Gaál György – (valószínűsített sorrendben) 1. Gaál György református lelkész (Ireg 1814 – Kőröshegy 1896)
A mai Iregszemcsén, Tolna megyében született. Édesapja, Gaál György, tanító volt. Édesanyja Szabó Klára. Elemi iskoláit Miszlán végezte, ahol édesapja tanítóskodott. Az algimnáziumot Gyönkön végezte. 1829-től Pápán tanult, a református főiskolán, majd 1836-tól Nagyszékelyben káplán, illetve segédpap. Papi vizsgát 1837-ben tett, és Pesten szentelték pappá. Először Túrban (ma Somogytúr) lett pap. Innen 1838-ban Nagykőrösre ment, és Farkas Ferenc fiainak nevelője, tanítója. 1846. április 27-én került Kilitibe. Ugyanebben az évben megnősült. Gulyás György látrányi lelkész Eszter nevű lányát vette feleségül.
1848-ban a szószékről is hirdette a szabadságharc eszméjét, ezért annak leverése után feljelentették. 1849-ben október végén Pesten, mint felségsértőt kötéláltali halálra ítélték, amit Haynau húsz évi vasban töltendő várfogságra változtatott. 1850 áprilisában Kufsteinbe szállították.
Gaál György 1856 júliusában amnesztiával szabadult, és feleségéhez Látrányba ment. 1857-től Nágocson szolgált, majd innen 1859-ben Kőröshegyre került. Az egyházmegye elismerte tehetségét, szorgalmát, előbb pénztárossá, majd tanácsbírává nevezték ki. 1873-ban esperessé, majd 1877-ben kerületi tanácsbírává választották. Tevékenyen és köztiszteletben szolgált mindaddig, míg élete vége felé a várbörtönben szerzett betegsége miatt, látását majdnem teljes egészében el nem vesztette.
Sírja jelenleg Kőröshegyen a Széchenyi Zsigmond-féle kastélytól pár száz lépésre levő régi temetőben található.
Kufsteini a börtöntorony falára, 1937-ben a budapesti evangélikus leánygimnázium márványtáblát helyezett el. A táblán szereplő 94 név között ott van Gaál Györgyé is.
2. Gaal György (Pozsony, 1783. április 21. - Bécs, 1855. november 6.) író, könyvtáros, mesekutató. Apja, Gaal Mihály Heves vármegyéból származott, s az akkor Pozsonyban székelt királyi udvari kamara tisztviselője volt. 1784-ben a kamarai igazgatóság, íy apja is Budára költözött. Gaal itt kezdte járni iskoláit, folytatta Vácon, Egerben, Pozsonyban, befejezte Pesten az egyetemen és Bécsben. A tudomány iránti érdeklődést Dugonics András, akinek tanítványa volt, keltette fel benne. Már ifjú korában nagy érdekkel és figyelemmel viseltetett a nép szokásai, adomái, meséi s példabeszédei iránt. Mig apja az irodában volt, a fiú Napoleon életét, August Gottlieb Meissner és Friedrich Schiller műveit fordította. 1804-ben Kismartonban Eszterházy herceg jószágigazgatásánál nyert alkalmazást. A már akkor nagy olvasottságú, terjedelmes nyelvismeretű ifjú feltűnt a hercegnek, ki belátta, hogy Gaal nem ily foglalkozásra termett; azért 1808-ban a Bécsbe áttett könyvtára mellé őrnek és 1811-ben könyvtárnoknak nevezte ki. Itt Görög Demeterrel, a koronaherceg akkori nevelőjével ismerkedett meg, aki bevezette őt a kor magyar irodalmába. Gaal ennek folytán az idegen nyelvekben való gyakorlottságát arra használta, hogy magyar művek fordításával kezdette a külföld figyelmét irodalmunkra vonni. 1855-ben Törökországba utazott, oda menekült egyetlen fiát meglátogatni. Innen betegen tért vissza, s hamarosan elhunyt.
Gábor Áron – Gábor Áron (Bereck, 1814. november 27. – 1849. július 2.) az 1848–49-es forradalom és szabadságharc legendás ágyúöntője és tüzértisztje volt, aki a csatamezőn vesztette életét.
Székely határőrcsaládban született. Apja Gábor István főjegyző, anyja Hosszú Judit volt, akik öt gyermeket neveltek fel.
Gábor Áron a berecki alsó iskola után a gimnáziumot Csíksomlyón a ferencrendieknél végezte, majd bevonult katonának.
Kézdivásárhelyen, a 2. számú székely határőrezrednél szolgált katonaként. Innen Gyulafehérvárra küldték, ahol „pattantyús” (ágyúkezelői) kiképzést és káplári rangot kapott. 1840-től az 5. pesti tüzérezredhez állt be, később Bécsben, az ágyúgyárban szolgált. Továbbszolgálati kérelmét nem fogadták el, ezért leszerelt, majd 1842-ben öccse helyett újra bevonult, de nem sikerült elérnie, hogy tovább képezzék, ezért 1846-ban újra, végleg leszerelt.
Gyulafehérváron szerzett tüzérségi ismereteket, Budapesten és Bécsben katonai műszaki előadásokat hallgatott. Közben az asztalosmesterséget is kitanulta, bútorokat készített és még egy szárazmalmot is.
Az ágyúöntés lehetőségét már az 1848. október 6-án tartott Székely Nemzeti Gyűlésen felvetette, az ellenállás mellett döntő gyűlés azonban nem vette komolyan a javaslatot.
Az ötlet Sepsiszentgyörgyön került újra elő, amikor Puchner császári tábornok feltétel nélküli megadásra szólította fel a várost. Az összehívott népgyűlés november 12-én megfelelő fegyverek hiányában már-már a megadás mellett döntött, amikor Gábor Áron felajánlotta, hogy a fülei hámorban ágyúkat gyárt, és a maga öntötte ágyú torka elé áll, ha a próbalövéssel nem talál célba. Szavait a székelyek nagy lelkesedéssel fogadták.
Az ágyúkat Gábor ki is öntötte a Magyarhermány melletti Bodvajon. Először november 30-án, a hídvégi csatában használták őket, és a székelyek megnyerték az ütközetet. Puchner azt hitte, hogy a székelyeknek francia tüzérsége került. Az első ágyú neve Jókai Mór cikke szerint Jancsi volt.
A bodvaji kohót az osztrák hadsereg 1848 decemberében feldúlta, ezért Gábor Áron Kézdivásárhelyen folytatta az ágyúöntést, Túróczi Mózes rézműves műhelyében. A tüzéreket is ő képezte ki, főleg kézdivásárhelyi diákok közül.
1849. március 24-én Bem József tüzér őrnagynak nevezte ki. Májusban Debrecenbe, a kormány székhelyére küldték, ahol Kossuth Lajos a székelyföldi hadigyárak igazgatójának nevezte ki, a kézdivásárhelyi gyárnak pedig hatvanezer forintos segélyt utaltak ki.
Gábor összesen 93 ágyút öntött (bár a számot illetően nem egyeznek a különböző források).
Gábor Áron a kökösi csatában, a háromszéki önvédelmi erők és az orosz cár csapatai közti tüzérségi összecsapásban vesztette életét, amikor bal mellén hatfontos ágyúgolyó találta el. Testét először Uzonban hantolták el, a harcok végén került a közeli Eresztevénybe. A református templom kertjében van végső nyughelye.
Gagarin - Jurij Alekszejevics Gagarin (oroszul: Юрий Алексеевич Гагарин; Klusi, 1934. március 9. – 1968. március 27.) az első ember a világűrben – a Vosztok–1 űrhajóval indult 1961. április 12-én, Bajkonurból. Ezzel az emberes űrrepülések terén is megelőzték a szovjetek az amerikaiakat. Gagarin később már nem hajtott végre több űrrepülést. 1968-ban halt meg egy repülőgép-balesetben.
Jurij Gagarin 1934. március 9-én született a Moszkvától nyugatra fekvő Klusinban. Szülei egy termelőszövetkezetben dolgoztak, de mindketten képzettek voltak – édesanyja sokat olvasott, édesapja pedig bútorasztalos volt. Jurij a család harmadik gyermeke volt. Nővérei segítettek a nevelésében, amíg szülei dolgoztak. Milliókhoz hasonlóan a Gagarin család is megszenvedte a II. világháború kemény éveit. Két nővérét és egy fivérét kényszermunkára hurcolták Németországba, ahonnan a háború után épségben visszatértek. Gagarint a tanárai intelligens és szorgalmas tanulóként jellemezték.
