az idill (Az arany ember) és az elégikus hangnem egyszerre vannak jelen műveiben.
• Az elbeszélőnek a regényhez való viszonyáról elmondható, hogy Jókainál a mindentudó elbeszélő a jellemző, aki az eseményeken kívül áll, mintegy felülről tekint azokra. Általában egyértelműen elmondja véleményét szereplőiről, az ítéletet nem hagyj az olvasóra. „Alig készülhet rövid külső vagy belső rajz egy-egy főszereplőről anélkül, hogy abba erkölcsi minősítést kifejező, erőteljes jelző ne kerülne.” Ez az elbeszélő azonban eléggé személytelen valaki, akit a valóságos, életrajzi Jókaihoz nem fűznek erős kötelékek. Ennek megfelelően majdnem minden regényében a harmadik személyű elbeszélő forma dominál, bár akadnak kivételek is (pl. A tengerszemű hölgy, ahol Jókai is első szám első személyben nyilatkozik meg, és Erzsike is első személyben meséli el neki a kalandjait, ilyen a Mire megvénülünk c. regényben a Dezső naplójából való fejezetek sora, illetve a De kár megvénülni).
• Alkotói pályájának fénykora az ötvenes évektől a hetvenes évtizedig tart. A következő negyedszázadban írott munkái nem állnak a korábbiak színvonalán: ezekben a művekben eluralkodik a kalandos elem. Ekkoriban keletkezett írásai elsősorban történelmi regények: „A nagy nemzeti törekvéseket azonban már nem éli úgy át, mint hajdanában, a história színes képeskönyvvé válik a kezében, amelyből elsősorban a kalandor jellegű alakokat és a kuriózumokat válogatja ki.” Ehhez „új korlátozó tényezőként járul a sokat-írás, amely rutinosságra, önismétlésre csábítja, sok helyt stílusát is pongyolává és magyartalanná teszi”
• Azok között, akik hatást gyakoroltak Jókaira, leginkább Victor Hugo, Eugene Sue, Charles Dickens neve kerül elő, és valamivel ritkábban Dumas. Hugoval rokonítja a regények pátosza, a szereplők kettéosztása jókra és rosszakra, Dickens pedig a humor területén kapcsolható Jókaihoz. Idősebb korában Jules Verne is inspirációt jelentett számára, mindenekelőtt Az Egész az északi pólusig c. regényben, illetve a Fekete gyémántok egyes részeiben.

József Attila - (Budapest, Ferencváros, 1905. április 11. – Balatonszárszó, 1937. december 3.) XX. századi posztumusz Kossuth-díjas és Baumgarten-díjas magyar költő, a magyar költészet egyik legkiemelkedőbb alakja.

Édesapja József Áron (Aron Iosifu,  Féregyháza, 1871 – Temesvár, 1937), bánáti szappanfőző munkás volt, édesanyja Pőcze Borbála (1875-1919), szabadszállási születésű, a Kiskunságból Pestre került parasztlányból lett mosónő. József Attila anyai nagyszülei Pőcze Imre (1844-1931) és Dömötör Julianna (1846–1905). Nővérei József Jolán (1899–1950)^[ és József Etelka (1903–2004). A költő gyermekkorában gyakran megfordult nagyapja, Pőcze Imre, az „öreg Dörmögő” egykori csőszházában, mely ma emlékházként működik.

József Attila 1905. április 11-én született Budapesten, a Ferencvárosban, a Gát utca 3 szám alatt. Hatodik gyermekként jött a világra, három testvére még az ő születése előtt meghalt. A gyermek csupán három éves volt, amikor az apa elhagyta a háromgyermekes családot, s elindult szerencsét próbálni Amerikába. Végül Romániáig jutott, de családját végleg magára hagyta. Az édesanyjának csak nagy nehézségek árán sikerült gyermekeit eltartani, végül úgy döntött, hogy 1910-ben két kisebb gyermekét a Gyermekvédő Liga révén Öcsödre adja nevelőszülőkhöz. Azok a gyermek füle hallatára beszélték meg szomszédikkal, hogy az Attila név nem létezik, és innentől fogva Pistának szólították. Fontos tényező volt életében, hogy Attila hun vezérről szóló olvasmányokat talált. Ez természetesen felkeltette érdeklődését az irodalom iránt, hisz ezek a legendák újra megerősítették identitástudatát.