Miután 1951-ben öntőmunkási képzést kapott, továbbtanult a szaratovi műszaki főiskolában. Ott töltött évei alatt csatlakozott az Aeroklubhoz és 1955-ben letette a könnyűgépes pilótavizsgát. Ugyanebben az évben felvételt nyert az orenburgi repülősiskolába. 1957-ben sikeresen letette a pilótavizsgát a MiG-15-re. Ugyancsak 1957-ben megismerkedett későbbi feleségével, Valentyina Gorjacsevával, akitől két lánya született. Végzése után a luosztari légibázison teljesített szolgálatot egészen 1959-ig.
1960-ban kiválasztották, így bekerült a szovjet űrprogramba. 20 társával együtt igen kemény kiképzésen ment keresztül. Gagarint és társát, German Tyitovot kitűnő teljesítményük és kis termetük alapján választották ki az űrutazásra. (Gagarin 157 cm magas volt.)
1961. április 12-én Gagarin az első emberként repült az űrbe egy Vosztok 3KA–2 (Vosztok–1) fedélzetén. Az egész repülés 108 percig tartott, eközben egyszer megkerülte a Földet.
Űrbéli tartózkodása alatt hadnagyból őrnaggyá léptették elő – ebben a beosztásában szerepelt a TASSZ híradásában is. Földet érése után Nyikita Hruscsov üdvözölte. Gagarin a hirtelen rászakadó népszerűséget rosszul viselte. Részben ennek, részben pedig megromlott házasságának hatására inni kezdett.
1962-től a Legfelső Tanács tagja lett, de később visszatért Csillagvárosba, ahol többször használható űrhajók tervezésével foglalkozott. 1967-ben Komarov űrhajós tartalékjának választották a Szojuz–1 repülésre, az űrkabin a visszatéréskor lezuhant, a pilóta életét vesztette.
Gagarin 1967-ben, a Szojuz–1 katasztrófája után a Csillagvárosban folyó kiképzést vezette. Ezzel párhuzamosan újból elkezdett vadászgépen repülni. 1968. március 27-én ő és kiképzője életét vesztette egy MiG–15-ben rutinrepülés közben. A baleset körülményei tisztázatlanok. Egy 1986-os tanulmány szerint gépük egy másik sugárhajtású gép csóvájába került. Az időjárás sem volt kedvező, ez is hozzájárulhatott a balesethez.
Korabeli nyugati források szerint nem Gagarin volt az első ember az űrben: több sikertelen, a pilóták halálával végződő kísérlet előzte meg Gagarin űrrepülését, amelyeket a szovjet propaganda elhallgatott. Később, a holdra-szállással kapcsolatos összeesküvés-elméletekhez hasonlóan Gagarin útjáról is azt terjesztették, hogy valójában nem történt meg, csak a szovjet technikai színvonalat alátámasztani kívánó hazugság volt. Ezeket a híreket általában összekötik a Gagarin halálának körülményeit megkérdőjelező híresztelésekkel. Ismét más források szerint Gagarin élete végén egy titokzatos betegségben szenvedett, amelyet az űrutazás hatásának tekintettek, ezért utolsó éveit karanténban töltötte. Egy Gagarin repülésének 40. évfordulója alkalmából készített médiahack alapján az a hír is elterjedt, hogy a Náci Németország juttatott először embert az űrbe, akit azonban nem tudott visszahozni.
Ezeket az állításokat sem a korabeli, sem a későbbi orosz és nyugati hivatalos források nem erősítették meg.
Galagonya - A galagonya (Crataegus) a rózsafélék (Rosaceae) családjának Maloideae alcsaládjába sorolt növénynemzetség. Általában tövises cserjék, vagy kis fák. Leveleik szórt állásúak, a virágzat sátorozó buga. Termésük a Maloideae alcsaládra jellemző almatermés, mely a vacok megduzzadásával keletkezik. A termésfal (a mag héja) nagyon kemény. A termést az állatok a maggal együtt fogyasztják el, majd a mag a bélcsatornán sértetlenül áthaladva az anyanövénytől távol jut ki a külvilágba. A nemzetség rendkívül fajgazdag (egyes szerzők szerint a fajok száma több mint ezer!), sok az átmeneti és hibrid alak, változat. Főleg az északi féltekén elterjedtek. A Kárpát-medencében négy faj őshonos.
Galamb - A magyar galamb szó az azonos jelentésű latin columba szó északolasz dialektális golomba alakjából származik délszláv közvetítéssel. A latin szó él családnévként Kolumbusz nevében (latin Christophorus Columbus, azaz „Galamb Kristóf”), a nagy felfedező nevén keresztül pedig a dél-amerikai ország, Kolumbia nevében, de ez a jelentése például a tévésorozatból ismert Columbo felügyelő nevének is. A magyar galamb szó is több település nevében szerepel, mint Galambok (Magyarország), Galambos (Kárpátalja), Galambod és Nagygalambfalva (Erdély) és Galambóc (Szerbia).
A gerle szó régi alakja gerlice volt (népies alakváltozatai: gilice, gilica), amely szintén a délszláv nyelvekből származik. (A gerle neve szerbül, horvátul, szlovénul egyaránt grlica.)
A galambfélék (Columbidae), vagy közismert nevükön galambok, a madarak osztályának galambalakúak (Columbiformes) rendjébe tartozó család. 42 nem és 313 faj tartozik a családba.
Többnyire tipikusan búgó hangúak, termetük a rigótól a lúdnagyságig terjed. Erdőben, részben sziklás vagy a szárazföldi területen élő, ügyesen repülő madarak. A galambalakúak monogám módon élnek, a hímek ugyanúgy költenek, mint a nőstények. Egy-két fiókájuk fészeklakó, a szülők túrószerű begytejjel táplálják őket.
A párban élő galambfajok szokásos neve a magyar nyelvterületen a gerle (gerlepár, gerlicepár). A vadgerlét (Streptopelia turtur) és a balkáni gerlét (Streptopelia decaocto) vadgalambnak is nevezik.
A tipikus galambok (a galambformák alcsaládjának fajai) elsősorban magevők, a magokat a talajról szedegetik fel és azokat erős zúzájuk őrli meg. Egyes évszakokban fogyaszthatnak zöld leveleket, rügyeket, virágokat és kevés gyümölcsöt is. Táplálkozásuknál fogva több faj komoly mezőgazdasági kártevővé válhat, mind az érő termés fogyasztásával, mind az elvetett mag kiszedegetésével. A gyümölcsgalambok szinte kizárólag erdei gyümölcsök húsos részeivel táplálkoznak.
A leggyakoribb képviselőjük a házigalamb (Columba livia domestica), a szirti galamb (Columba livia) háziasított alfaja. E madarak sokfelé visszavadultak és a Föld szinte minden nagyobb településén megtalálhatóak, olykor több ezres nagyságrendben is. Szabadon költenek és fokozatosan visszaütnek a szirti galamb külsejére. Gyakran kellemetlenné válnak, mert a házak falait bepiszkítják ürülékükkel, kicsipegetik a kötőanyagot a háztetők kúpcserepei közül. Ennél fontosabb azonban, hogy terjesztenek bizonyos fertőző betegségeket, így az ornitózist, a papagájkórhoz hasonló betegséget. Ezért hadat is üzennek a galamboknak, de ennek még sehol nem volt tartós eredménye.
A galambféléken kívül néha „galambnak” neveznek még két kihalt röpképtelen madárfajt, a Mauritius-szigeti dodót („dodógalamb”) és a Rodrigues-szigeti galambot vagy remetegalambot is, ezeket azonban rendszertanilag a galambalakúak rendének külön családjába, a dodófélék (Raphidae) közé sorolják.
A galambfélék családja szinte az egész Földön elterjedt. Az Antarktisz kivételével valamennyi kontinensen megtalálhatók. Legtöbb helyen két vagy több fajuk is él egyszerre, de az északi sarkkörön csak az elvadult házigalamb és a balkáni gerle hatol túl. Mindenfelé megtalálhatóak a trópusi és a mérsékelt övi részeken, bár a Szahara nagy részén és az Arab-sivatagban csak, mint átvonulók fordulnak elő. Sok fajuk a part menti szigeteken és az óceáni szigetcsoportokon is megtelepedett. Olyan, a kontinensektől távol eső szigeteken és szigetcsoportokon is élnek galambfajok, mint Madeira, a Hawaii szigetek vagy a Francia Polinéziához tartozó Marqueses-szigetek. A legdélebbi olyan hely, ahol természetes módon előfordulnak, Új-Zéland.