Csaknem három évet töltött József Attila ennél a parasztcsaládnál, mikor anyja visszavette a két testvért. Pesten továbbra is a Ferencvárosban éltek, gyakran költözködtek egyik bérletből a másikba. József Attila már gyermekkorában kemény fizikai munkát is vállalt, hogy a család szegénysége enyhüljön:

„Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból – volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban.” (József Attila: Curriculum vitae, részlet)

1914 első felében egy Jolán nővérével történt vita után Attila először próbált öngyilkos lenni: lúgkővel akarta megmérgezni magát, de helyette tévedésből keményítőt ivott. Még ez évben édesanyjuk súlyosan megbetegedett – méhrákos volt.

1918 nyarán a „Károly király gyermeknyaraltatási akció” keretei közt József Attila néhány hetet tölthetett Abbáziában (ma Opatija). Ekkoriban már írogatta költeményeit is.

1919-ben Jolán nővére feleségül ment Makai Ödönhöz. Enyhíteni kívánva a család nyomorán, Attila a szabadszállási rokonokhoz utazott, de decemberben ott kapta a hírt, hogy anyja elhunyt. Ez a tragédia élete meghatározó élményévé vált, s költészetében is mély nyomot hagyott. Az asszony halála után Jolán vette magához két testvérét, Attilát és Etust, Makai pedig a gyermekek hivatalosan kinevezett gyámja lett. József Attilát polgári iskolába járatták, majd később a makói gimnáziumba került internátusba. Itt ismét költeményeket írt, méghozzá az internátus igazgatójának lányához, Gebe Mártához.

Egyik nyáron költeményeit elolvastatta a Szegeden élő Juhász Gyulával, aki felismerve József Attila költői tehetségét, melléállt. Költői pályája 1922-ben, 17 évesen kezdődött igazán, amikor Juhász Gyula biztatásával megjelent az első verseskötete, a Szépség koldusa, amelyet Szegeden adtak ki Juhász előszavával. Verseit megjelentették a helyi lapok, illetve a Nyugat is. „Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam” – írta később önéletrajzában. Ekkor fedezte fel a Területvédő Liga magának az 1922 elején írt Nem, nem, soha! című versét is, amit azonnal fel is használt saját országos propagandájához, ezzel egy csapásra országosan ismertté téve a verset és vele József Attilát is.

Közben az ifjú költő ismét öngyilkossági kísérletet követett el, így az iskolát el kellett hagynia. Végül magántanulóként érettségizett Budapesten. Közben a bíróság istenkáromlás vádjával perbe fogta Lázadó Krisztus című költeménye miatt.

1924-ben kezdte a tanulmányait a Szegedi Egyetem magyar–francia szakán. Szegeden jelent meg második kötete, a Nem én kiáltok (1924). Horger Antal professzor eltanácsolta őt az egyetemről a Tiszta szívvel című verse miatt. A költő ezt a fontos epizódot önéletrajzában a következőképpen örökítette meg:

Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt – ma is tudom a nevüket, ők már tanárok – kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre – úgymond – ki ilyen verseket ír”, s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. (József Attila: Curriculum vitae)

1925-ben kiment Bécsbe az egyetemre tanulni. Itt ismerkedett meg Kassák Lajossal, Lukács Györggyel, Déry Tiborral, Balázs Bélával, Németh Andorral és Hatvany Lajossal is. A következő esztendőben ugyanilyen céllal Párizsba, a Sorbonne-ra ment. A francia fővárosban barátkozott Marx, Hegel, Lenin tanaival, és tagja lett az Union Anarchiste-Communiste-nek. Pár költeményét közreadták a kinti újságok is.

1927 őszén tért haza Budapestre, költeményeit ekkor már ismerik és megjelentették a különböző napilapok, irodalmi folyóiratok is (Népszava, A Toll, Pesti Napló, Nyugat, Korunk stb.). Barátságot kötött Illyés Gyulával. Állandó munkája azonban nem volt. Megrázkódtatást jelentett számára a Vágó Márta-szerelem is, a jómódú polgári családból származó lányt hosszú londoni útra küldték szülei, így végleg megszakadt az ifjú pár kapcsolata. József Attila a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta magának az eljegyzés felbomlását: „Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem” – írta Végül című versében (1930). Ezután került először neuraszténiával a kórházba.

A húszas évek végén, viszonylag rövid ideig a népi írók mozgalmához, valamint a munkásmozgalom kommunista szárnyához tartozott. 1928-ban kapcsolatba került a Bartha Miklós Társasággal, amely a népi mozgalom egyik fontos szervezete volt; és részt vett 1929 februárjában a Magyar Föld-estjén. 1929-ben munkatársa lett Bajcsy-Zsilinszky Endre Előőrs című lapjának. 1930. szeptember 1-jén részt vett egy budapesti munkástüntetésen és még az ősz folyamán tagja lett az illegális kommunista pártnak.

1929 elején jelentette meg harmadik, Nincsen apám, sem anyám című kötetét. Majd 1930-ban megjelent a negyedik kötettel, a Döntsd a tőkét, ne siránkozz cíművel, amelyet a rendőrség elkobzott. Következő kötete, a Külvárosi éj 1931-ben látott napvilágot, ez már az érett, kiteljesedett József Attila műve volt. 1932-ben a párt folyóiratot indíttatott vele, a Valóságot, de az új lapot betiltották. Sallai Imre és Fürst Sándor tárgyalásának idején Illyés, József Attila és Szimonidesz Lajos röplapot írt a halálbüntetés ellen. Emiatt és Lebukott című költeménye okán bíróság elé idézték, házkutatásokkal zaklatták.

Ilyen körülmények között, a mozgalomban ismerte meg élettársát, Szántó Juditot is. Anyagi helyzetük sokszor válságos volt, az alkalmi munkából élő költő és a fizikai munkát végző Judit fizetése sokszor még a létminimumot sem súrolta.

Az illegális párttal való kapcsolatában is nézeteltérések adódtak, méghozzá az „antifasiszta népfrontpolitika” osztotta meg nézetüket. 1933 nyarán a költő megjelentette Az egységfront körül című cikkét, amelyben bírálatot mondott a párt felett. 1934 elején kapcsolata megszakadt a kommunista mozgalommal. a pszichoanalízis felé fordult. Ekkor írta híres Eszmélet-ciklusát is.

1933 nyarán részt vett az Írók Gazdasági Egyesületének lillafüredi rendezvényén, ahol megismerte Marton Márta művészettörténészt, akibe beleszeretett. Ő az ihletője az Óda című költeménynek. Szántó Judit féltékenység miatt öngyilkosságot kísérelt meg. 1934-re már olyannyira elhidegültek egymástól, hogy Attila Hódmezővásárhelyre utazott.

Már korábban, 1930-tól pszichoanalitikus-kezelésnek vetette alá magát, dr. Rapaport Sámuel pszichiáterhez járt két éven keresztül. Egy időre a kezelések abbamaradtak, ezt nehezen viselte. Ebben az időszakban állította össze és adta ki gyűjteményes kötetét, a Medvetáncot.

1935-től már nem Rapaport kezelte, hanem Gyömrői Edit, aki iránt szerelme lángra lobbant. A pszichoanalitikus „hasadásos elmezavart” (skizofrénia) diagnosztizált József Attila esetében. Több mai pszichiáter szerint ez a diagnózis, amely a pszichiátria akkori állapotának fejletlenségét tükrözi, hibás volt, és hozzájárult költőnk életének tragikusabbra fordulásához; valójában borderline személyiségzavarban szenvedett.

Az egy évvel később megalakult Szép Szó című polgári folyóirat szerkesztője lett, ez volt első igazi munkahelye. 1936-ban jelent meg utolsó kötete, a Nagyon fáj, amelyből azonban mindössze néhány példány kelt el a könyvesboltokban; ezzel ismét nagy lelki megterhelés érte. A Baumgarten-díj helyett csak segélyben (1936), illetve jutalomban (1937) részesült annak ellenére, hogy kibékült Babits Mihállyal.