A galambok szinte minden szárazföldi élőhelyen megtalálhatóak a trópusoktól a mérsékelt övi erdőkig, a sztyeppékig és félsivatagokig, a tüskés bozótosokig, a tenger szintjétől egészen a hóhatárig a Himalájában. Legtöbbjük magevő, ezért rendszeresen inniuk kell. Ebből következően ritkán távolodnak el messzire a vízforrásoktól. A legtöbb faj fákon él, főként a lombkoronában, de talaj- és sziklalakó is akad köztük.
A fajok többsége állandó madár, de emellett jó repülő. Néhány faj viszont hosszú távú vonuló. Egyesek, főleg a száraz térségekben élők - mint az álarcos gerle (Oena capenis) Afrikában és több ausztrál faj - kizárólag nomád életmódot folytatnak. Vannak évszakos vonulók is, mint az európai vadgerle (Streptopelia turtur), amely a Szaharától délre húzódó Száhel-övezetben tölti a telet. Hozzá hasonlóan Észak-Amerikában a sirató gerle (Zenaida macroura) vonul fészkelőhelyéről télire Mexikóba.
A galambféléket hagyományosan öt alcsaládra bontják. Az első alcsaládba a galambformák (Columbinae) közé tartozó fajok elsősorban magevők és szinte az egész Földön élnek képviselőik, bár Óceánia szigetvilágában viszonylag kevés fajuk él.
A második alcsaládot képező gyümölcsgalambformák (Treroninae) Afrika trópusi részén, Ázsia déli és délkeleti felén, Ausztrália északi területein élnek és sok fajuk az óceániai szigetvilágban fordul elő.
A fácángalamb egymaga alkotja a fácángalambformák (Otidiphabinae) alcsaládját. Besorolása sokáig vitatott volt, és ma sem teljesen egyértelmű. Korábban vagy a galambformák közé, vagy a koronásgalambokkal közös alcsaládba sorolták. Ma a legtöbb kutató elismeri, hogy elég távol áll a koronásgalamboktól ahhoz, hogy egymaga alkosson egy alcsaládot.
A koronásgalamb-formák (Gourinae) alcsaládjának képviselői, mint a fácángalamb is, Új-Guinea szigetén endemikusak.
A fogas galamb-formák (Didunculinae) alcsaládját a Szamoa szigeteken előforduló sajátságos fogas galamb alkotja egymagában.
A hagyományos besorolással szemben egyes rendszerek több alcsaládot ismernek el, elsősorban a galambformák alcsaládját bontva több, kisebb részre.
A galambok többnyire zömök, erőteljes felépítésű madarak, a legtöbb faj közepes testméretű. Mérettartományuk a kis termetű törpegerléktől, melyek alig nagyobbak a verébnél, egészen a koronás galambokig terjed, melyek súlya a 2 kilogrammot is meghaladhatja.
A legtöbb fajnál a két ivar hasonló, bár a tojók valamivel tompább színűek. Kevés fajnál azonban kifejezett ivari dimorfizmus figyelhető meg. Ilyen például az Afrikában és Madagaszkáron élő álarcos gerle, melynek hímjének fekete maszkja van, ami hiányzik a tojón.
A galambok tipikus színei a szürke (ennek egyik árnyalatát róluk nevezték el galambszürkének) és a barna. Ezen kívül sok fajnál találunk fekete, fehér vagy írizáló foltokat a nyakon, a szárnyon vagy a farkon. Egyes fajoknak bóbitája is van, mint például az Ausztráliában élő rőtbóbitás galambnak.
A gyümölcsgalambok tollazata sokkal színgazdagabb. Az Ázsiában és Afrikában elterjedt Treron (zöldgalamb) nem fajainak lágy, halványzöld a tollazata, néhol sárga vagy mályvaszínű díszítéssel. Az Indiai-óceán szigetekein élő Alectroenas-fajok főként kék színűek. Az Ázsia délkeleti részén és Óceánia szigetvilágában előforduló Ptilinopus és Ducula (császárgalamb) nemek fajai még ragyogóbb színűek.
A tipikus galambok elsősorban magevők, a magokat a talajról szedegetik fel és azokat erős zúzájuk őrli meg. Egyes évszakokban fogyaszthatnak zöld leveleket, rügyeket, virágokat és kevés gyümölcsöt is. Táplálkozásuknál fogva több faj komoly mezőgazdasági kártevővé válhat, mind az érő termés fogyasztásával, mind az elvetett mag kiszedegetésével.
A gyümölcsgalambok szinte kizárólag erdei gyümölcsök húsos részeivel táplálkoznak.
Egyes fajok kisebb mennyiségben csigákat vagy más gerinctelen állatokat is fogyaszthatnak, főként a költési időszakban.
A magevő fajoknak rendszeresen inniuk kell. Más madarak többségétől eltérően a galambok nem kortyonként isznak, hanem csaknem az orrnyílásukig vízbe dugják a csőrüket és így szívják fel folyamatosan a vizet.
A galambok hangja fajonként rendkívül változatos. Búgnak, burukkolnak, turbékolnak, kacagnak. Egyes fajok füttyhöz hasonló vagy rekedt hangra is képesek, de igazán hangosan kiáltani egyik faj sem tud. Úgy tűnik, hogy riasztó hangjuk nincs. Meneküléskor erősebben csapkodnak szárnyaikkal és azok csattogó hangja jeladás a többi egyed számára.
A költési idő kezdetén a csapatban élő fajoknál a csapatok szétbomlanak és a madarak párba állnak. Valamennyi faj monogám. A legtöbb madár csak egy költési szezonra áll párba, néhány fajnál azonban a párkapcsolat több éven át, vagy akár a madarak egész életén keresztül tarthat.
A fákon élő fajok apró hajtásokból és ágakból látszólag törékeny, bár alapjában véve jól összerakott fészket építenek, melyet többnyire egy vízszintes ágra vagy egy kisebb ágcsoportra helyeznek. Más fajok sziklára vagy emberi építményekre fészkelnek, néhány faj pedig a földre építi fészkét. Kivételesen néhány faj, így a kék galamb faodvakban költ.
Rendszerint a tojó építi a fészket, de a hím hordja a fészekanyag többségét. Valamennyi faj tojása mintázatlan fehér vagy fehéres. A fajok többsége két tojást rak, de a nagyobb fajok és a legtöbb trópusi gyümölcsgalamb csak egyet.
A költési időszak nagyon rövid és a fajok többségének több költése is van egy szezonban, egyes esetekben akár nyolc is lehet. Ehhez a szaporasághoz a rövid kotlási idő (13-18 nap) is hozzájárul. A fiókák rövid idő alatt röpképesek, egyes fajok fiókái már két hetes korukban repülnek. Az egymást követő fészekaljak szinte átfedik egymást, vagyis az előző fiókák még a fészekben vannak, amikor a tojó már ugyanabba a fészekbe lerakja a következő tojásokat. A kotlásban és a fiókák felnevelésében mindkét szülő részt vesz és mindkét ivar termel begytejet, ami energiában és ásványi anyagokban gazdag és hozzásegíti a fiókákat a gyors növekedéshez.
A galambok azon ritka madarak közé tartoznak, melyek tejjel táplálják fiókájukat. A begyükben képződő tej kémiailag is hasonló az emlősök tejéhez. Más madarak közül csupán a flamingók és a császárpingvin (Aptenodytes forsteni) szervezetében termelődik tej.
A galambtej az kifejlett madarak begyében képződő váladék, mely néhány napos korukig a fiókák egyedüli tápláléka. Úgy tűnik, fontos, hogy a fiókák elesége ebben az időszakban más táplálékot ne tartalmazzon. Néhány napos koruk után fokozatosan egyéb táplálékot is kapnak a fiókák, de a begytej bizonyos arányban étrendjük fontos kiegészítője marad csaknem teljes kifejlődésükig.
A begytej mindkét szülőmadár szervezetében termelődik, termelését az agyalapi mirigy szabályozza. A kotlási időszak félidejénél a begy egy részének szövetei megvastagodnak, vérerek hálózata szövi be őket. A begy fala ezen a részen akár háromszorosára is megduzzadhat. A kotlási periódus második felében és a fiókák kikelésére a méhek lépsejt-szerkezetére hasonlító piros redőzet látható rajtuk. Erről a szövetről tejet tartalmazó sejtek válnak le és gyűlnek össze a begyben, melyet a szülő felöklendez, és a fiókákat eteti vele.