1937 elején újabb szerelem kerítette hatalmába a fiatal gyógypedagógusnő, Kozmutza Flóra iránt, ismét viszonzatlanul. Törékeny egészségi állapota egyre inkább romlott, s már a szanatóriumi ápolás sem tudott segíteni rajta. Nővéreihez került azok balatonszárszói panziójába. December 3-án vesztette életét, amikor átbújt a sorompón, és a 19.35-kor továbbinduló és a szárszói állomáson áthaladó 1284. számú tehervonat – amelynek érkezése amúgy sem volt feltüntetve a menetrendben, csak a vasutasok rendelkeztek róla információval –15. és 16. kocsija közé keveredett, majd a vonat kerekei alá esett és azok halálosan megsebesítették. Egyes vélemények szerint öngyilkos lett, mások ezt vitatják, a kérdés a mai napig eldöntetlen. Szétroncsolt holttestét halottkémként egy lóháton érkezett körorvos, dr. Csapláros Imre szemlézte. Szántó Judit ugyanerről ír: „A vonat a lakástól 2 perc! Mire elindultak volna körülnézni a kertben vagy az uccán (vonatra nem gondoltak, mert ebben az időben nemigen jár erre más, mint lassú tehervonat), már jöttek is a kíméletesek tudatni, hogy mint történt a tragédia. Két gyerek látta: négy percig állt az állomáson a tehervonat. A leeresztett sorompó előtt járt idegesen Attilácska szegény, majd mikor a vonat elindult, átbújt, letérdelt a sínek elé, két kezét előre téve a sínekre. Csak halála után kezdődött igazi ismertsége, általános közönségsikere. Utolsó verse szinte a búcsúzás hangján szólal meg:

„Íme, hát megleltem hazámat,

a földet, ahol nevemet

hibátlanul írják fölébem,

ha eltemet, ki eltemet…”

„Szép a tavasz és szép a nyár is,

de szebb az ősz s legszebb a tél,

annak, ki tűzhelyet, családot,

már végképp másoknak remél.” (József Attila: Íme, hát megleltem hazámat, 1937. november, részlet)

A költőt először Balatonszárszón temették el, majd 1942-ben a budapesti Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

József - Héber eredetű férfinév. Jelentése: Jahve gyarapítson, illetve Isten tegyen a most született gyermekekhez. Női párja: Jozefa, Jozefin, Jozefina

            - József a Dávid házából származó ács, az Újszövetség szerint Szűz Mária férje és Jézus nevelőapja, a Szent Család feje. A katolikus, ortodox és anglikán egyházakban szentként tisztelik. Máté evangéliuma szerint apja Jákob volt, Lukács szerint viszont Élinek hívták. Az evangéliumok azonban nem adják meg sem születése, sem halála helyét vagy idejét. Amit megtudunk belőlük, hogy hosszabb ideig a galileai Názáretben élt, néhány évig a júdeai Betlehemben lakott, illetve Egyiptomba kellett menekülnie.

Az evangéliumok foglalkozására nézve a τεκτων szót használják, amit hagyományosan ácsnak fordítanak, jóllehet más (főként famegmunkáló) mesterségeket is takarhat. Ezen felül keveset tudunk meg róla az evangéliumokból, amelyekben egy szót sem idéznek tőle. Jézus 12 éves kora után többé nem említik. A katolikus hagyományban József a munkások védőszentje, és számos ünnepnapja van. IX. Piusz pápa 1870-ben Szent Péterrel együtt az egyetemes Katolikus Egyház védőszentjévé nyilvánította, ezen kívül számos ország védőszentje.

Jubileum - (óhéber, altin) Emléknap, emlékünnep, évforduló ünnepe, évnap, örömnap, örömünnep.

Juhász Gyula - (Szeged, 1883. április 4. – Szeged, 1937. április 6.), a XX. század első felében Magyarország egyik legelismertebb költője.

Juhász Illés (1853–1902) posta- és távirdafőtiszt és felesége, Kálló Matild (1862–1953) első gyermekeként született. Anyai nagyapja Kálló Antal volt.

Ő maga gyenge testű, vézna, nagyon félénk fiúként nőtt fel, ifjúsága olvasással, ábrándozással telt el. Papokhoz járt iskolába, és pap szeretett volna lenni. 1893–1902 között a szegedi Piarista Gimnázium tanulója volt. Költészete lassan bontakozott ki. Diákkori indulásakor őrá is Reviczky hat, mellette a divatos Ábrányi Emil, majd Kiss József, akinek újszerű versdallama nyomot hagy az egész nemzedéken. 1899. május 21-én jelentek meg első versei a Szegedi Naplóban, augusztus 25-én az Ovidius című versét közölte a Budapesti Napló. 1899. augusztus 26. – 1900. május 5. között piarista novícius Vácott. 1902. május 26-án apja meghalt hátgerincsorvadásban. Még gimnazista volt, amikor apja meghalt. Az árvaság, a megélhetési gond még erősítette is ezt a vágyakozást, hiszen a papi élet évszázadok óta adott lehetőséget a szegények számára, hogy tanuljanak, tanítsanak. Így lett kispap az érettségizett Juhász Gyulából. De hamarosan arra jött rá, hogy a papság mégsem neki való. Felismerte magában a bíráló igényű szabad szellemet, és talán már ez időben kialakult benne az igény a szerelemre. Ő pedig nem olyan ember volt, aki akár szellemiekben, akár testiekben megszegte volna papi fogadalmát. Inkább hátat fordított az egyházi életnek, és tizenkilenc éves korában rokoni támogatással beiratkozott budapesti tanárjelöltnek. 1902–1906-ban a pesti egyetem magyar–latin szakos hallgatója volt. Az egyetemen nagyon jó társaságba került, hamarosan összebarátkozott Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel, Oláh Gáborral. A Négyesy-szeminárium titkára. 1904. november 26-án, a diáktüntetés alkalmával rendőrkard sújtott rá, megsebesítve fejét és kezét. 1905-ben megismerkedett Adyval, aki nagy hatással volt rá. Juhász Gyula korán felismerte Ady költői tehetségét. Egyetemista korában társaival együtt fedezi fel Komjáthy örökségét, és ismeri meg a modern nyugat-európai szimbolista-impresszionista-dekadens költészetet. Mindezek tanulságait szervesen építi bele saját költészetébe, anélkül, hogy bárkinek is utánzója volna. S ezek után érkezik el az Ady-költészet tudatosító és ösztönző hatása. Az eddig főleg irodalmi és művészeti élmények közt élő költő kitárulkozik a világ problémái felé. Vallásossága egyre inkább megtelik szociális tartalommal. Krisztus eszméjében a cselekvő emberségességet, a társadalmi igazságot, a szegények megigazulását éli át. A megváltás az ő szemében a szegény ember felszabadulása az elnyomottság, a megalázottság, az emberhez nem méltó gondok alól.  

1906. június 7-én tanárvizsgát tett, majd a máramarosszigeti piarista gimnáziumban tanított (1906–1908). 1907. február 9-én öngyilkossági szándékkal eltűnt a városból. Március 17-én tanári államvizsgát tett Budapesten, megismerkedett Gulácsy Lajossal.

1907. augusztus 17-én publikálta első újságírói sikerét jelentő vezércikkét a Szeged és Vidékében Tetemrehívás címmel. Ősszel a lévai piarista gimnáziumban kezdett tanítani.

Október 1-jén elhagyta Lévát, Pestre utazott, a Lánchídról a Dunába akart ugrani, de ifjúkori szerelme, Klima Ilona véletlenül arra járt, s közölte vele, hogy Szegeden megjelent első verseskönyve (Juhász Gyula versei), s ezzel a hírrel visszaadta életkedvét. Október 3-án hazatért Szegedre.