A begytej sűrű képződmény, állaga a túróhoz hasonlít. Víztartalma 65-80%, fehérjéből 13-20%-ot, zsírból 7-13%-ot tartalmaz. Szénhidráttartama nincs, 1-2%-ában ásványi anyagok és vitaminok vannak.
A mezőgazdasági termelés kiszélesedése általában kedvezett a galamboknak. A galambokban megvan a képesség arra, hogy hamarjában odarepüljenek az adott helyre, teleszedjék begyüket magvakkal és gyorsan visszarepüljenek az erdő védelmébe, ahol aztán nyugodtan emészthetnek. A szirti galamb háziasított változatának, a házigalambnak újra elvadult egyedei, az úgynevezett parlagi galambok a legsikeresebbek ebből a csoportból. A nagyvárosokban sokszor milliós állományaik élnek. Az ember széthordta világszerte mindenhová a házigalambot és az mindenütt kivadult, így ma alig van olyan pontja Földünknek, ahol nem élnek elvadult házigalambok. Az ember oltalma alatt maradó házigalambok is óriás nagyságrendben élnek Földünkön. Sok fajtában ma már alig lehet felismerni a vad őst, és egyetlen háziasított állatfajnak sem annyira változatos a külalakja, mint a házigalambnak.
Egyes galambfajok terjeszkedése ma is tart. A balkáni gerle óriási és gyors terjeszkedése a szemünk előtt zajlott le aXX. század közepén. Eredetileg csak az európai kontinens délkeleti részén költött. A század első éveiben aztán lassan terjeszkedni kezdett a Balkánon észak felé, 1930-tól pedig gyorsan nyomult északnyugati irányba. Angliát 1955-ben érte el és 15 éven belül lefoglalta az összes brit szigetet. Jelenleg elérte már Feröert is. 1974-ben elérte Portugáliát és napjainkban Észak-Afrika felé terjeszti fészkelő areáját.
A balkáni gerle gyors térnyerése miatt a korábban elterjedt vadgerle kiszorult a településekről és inkább a szántóföldek, külterületek madara maradt. Korábban a vadgalamb szót a magyar nyelvben többnyire a vadgerlére használták, mára inkább az elterjedtebb balkáni gerlét illetik vele.
A balkáni gerle a városokban nagyon elterjedt madárfaj lett, de a nagyobb testű elvadult házigalambokkal nem mindenütt bírja a versenyt. A házigalambok azonban épületeken fészkelnek, a balkáni gerle pedig inkább fákon költ, így fészkelési konkurrencia nincs a két faj között.
Némely faj nagyon kis elterjedési területtel rendelkezik, sokuk mindössze egyetlen szigeten él. Ezen fajok nagy részét az élőhelyvesztés komolyan veszélyezteti. Emellett a természeti katasztrófák, mint a hurrikánok, szélviharok és vulkánkitörések is fenyegetnek néhány fajt.
A Természetvédelmi Világszövetség 61 fajukat tartja számon, a veszélyeztetett állatok Vörös Listáján. Ebből 13 faj kritikusan veszélyeztetett, 14 veszélyeztetett és 34 sérülékeny. A mexikói socorrói gerle (Zenaida graysoni) vadon mára ki is halt, mindössze néhány állatkertben élnek egyedei.
Mára 11 galambfaj szerepel a kipusztult állatfajok között, ebből 8 faj 1600 óta halt ki. Köztük van az egykor legnagyobb példányszámban vadon élő galambfaj, az észak-amerikai vándorgalamb (Ectopistes migratoria) is. Mint más galambok, a vándorgalamb is ízletes húsú volt, ráadásul igen könnyű volt elejteni. Még akkor is folyt kereskedelmi célú vadászata, amikor száma már jelentősen lecsökkent. Az élőhelyátalakítás és a vadászat végül 1900 táján a vándorgalamb kiirtásához vezetett. Utolsó ismert példánya 1914-ben pusztult el a cincinatti állatkertben. A többi mára kihalt faj mind kis egyedszámú, szigeti faj volt. Mára a természetvédelemnek hála ilyen nagy számban élő faj kihalása szerencsére nem valószínű, de sok szigetlakó faj könnyen kihalhat aXXI. század során, ha nem ügyelünk rájuk eléggé.
A galambfélék családjából viszonylag kevés faj él az európai kontinensen, de azok közül szinte mindegyik költ a Kárpát-medencében, így Magyarországon is. Ezek a fajok a következők: szirti galamb (Columba livia) (ez a faj Magyarországon nem költ, de kóborlóként előfordulhat, viszont nehéz megkülönböztetni az elvadult házigalamboktól) házigalamb (Columba livia domestica) – alfaj kék galamb (Columba oenas) örvös galamb (Columba palumbus)balkáni gerle (Streptopelia decaocto)vadgerle (Streptopelia turtur)
Ezeken kívül ritka kóborlóként előfordulhat a keleti gerle (Streptopelia orientalis) is, illetve kiszökött egyedek szabadon költhetnek a kacagó gerlék (Streptopelia risoria) közül is.
Az európai kontinensen költő fajok közül egyetlen olyan van, amely még nem került elő a Kárpát-medencéből, ez a pálmagerle (Streptopelia senegalensis), de ennek előfordulása később sem várható, mert az Európa déli részén költő madarak már így is elterjedési területük legészakibb részén élnek.
Galerius - Galerius Maximianus (kb. 250–311. május 5.), teljes nevén Caius Galerius Valerius Maximianus, római császár, azaz augustus 305-től 311-ig. Dacia Aureliana fővárosa, Serdica közelében született. Eredetileg apja foglalkozását követve pásztor volt, innen kapta az Armentarius vezetéknevet (a latin armentum szóból). Aurelianus és Probus parancsnoksága alatt szolgált katonaként, majd 293-ban a tetrarchia létrehozásakor Constantius Chlorus és ő kapták a ceasari rangot. Ekkor vette el Diocletianus lányát, Valeriát feleségül (akit később Galeria Valeriaként emlegetnek a források) és ugyanakkor megkapta az Illyricum provincia feletti uralmat.
296-ban a perzsa háború kezdetekor a Duna mellől az Eufráteszhez vezényelték át. Első hadjárata megsemmisítő vereséggel végződött Callinicum mellett, és ez a vereség Mezopotámia elvesztését jelentte a birodalom számára. Azonban 297-ben átkelt az armeniai hegyeken és döntő győzelmet ért el Narses felett, rengeteg hadizsákmányt szerezve, beleértve Narses háremét is. Kihasználva a helyzeti előnyét bevette Ctesiphon városát és 298-ban Narses békét kért. Mezopotámia újra római fennhatóság alá került és a birodalom még további területeket is szerzett a Tigris keleti partján. Ez volt a Római Birodalom valaha elért legnagyobb kiterjedése keleten.
Diocletianus uralkodása alatt a keresztények sokáig békében élhettek a birodalomban. A keresztényüldözések a 303. február 24-én kiadott ediktummal kezdődtek, amit a keresztények Galeris megnövekedett befolyásának tulajdonítottak. A keresztény gyülekezetek házai lerombolták, mert a titkos gyűlésekben zendülés veszélyét látták.
305-ben Diocletianus és Maximianus lemondásával Galerius és Constantius megkapták az augustus címet, azaz ők lettek a Római Birodalom császárai. Galeriusnak ezen felül sikerült elérnie, hogy a ceasar címet Flavius Valerius Severus, illetve Maximinus Daia kapják meg. Severus hűséges hívének számított, Maximinus pedig az unokaöccse volt. Galerius tehát joggal remélhette, hogy Constantius halála után ő lehet a Római Birodalom legbefolyásosabb személyisége. Az a tény is segíteni látszott ezt az elképzelést, hogy Constantius fia, Constantinus Galerius udvarában volt vendégként.
Azonban a tervei meghiúsultak, amikor Constantinust Eboracumban apja váratlan halála után csapatai azonnal augustusszá kiáltották ki, illetve amikor ennek hírére Maximianus fia, Maxentius is augustusnak deklarálta magát Italiában.
Miután 307 sikertelenül próbálta meg Italiát visszafoglalni, barátját, Liciniust választotta meg augustusszá, és saját ambícióiról lemondva visszavonult Felix Romuliana városába (a mai Gamzigrad mellett, Szerbiában), amit ő építtetett anyja, Romula tiszteletére, és hátralevő éveit annak szentelte, "hogy a kedvteléseinek éljen és hogy a köz hasznára legyen".
Galerius ragaszkodott ahhoz, hogy kiadják az utolsó ediktumot, ami a keresztények üldözését még egyszer elrendelte 303. február 24-én, és az elnyomás politikáját fenn is tartotta egészen a vallásokkal szembeni általános toleranciát meghirdető, 311 áprilisában Nicomediában kiadott ediktum megjelenéséig, ami azonban már akkor jelent meg, amikor ő már a betegsége végső stádiumában volt. Az ediktumot nemcsak a saját nevében adta ki, hanem egyben Licinius és Constantinus nevében is, ezért elképzelhető, hogy ennek kiadásában már az ő befolyásuk játszott szerepet. Ez az ediktum jelentette a hivatalos keresztényüldözés végét a birodalomban.
Lactantius szerint Galerius igazi daciai identitástudatról tett tanúbizonyságot, amikor azt javasolta, hogy a birodalmat nem rómainak, hanem inkább daciainak kellene nevezni – kifejezve ezzel római-ellenességét, amikor a hatalom csúcsára ért, és egyben könyörtelen kegyetlenséggel kezelve a római polgárokat, valahogy úgy, ahogy a hódítók kezelték a meghódítottakat, amikor Trajanus két évszázaddal korábban meghódította Daciát.
Galerius 311. május 5-én halt meg Eusebius szerint szörnyű betegségben, valószínűleg valamilyen rákos daganat következtében. Galerius halálával a Diocletianus által életre hívott tetrarchia intézménye is végérvényesen átalakult.
Garay János – Garay János (Szekszárd, 1812. október 10. – 1853. november 5.) magyar költő, író, újságíró. Elemi iskoláit és az első latin osztályt szülőhelyén, a többi osztályokat 1823–1928 között Pécsett (Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma) és (1829-től) a bölcseleti tudományok hallgatásával a pesti egyetemen végezte. Ezután nagyrészt az irodalommal foglalkozott. 1833-tól Mátrai (Rotkrepf) Gábor Regélő című, továbbá a Honművész című lapok segédszerkesztője volt. E két lapba írt történeti cikkeket, verset, novellát, tárcát, útirajzot, hírlapi újdonságot, színikritikákat, sőt adomákat, talányokat és rejtvényeket is. 1836 januárjában egy pesti kereskedő leányát, Pap Mártát vette nőül, aki azonban fél év múlva meghalt. Írt cikkeket a Wigand-féle Esmeretek Tárába s fordított a Tudomány Tár számára is. 1835-ben társult Gaál József, Vajda Péter, Tóth Lőrinc és Szigligeti Ede írókkal, hogy eredeti színműveket szerezzenek, s az eredményül kiadott drámagyűjtemény II. kötetében meg is jelent Árbócz c. színműve. 1837. november 29-én Babocsay Máriával kelt második házasságra. Az év végén Pozsonyba kellett mennie, hogy 1838 elejétől elfoglalja új állását Orosz József Hírnök című politikai lapjának szerkesztőségében. Habár e lapnál csakis a külföldi hírek fordításával foglalkozott, mégis annak politikai irányával saját meggyőződése nem fért össze, így e laptól csakhamar megvált. Már 1839-ben visszatért Pestre s a Jelenkor számára fordított külföldi politikai híreket, néha tárcákat is írt a lapba egészen 1844 végéig, amikor a [[Budapesti napló]] c. rovatot és 1845-ben az Életképekben a Hirlapi méh c. szemlét vezette. 1839. november 23-án a MTA levelező tagjai közé választotta, 1842. január 22-étől pedig a Kisfaludy-társaság tisztelte meg tagsággal, ahol Toldy Ferenc július 30-án intézte hozzá bevezető beszédét. Erdélyi János a társaság titkára 1844-ben külföldre távozott, s ekkor helyettes titkárrá Garayt választották meg, majd 1845. január 28-án rendes segédtitkárrá, mely állásában meg is maradt, míg a társaság működése 1848–49-ben meg nem szűnt.
A költészet iránti vonzalma, már fiatalon megmutatkozott, még pécsi tartózkodása alatt. Sokat olvasott, s legelőször Rajnis magyar Virgilje hatott rá, hexametereket írt és iskolai latin feladatait magyarul is elkészítette. Később főleg Virág Benedek ódáinak befolyása alá került, s inkább a líra felé hajlott. Pécsett kezdett megismerkedni a német irodalommal és költészettel, mely korai lírai költészetére nagy hatással volt. Szépirodalmi tanulmányait Pesten folytatta, ahol buzgón látogatta az egyetemi könyvtárat. Horvát István nyelvészeti előadásai Révai s a magyar nyelv tanulmányozására serkentették, s ekkor Vörösmarty alapján, hőskölteményt írt. Az 1840-től 1848-ig pezsgő nemzeti élet és a politikai mozgalmak lelkesítő ereje őt is fölvillanyozták, s ekkor írta hazafias „iránykölteményeit”. A népszerű költő, ki több évig kénytelen volt hírlapirással keresni kenyerét, hogy családjának enni adhasson, 1845. július 1-jétől az egyetemi könyvtárnál nyert díjnoki állást, ahol 1846-ban is dolgozott. 1847-ben a magyar irodalomterjesztő társulat jegyzője lett. 1848-ban báró Eötvös József vallás- és közoktatási miniszter a m. kir. egyetemhez a magyar nyelv és irodalom tanárának nevezte ki. E tisztségben azonban a „harci zaj csakhamar elnémította”. 1849-ben betegeskedése miatt nem menekülhetett el Pestről. A szabadságharc után Fóton telepedett le. 1850. januárban Geringer Károly báró, akkori országfőnök, az egyetemi tanács, különösen Virozsil Antal rektor közbenjárásával, az egyetemhez könyvtártisztnek nevezte ki. Ez év nyarán két hónapot töltött az egri fürdőben, de betegsége nem javult: a vaksággal fenyegető szembajához köszvényes bántalmak is járultak, amelyek megtámadták agyát. Sok szenvedésének vetett véget a halál. „A közrészvét törekedett árván maradt családján segíteni; különösen Pompéry János fáradozott a Garai árvák ügyében és a nemzet nem késett 10.000 forintnyi adakozás által kegyeletének és elismerésének bizonyítékát adni.”
Gárdonyi Géza - Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza; Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. – Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez aXIX. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a XX. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.
A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).
Ziegler Géza néven látta meg a napvilágot, s első ízben tizenhat évesen, 1881. május 5-én az egri Füllentőben megjelent humoreszkjét írta alá Gárdonyi Z. Géza néven. Írói nevét születési anyakönyvezési helyszíne, Gárdony után választotta, s 1881 után – a Z. elhagyásával – egyre gyakrabban, az 1890-es évektől pedig kizárólagosan ezt tüntette fel művei fejlécén. Ez a tény, valamint 1879 után keletkezett, Ziegler Géza névre kiállított iratai (1882-es tanítói oklevele, 1884-es sárvári osztálytanítói bizonyítványa, 1885-ös házassági anyakönyve stb.) cáfolni látszanak a Magyar katolikus lexikon azon értesülését, hogy 1879-ben felvette volna a Gárdonyi Géza nevet. Abból, hogy gyermekeit Gárdonyi családnévvel anyakönyvezték, arra következtethetnénk, legidősebb gyermeke születése, 1887 előtt hivatalossá kellett tennie írói nevét, erre is rácáfolnak azonban 1890-es évekbeli személyes okmányai. Az Új magyar életrajzi lexikon – közelebbi forrásjelölés nélkül – tudni véli, hogy az író 1897-től, Egerbe költözése évétől hivatalosan is viselte a Gárdonyi Géza nevet, ennek azonban nem találni nyomát a szócikkünkhöz forrásműként felhasznált, róla szóló életrajzi monográfiákban.