1908–1911-ben a nagyváradi premontrei gimnázium ideiglenes tanára volt. Egyik megalapítója volt A Holnap antológiát kiadó költői mozgalomnak. Diplomája után azonban eldugott, kis vidéki gimnáziumokban kell tanítania. Nincs megfelelő társasága, költészetének nincs visszhangja. Ekkor kezdődik idegbaja, örökké kínzó fejfájása, már foglalkoztatja az öngyilkosság terve. 1911–1913-ban a szakolcai királyi katolikus főgimnázium tanára volt, de ezt száműzetésnek érezte. 1913–1917-ben a makói állami főgimnáziumban tanított, s ez idő alatt a városban lakott.

Nagyváradon már kibontakozott költészete. De hamarosan vége a nagyváradi korszaknak, Juhász Gyulát megint isten háta mögötti vidékekre helyezik. Ennek a poros vidéki életnek az emléke lesz később kitűnő lélektani regényének, az Orbán lelkének az ösztönzője. Hanem amikor ebben a világban él, nem bírja elviselni. 1914. március 6-án a pesti Nemzeti Szállóban mellbe lőtte magát, az utolsó pillanatban mentik meg. Próbálkozik később máskor is, van, amikor méreggel; akkor is megmentik. Ezek a próbálkozások bizonyítják, hogy a végső, a sikeres öngyilkosság nem egy elkeseredett pillanat következménye volt: magával hozta a költő az önpusztítást. A Rókus kórházban kezelték, ahol fölkereste Eőrsi Júlia. 1917. január 8-án idegrohamot kapott, betegségével a budapesti Moravcsik-klinikán kezelték. Április 9-én „hivatalosan elmebetegnek nyilváníttatik”. 1915. január elején megjelent második kötete, Új versek címmel.

Még Nagyváradon találkozott az életre szóló reménytelen szerelemmel. Megismerte Sárvári Anna (1887–1938) színésznőt, és reménytelen szerelem fűzte hozzá. Az első Anna-vers 1908. október 25-én jelent meg. Anna igazán nem az a nő volt, aki méltó lett volna a költő magasztos szerelmére. Ismeretségük nem is volt tartós, de ő lett mindvégig Juhász Gyula számára a nő, a szerelem jelképe. Az Anna-versekben megjelenő Annának valójában vajmi kevés köze van ahhoz a ledér nagyváradi lányhoz, aki nevet adott a halhatatlan szerelemnek. Költői alakjában összeolvadnak a költő későbbi reménytelen szerelmei is. A mindig félszeg, súlyosan idegbeteg Juhász Gyula nem volt alkalmas a boldog szerelemre, de halhatatlan énekese lett a férfi örök, nő utáni vágyának. S mennél magányosabb volt a férfi, annál mélyebben zengett szerelmi lírája.

1918. november 22-én tagja lett a szegedi Nemzeti Tanácsnak. A radikális párt al-, majd társelnöke, népgyűlések szónoka, a Délmagyarország vezető publicistája volt. 1919. március 24-én a Forradalmi kiskáté című írásában köszöntötte a vértelen proletárforradalmat. Április 8-án a szegedi színház direktóriumának tagjaként új műsorpolitika kialakításához kezdett. Életének tulajdonképpen egyetlen derűs korszaka volt: 1919. Ez időben már újra otthon van Szegeden, és fontos társadalmi feladatokat vállal. Derűs, bizakodó, tevékeny: mintha idegbaja teljesen elmúlt volna. A szegedi színháznak is ő lett a vezetője, és forradalmi szellemű műsorpolitikát csinál. És mindennek véget vet a forradalom bukása. Juhász Gyula az ellenforradalmi országban többé tanár sem lehet. S amikor a Nyugat költői megpróbálnak magyarázkodni, kiegyezni az ellenforradalommal, ő nem: egész életére vállalja a forradalmi múltat.

Május 7-én a francia megszállás alatt levő Szegeden, a már április közepén fölülkerekedő ellenforradalom elüldözte a színház éléről; tanárgyűlésen bántalmazták. Életét derékba törte a bukás. Nyugdíjat nem kapott, verseivel, cikkeivel kereste kenyerét. A Munka című szociáldemokrata lap dolgozótársa, a munkásotthonban folyó kulturális munka irányítója volt.