Pályája során számos álnevet használt, főként újságírói tevékenysége kapcsán, illetve pályája korai szakaszában írt röpiratai és ponyvái címlapján, később pedig gyermekmeséi fejlécén. Gárdonyi édesapja, a nemeskéri születésű Ziegler Sándor Mihály (1823–1879) szászországi származású, evangélikus felekezetű, évszázadokon át Sopron környékén élt és dolgozott vasművesek – kovácsok, lakatosmesterek – leszármazottja volt. Iskoláiból gépészlegényként szabadult, majd Bécsben folytatott gépészmérnöki tanulmányokat. Több találmány fűződött a nevéhez, így például az önélező ekevas és egyfajta acélzománcozási eljárás. Huszonöt éves korában már kétszáz ember dolgozott a keze alatt a bécsi Ziegler-gyárban, ahol egyebek mellett először gyártottak acél ekevasat és acélfésűt. A szabadságharc kitörésekor elhagyta Bécset és feladta az anyagi biztonságot, s mint „Kossuth fegyvergyárosa” tüntette ki magát a nemzeti küzdelemben. Hadnagyi rangban a saját pénzén felszerelt pesti, később Nagyváradra, majd Aradra telepített fegyvergyár igazgatója volt, kivívta Kossuth megbecsülését és Petőfi barátságát. A szabadságharc leverését követően teljes vagyonát az ellenség kezén hagyva szökött el Aradról. Álruhába öltözve, az országot megkerülve, Bukaresten és Bécsen keresztül érkezett meg szülőfalujába, Nemeskérre, de csakhamar elfogták és haditörvényszék elé került. Megmenekülését annak köszönhette, hogy a hatóságoknál kegyben lévő jóakarói aláírásukkal igazolták: a pesti fegyvergyáros csupán névrokon, Ziegler a szabadságharc során végig Bécsben tartózkodott. Ezt követően évekig valóban az osztrák fővárosban élt, különböző gépgyárakban dolgozott, majd az 1850-es években végleg hazatért Magyarországra.
Egyik hazai megbízása a szőlősgyöröki gőzmalom megépítése és felszerelése volt. E munkája során ismerte meg, majd 1860. december 8-án feleségül vette a nála tizenhét évvel fiatalabb Nagy Teréziát (1840–1926), parasztsorba süllyedt szőlősgyöröki római katolikus kurtanemesek sarját. Frigyükből hét gyermek – egy leány és hat fiú – született: Tera (1861–1865), Géza (1863–1922), Béla (†1865), Béla (1866–1888), Dezső (1868–1874), Árpád (1869–1871), Árpád (1875–1893). Hat testvére közül csupán két öccse érte meg a felnőttkort – hogy még fiatalon a sírba is hulljanak –: az apjuk nyomába szegődő, lakatoslegénnyé váló Béla, és a színészi pályát választó, vízi balesetben meghalt ifjabbik Árpád. A szőlősgyöröki gőzmalom elkészülte után Ziegler uradalmi gépészként, cséplőgépkezelőként és -karbantartóként kereste kenyerét. Megalkuvásra képtelen, lázadó természetű ember lévén, munkaadói sehol nem tűrték meg hosszabb ideig, így gyakran kényszerült új munkahelyre szegődni és lakóhelyet váltani. 1861. június 1-jétől Ziegler a Veszprém vármegyei akarattyapusztai Fiáth-uradalom kovácsa lett, majd 1862. február 21-én a Fejér vármegyei Gárdonyba költözött az akkor már egygyermekes házaspár.
Géza fiuk születésekor a Ziegler család tehát éppen a Velencei-tó déli előterében, a Gárdonyhoz tartozó agárdpusztai Nádasdy-uradalomban élt, ahol a családfő uradalmi gépészként dolgozott. A leendő író egy nádfedelű, hosszú gerincű cselédházban látta meg a napvilágot 1863. augusztus 3-án (az emléktáblával megjelölt épület ma a Gárdonyi Géza Emlékháznak ad otthont). A csecsemőt az agárdpusztai Szent Anna-kápolnában anyjuk római katolikus vallására keresztelték. Agárdpusztán sem sokat időztek azonban, az apa 1879-es haláláig összesen tizenhat településen fordult meg a család. 1864. április 24-étől a Somogy vármegyei Kilitin, 1866. szeptember 29-étől átmenetileg a Fejér vármegyei Pátkán, majd Székesfehérváron éltek. 1868 nyarán Pestre, az Erzsébetvárosi Rózsa utcába költözött a család, míg az apa Szarvason dolgozott cséplőgépkezelőként. Később egy lipótmezei szolgálati lakásban éltek, a családfő ugyanis a Magyar Királyi Országos Tébolyda főgépészi állását foglalta el. Az apa később az Óbudai Hajógyár munkása lett, s a család is követte Óbudára. A gyermek Ziegler Géza Budán kezdte meg elemi iskolai tanulmányait 1868 végén, majd miután apja 1870. május 1-jén a Borsod vármegyei Sályban, a Laszty-birtokon kapott állást, három osztályt a faluban, az 1873–1874-es tanévet pedig már Hejőcsabán végezte. Az 1873. május 26-áig nyúló hároméves sályi tartózkodás volt Gárdonyi gyermekkorának legemlékezetesebb, legönfeledtebb korszaka. Itt alakult ki benne a magyar vidékről alkotott idillikus képe, s itt ismerkedett meg a nép gondolatvilágával, hiedelmeivel, a népköltészettel – és Duka Vilmácska személyében az első gyerekszerelemmel.
Zieglerék 1874. június 1-jén a Zemplén vármegyei Taktaharkány melletti Jajhalomba költöztek, Géza az 1874–1875-ös tanévben a sárospataki református kollégium tanulója volt. Noha apja jóvoltából és mintájára kora gyermekkorától falta a könyveket, meglehetősen gyenge képességű diáknak bizonyult, saját későbbi szavaival: „Februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt.” A család lankadatlan vándorlása folytatódott: 1875. december 3-án Tiszalúcon telepedtek le, majd a borsod–zempléni vidéknek búcsút intve 1876. április 1-jén visszaköltöztek a fővárosba. A családfő előbb a Fehér Miklós-féle gépgyárban helyezkedett el, a család a Soroksári úton lakott, majd az apa 1877. október 1-jétől a Károlyiak kál-nagyútpusztai uradalmában vállalt állást (ez lett utolsó munkahelye). Gézát 1876-ban a budapesti Calvin téri református gimnáziumba íratták be. Nem tartozott a szorgalmasabb vagy kiemelkedő képességű nebulók közé, de tanulmányi előmenetelére ekkor már nem volt különösebb panasz. Később e pesti esztendőkre úgy tekintett vissza, mint élete egyik legboldogabb időszakára. Itt kötötte első barátságait – többek között későbbi pályatársával, Pekár Gyulával –, itt érte az első diákszerelem, tizenöt évesen itt szerezte első maradandó irodalmi élményeit (Cervantes Don Quijotéja) és írta első verseit.
1878-ban letette érettségi vizsgáját, majd a betegségre hajlamos, gyenge fizikumú, vékonydongájú fiú mesterember ősei hagyományaival szakítva szeptemberben az Egri Érseki Római Katolikus Fitanítóképző Intézet (röviden a Líceum) növendéke lett. Ha szerette a pesti diákéletet, úgy annál nehezebben viselte a nélkülözésektől, a magányosság és a céltalanság érzésétől terhes egri esztendőket. Noha szegény sorú család sarjaként érseki ösztöndíjban részesült, és alkalmi házitanítóként sovány keresethez is jutott, mégis mostoha körülmények között élt. Egy évig a Magazin utcai Antali Borcsa-féle diákmenhely egyik nyomorúságos szobájában lakott harmadmagával, majd egy fáskamrából kialakított deszkafalú házikóban tengődött. Lelki állapotára és anyagi helyzetére további csapást mért apja 1879. októberi halála. Mindemellett a tanulás sem lelkesítette, nem fűtötték tanári ambíciók, ahogy ő fogalmazott: „Kedv, hajlam… majd megjön az is, csak diploma legyen!” Hiányzott belőle az elhivatottság érzése, a tanítóképezdében a közepes képességű diákok közé tartozott. Magyar nyelvből egy ízben professzora, Répássy János meg is buktatta a következő szavak kíséretében: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Répássy megérte volt tanítványa irodalmi csillagzatának felemelkedését, s élete legnagyobb gyalázatának nevezte korábbi szavait. Más szempontból mégis termékenynek bizonyultak az egri évek. Az irodalombarát egri képezdészek önképzőkörének egy ideig alelnöke volt. 1879-ben itt, a részben általa szerkesztett és illusztrált Drukk (vagy Druck) című diákélclapban jelentek meg első írásai, ennek megszűntével a Frici című hetilap élcrovatába írt rövid, csattanós történeteket. 1881 elejétől egy újonnan induló egri élclap, a Füllentő illusztrátora és Don Vigole álnéven néhány humoreszkjének szerzője volt. A városi papságot, a túlbuzgó egri híveket és a líceum tanárait kifigurázó – szintén álnévvel megjelent – írásai többször sodorták kínos helyzetbe.
A harmadév befejezése utáni nyárra hazaköltözött édesanyjához, Szőlősgyörökre, és hogy egyéves tanítói gyakorlatát teljesítse, 1881. szeptember 28-án a Somogy vármegyei Karádon vállalt segédtanítói állást. Ismét nyomorúságos körülmények között élt, az osztályteremben szalmazsákon hált, s szánalmas keresményét is arra fordította, hogy Köpönyeg címen – bukásra ítélt – lapot indítson a somogyországi községben. Karádi évével teljesítette próbatanítását és vizsgái letételét követően, 1882. május 30-án átvehette – „elégségesen képesített” megjegyzéssel kiadott – népiskolai tanítói oklevelét is. 1882. szeptember 5-én a Veszprém vármegyei Devecser elemi iskolájában helyezkedett el segédtanítóként, majd 1884. január 20-a és június 29-e között a Vas vármegyei Sárváron volt osztálytanító. Időről időre tolla után nyúlt, s ha meglehetős rendszertelenséggel is, de dunántúli és fővárosi lapok közölték írásait, elbeszéléseit és verseit (Zalamegye, Somogy, Veszprém és Vidéke, Pápai Lapok, Vasmegyei Lapok, Dunántúl, Ország-Világ, Budapesti Néplap, Pesti Hírlap, Néptanítók Lapja, Fővárosi Gyorsíró stb.). Gyorsan múló ifjonti szerelmi vágyakozásait és a lelkét annál makacsabbul mardosó csalódásait versbe öntötte, s 1882-ben első – soha el nem készült – regénye megírásába is belefogott. Ugyanebben az évben írta meg – a devecseri kántor, Tima Lajos biztatására – „Fel nagy örömre…” kezdetű karácsonyi egyházi énekét. 1883-tól különböző, jobbára ismeretlen élclapokban (Füstölő, Pipa János) jelentek meg kisebb szatirikus történetei. Írt tehát, ha tehette, de eközben a még egri képezdész korában megidézett tanítóság iránti „kedv és hajlam” nem költözött be a szívébe. Sanyarú életkörülmények között tanítással töltött évei során felhalmozódott benne a mellőzöttség keserű érzése, s Devecserben tapasztalta meg először a szerelmi csalódás ízét, gyengéd érzelmei sem Tima Herminnél (patrónusa leányánál), sem Gergelyi Katalinnál nem találtak viszonzásra. Egyre fojtogatóbbnak érezte a vidéki néptanítói életet, s legszívesebben városi könyvkereskedőként képzelte el jövőjét. 1883 augusztusában még szerzetesnek is jelentkezett, de a pozsonyi ferencesek rendfőnöke elutasította kérelmét. Sárvárt ellenzéki magatartása miatt kellett elhagynia: az évzáró ünnepségen a himnusz elhangzása után tanítványai rögtön rázendítettek az általa betanított, „Jaj, de huncut a német, hogy a fene enné meg…” kezdetű nótára. 1884. szeptember 6-a, az 1884–1885-ös tanév kezdete ismét tanítóként köszöntött az ifjú Ziegler Gézára a Veszprém vármegyei Dabronyban. Ám ezúttal a katolikus felekezeti iskola választott kántortanítója volt, ami életkörülményeit tekintve előrelépést jelentett. Szolgálati lakást kapott, így hát maga mellé vette édesanyját és Árpád öccsét is. Újult erővel, lelkiismerettel végezte tanítói munkáját, amelyben szabadkezet kapott: egy sor játékos módszert vezetett be az írás-olvasás tanítására, s a kor didaktikai zsinórmértékétől eltérve, a maga elképzelése szerint oktatta a betűírás tudományát. Tanítványai és a falu népe egyaránt megbecsülték, s a sikerélmény megbékítette sorsával, a néptanítói pályával, bár továbbra is anyagi gondok gyötörték. Az írással, a dunántúli lapokkal való levelezéssel nem hagyott fel, s 1885 februárjában rámosolygott a nem várt szerencse: a pécsi Dunántúl című lap külső munkatársa lett.
1885. október 15-én lemondott kántortanítói állásáról, október 28-án házasságot kötött a dabronyi Csányi Máriával, s az ifjú házasok Győrben telepedtek le. Eleinte házitanítóskodásból kívánta fenntartani magát, de nem sikerült munkát találnia, így a zsurnalisztika felé fordult. Noha már korábban is jelentek meg írásai különféle lapoknál, igazából itt, Győrben indult el újságírói karrierje. 1885 őszén Pereszlényi János lapszerkesztő meghívására előbb három hónapon keresztül a negyvennyolcas függetlenségi eszmékhez hű Hazánk főmunkatársa lett. 1886 januárjában megindította és 1888-ig szerkesztette a Tanítóbarát című tanügyi folyóiratot, valamint sajtó alá rendezte a Néptanítók Naptárának 1886–1888-as évfolyamait. Ezzel párhuzamosan nem szünetelt hírlapírói tevékenysége sem, 1886. január 1-jétől a Győri Közlöny főmunkatársa, 1886. június 18-ától pedig ezzel párhuzamosan a Budapesti Hírlap külső munkatársa volt. 1886 szeptemberében családjával együtt Győrből Budapestre költözött, s a Budapesti Hírlap munkatársaként tevékenykedett. Aktív sakkversenyző lévén szerkesztette a Magyar Sakklapot, illetve az Egyetértés sakkrovatát. Ugyanakkor rövid időre a Budapesti Állami Tanítóképezde magyar–történelem szakos hallgatója lett. A Pedagógium magyar nyelv és irodalom tanárával, Király Pállal csakhamar összekülönbözött, miután a Budapesti Hírlap hasábjain vitriolos kritikát írt professzora tudományos munkásságáról, s azt nem is volt hajlandó visszavonni. Tanulmányainak és a fővárosi zsurnalisztalétnek egyaránt búcsút kellett intenie, s még 1887 elején visszatért Győrbe. A Győri Hírlap alkalmazásában folytatta újságírói munkáját, 1887. december 25-étől pedig a Garabonciás Diák című élclap számára is dolgozott. 1888. július 1-jétől átmenetileg ismét a Hazánk hírlapírója volt, röviddel később az immár egygyermekes család Szegedre költözött. Ziegler a kormánypárti Szegedi Híradó munkatársa lett, egyidejűleg 1888. december 25-étől 1890. április 1-jéig szerkesztette az újság mellékletét, az általa alapított Szögedi Paprika című élclapot is. 1890. május 1-jén átszegődött a független Szegedi Naplóhoz, a folyóirat belső munkatársa, egyúttal a lap vasárnapi melléklete, a Hüvelyk Matyi szerkesztője lett. A Tisza-parti város irodalmi kávéháza, a Hungária gyakori vendégeként szívélyes baráti kapcsolatba került Dankó Pistával, s ekkor és később is több maga írta nótaszöveggel segítette ki a cigányprímást. Nagy társasági életet azonban itt sem élt, szegedi éveiben is megmutatkozott emberkerülő hajlama, folytonos elvágyódása és útkeresése. Így hát kapva kapott az alkalmon, amikor 1891. augusztus 1-jei kezdéssel felkínálták számára az Arad és Vidéke belső munkatársi, riporteri állását. Aradon azonban ismét súlyos csalódás érte: a beígért munkakörnél nagyobb felelősség szakadt a nyakába, a beígért fizetségnél viszont rendszeresen kisebb összeg ütötte a markát.