A megaláztatásban, a bánatban egyszerre erősödik fel benne a vallásosság is és a munkássággal való szolidaritás is. Ekkor válik a proletariátus költőjévé, Ady méltó utódává, József Attila méltó előkészítőjévé. De ez időben lesz a Szeged vidéki szegényparasztság gondjainak költői megfogalmazója is. És úgy idézi versekben a magyar múlt alakjait, hogy közöttük Dózsa György is ott van a hősök sorában.

Negyedszázados költői jubileumát 1923. május 20-án Babits Mihály, Kosztolányi Dezső és Móra Ferenc köszöntötte. 1925-ben egyik cikke miatt bíróság elé került, de felsőbb fokon fölmentették.

1926-ban Bécsben József Attila kalauzolta; Kassákkal, Hatvanyval találkozott. 1926 augusztusában Ipar utca 13. szám alatti szülőházát lebontották. 1928-tól havi 44 pengő nyugdíjat kapott. 1929. január 18-án elsőként jutalmazták Baumgarten-díjjal. Az elismerés nem hiányzik. A Nyugat a magáénak tudja. Később túl súlyos anyagi gondjai sincsenek, hiszen háromszor is részesül Baumgarten-díjban, amely tisztességes életszínvonalat biztosít.

A siker azonban megbénította. Az év nagy részét a budai Schwartzer-szanatóriumban töltötte. Veronállal mérgezte meg magát. Juhász Gyula egész életén át boldogtalan volt, társtalan magánya sohasem oldódott fel, tragikus betegsége, pesszimista kedélyvilága csaknem a kezdetektől rányomta bélyegét verseire. Így lett lírájának alaphangja a mélabú és a rezignált bánat. Költői stílusát kevésbé hatja át a szimbolizmus, mint a századelő nagy újítóiét, nyelve konkrétabb, reálisabb, érthetőbb. Költeményei általában rövidek, kompozíciójuk zárt. Az impresszionista hangulatlíra művelője volt. Mélyen hitt a szépségben és a művészetben, mely az elveszett édent jelentette neki.

Egyetlen vigasza a költészet. Művészete teljesen kibontakozott. A nagy társadalmi problémák, a reménytelen szerelem, a művészi szépségekben gyönyörködés, a valóság terhei elől menekülő vallásos áhítat - ez az ő költői világa. Versei halk hangúak, lélekhez szólóak, finoman árnyaltak, és tudós költőhöz méltóan csiszoltak (igen sok a szonettje, és az antik formákat is biztonságosan kezeli). Van valami dallamosan álmodozó ebben az egész költészetben.

Nagyon csöndes ember, nagyon csöndes költő volt, akinek visszahúzódó, félszeg magatartása mögött egy meg nem alkuvó férfi, egy szent eszméi iránt tántoríthatatlanul hű lélek húzódott meg, aki magában és költészetében összebékítette a hazulról hozott áhítatos hitet és a világ megértéséből haladó világnézetet. A Nyugat egész nemzedékében Ady után ő áll a legközelebb a szocializmushoz, és ő a legvallásosabb. Élete bánatok és szerencsétlenségek sorozata, a szerelmi boldogság soha nem adatott meg neki - és ő lett a magyar költészet egyik legnagyobb szerelmi lírikusa. Ahhoz az idegbetegségig túlérzékeny fajtához tartozott, amelyről azt szokták mondani, hogy "nem e világra való". S ezt olyannyira tudta, hogy életében több ízben is ki akart lépni az életéből, míg végre ötvennégy éves korában sikerült öngyilkossággal véget vetnie az életnek. Költői skálája nem túl széles, nem olyan látványos, mint nemzedéktársainak leghíresebbjeié, de érzelmek mélységében, szívhez szóló meghittségben senki se tehető elébe.

De a kor sivárságában sehol sem talál értelmet. Magával hozott idegbajos pesszimizmusa egyre növekszik. A magánélet boldogságában sohasem volt része. És ifjúkora óta újra meg újra el akart futni az élettől. S nem volt, ami visszatartsa. Még az irodalmi siker sem.

A bánat költője volt.

És végül sikerült megölnie magát.