Egészségi és idegi állapota megromlott, 1891 novemberében Aradon felmondott és Budapestre költözött, hogy a fővárosban kezeltesse gyomorbaját. December 11-étől – barátja, Bródy Sándor beajánlására – a Magyar Hírlap alkalmazta belső munkatársként, később politikai rovatvezetőként. Itt indította el 1892. június 6-án a később népszerűvé váló Göre Gábor-levelek folyamát, s itt és így ragadt rá pályatársai körében egy életen át használt baráti ragadványneve: Göre. Emellett írásokat, tárcákat küldött a Pesti Hírlap, az Egyetértés, a Függetlenség, gyermekeknek szóló történeteket és meséket írt Az Én Újságom és a Mátyás Deák számára. 1892-ben feleségétől különvált, aki gyermekeikkel együtt Győrbe költözött, 1893-ban meghalt szeretett Árpád öccse – az örökké magányos Gárdonyi magára maradt a századfordulós Budapest forgatagában is. A politikai újságírást nem szenvedhette, ezért 1894 júniusában kialkudta főszerkesztőjével, hogy eztán mindösszesen havonta négy tárca és két Göre-történet megírására kötelezhető. Ezzel párhuzamosan 1894. május 18-ától – ismét Bródy Sándor protekciójával – egy éven át a Feszty Árpád-féle körképvállalat titkáraként is tevékenykedett, feladata a körképet népszerűsítő írások, riportok megírása volt. Ezzel bejáratos lett a korabeli Budapest irodalmi életét meghatározó Jókai–Feszty-szalonba. 1895 végén maga is körképvállalatot alapított: Dante Alighieri Isteni színjátéka ihlette meg a Pokol-körkép megtervezésére, vázlatának megfestésére és megvalósítására. Az 1896 májusában a Városligetben megnyílt, összetákolt pavilonban sebtében megfestett körkép csúfosan megbukott, dacára az egyedi hangot megütő Gárdonyi-reklámszövegeknek („Menjen kérem a Pokolba!”, „Azt hallottam, Budapesten megnyílott már a Pokol, vigyázzon kend, komámasszony, nemsokára meglakol!”). Gárdonyit a kudarc letörte ugyan, de nem annyira, hogy tervbe ne vegye egy Petőfi-körkép és egy fehérló-áldozatot bemutató élő szereplős zsánerkép felállítását. Ez idő tájt szervezett országos gyűjtést, hogy a segesvári csatatéren elesett Petőfi feltételezett sírja fölé méltó emléket emeljen a nemzet. Törekvése részben sikerrel járt: 1897-ben felállították Köllő Miklós Petőfi-szobrát, de nem az egykori csatatéren, hanem a segesvári várban. 1896 márciusában a vasúti szabadjegy megvonása miatt összekülönbözött a Magyar Hírlap szerkesztőségével, s a Budapesti Hírlap élclapmelléklete, a Kakas Márton munkatársa lett.
Budapesti újságíróként egyre erősödött benne az érzés, hogy a fővárosi irodalmi élet és művészvilág talmi kulissza, a modern társadalom és civilizáció elfajult és elanyagiasodott. Rosszallóan szemlélte az 1896-os millenniumi előkészületeket és ünnepségeket övező „önáltató mámort”, a hazai közélet és közállapotok alakulását. 1895-ben először az akkor még a fővárostól különálló Rákospalotán akart házat venni, s magyar–történelem szakos tanári állást is ajánlottak számára a Pápai Állami Tanítóképző Intézetben, amit végül nem fogadott el. Egy időben fejébe vette, hogy kivándorol Amerikába, s ott vagy hegedűművész lesz, vagy saját fejlesztésű vízibiciklijével szerez vagyont magának. Gyakran kirándult a főváros környékére, s egy ízben, 1896 októberében diáksága színhelyére, Egerbe is ellátogatott. A városhoz nélkülözéssel telt iskolaéveinek rossz emlékei kötötték – két évtized elteltével a nagyváros zajából elkívánkozó író rácsodálkozott Eger szépségeire és nyugalmára. Bródy Sándor is bátorította az Egerbe költözésre, így hát nem tétovázott sokáig, úgy érezte, megtalálta végre a helyét. 1897. február 10-én az egri várra néző sáncnegyedi Hóhér-dombon megvásárolt egy tornácos parasztházat, s még ugyanazon év június 22-én – idős édesanyjával és maga mellé vett két idősebb fiával – Egerbe költözött. Hamarosan megvásárolták a szomszédos szőlőterületet, s az így kibővült portán 1899-ben másik ház épült. Az új házban alakították ki a konyhát, ebédlőt és ide költözött be a család többi tagja, míg ő maga a szintén átalakított, megnagyobbított régi épületbe fészkelte be magát. Könyvekkel, rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal zsúfolt, ablaktáblás és bőrrel párnázott ajtajú, teremnyi nagyságú dolgozószobájába nem szűrődött be a külvilág látványa és zaja, a napfény csak a tetőbe vágott ablakokon keresztül talált utat a „remetelakba”.
Az alakja köré fonódó legenda közvetlenül Egerbe költözése után, még életében kialakult. Kortársai „egri remetének,” vagy regénye után a „láthatatlan embernek” címezték. A kíváncsi tekintetek elől menekvést kereső, megközelíthetetlen ember hírében állt, ám ebben a sommás ítéletben már az 1900-as években is sok túlzás volt. Egyetlen legendateremtő momentum: az egri házba ellátogató írótársak rendre számot adtak arról, hogy Gárdonyi dolgozószobája ablaktalan, az író befalaztatta a ház ablaknyílásait; alkalmasint csupán zárva tartotta ablaktábláit a fejfájós író. Jóllehet, minden idejét az irodalomnak szentelte, s az egri magány szülte művészete legtermékenyebb időszakát, korántsem szakított el minden közéleti-irodalmi köteléket a külvilággal. 1897-től állandó külső munkatársa volt a Pesti Hírlapnak, valamint továbbra is küldött írásokat napi- és hetilapoknak (pl. Budapesti Hírlap, Magyar Hírlap, Néplap, Szabad Szó), irodalmi folyóiratoknak (pl. Új Idők, Jövendő, A Hét, Az Én Újságom) és élclapoknak (pl. Kakas Márton). 1903-ban kötött szerződésük értelmében a Singer és Wolfner rendületlenül ontotta a Gárdonyi-köteteket. A józsefvárosi Aggteleki (ma Kiss József) utcában szobát tartott fenn, gyakran utazott fel ugyanis Budapestre, az irodalmi körökben tájékozódni és darabjai színpadra állítása körül bábáskodni. A háza ajtaján kopogtató váratlan látogatóktól és riportot kérő újságíróktól valóban elzárkózott, s Eger társasági életétől is távol tartotta magát, de írótársait és barátait szívesen fogadta otthonában. Szoros barátságot ápolt többek között Tóth Bélával, Bródy Sándorral és Szabolcska Mihállyal. Ám amikor pályatársai 1911-ben lázasan készülődtek Gárdonyi harmincéves írói jubileumának megünneplésére, a rivaldafénytől irtózó egri remete teljes erélyével állította le a szervezkedést. Azt azonban már nem tudta megakadályozni, hogy az egri városvezetés 1912-ben átkeresztelje az író lakhelyéül szolgáló Takács utcát Gárdonyi Géza utcára.
Aszketikus életmódjának további cáfolata, hogy gyakran kelt útra, bel- és külföldön egyaránt: 1899 tavaszán Konstantinápolyba utazott anyagot gyűjtendő az Egri csillagokhoz, 1900-ban pedig Franciaországba ment, ekkor már az Attila és a hunok idejében játszódó A láthatatlan emberen gondolkozott, s a catalaunumi csatatér meglátogatása volt egyik célja. 1903-ban végiglátogatta gyermekkora helyszíneit, 1908-ban Olaszországban, 1909-ben Bajorországban járt, 1912-ben nagyobb körutazást tett Erdélyben. Voltak egészen sajátságos, különc útjai is: A bor című színművét úgy írta meg két hét alatt 1900-ban, hogy vonatról vonatra szállt, s míg szaporodtak a betűk a kéziratban, ő észrevétlen beutazta fél Magyarországot; 1901-ben álnéven szobát vett ki a kolozsvári New York szállóban, hogy befejezhesse Annuska című darabját. Élete utolsó évtizedeiben írói munkája mellett időt és energiát szentelt természetszeretete kibontakoztatásának is. Már 1895-től gyakran botanizált, akkor még a Buda környéki hegyeket járva gyűjtötte a növényeket herbáriuma számára, s volt egy külön gyűjteménye hírességek lakhelyéről és sírjáról szakított virágokkal is. Az egri háza körüli ötholdas birtokon botanikus kertet alakított ki, amelyet hazai és külföldi útjairól magával hozott növényekkel gyarapított. Gyűjtötte és mikroszkóp alatt vizsgálta a környék ízeltlábú-faunáját, 1898-ban felfedezett egy az egri pincékben honos, hatszemű bikapókfajt. Az általa megfigyelt állatokról és növényekről irodalmi értékű leírásokat küldött A Természet című folyóirat számára (halála után külön kötetben is megjelentek Mai csodák címen). 1907-ben a sóskúti dombok között megbújó nyaralót vásárolt magának. Emellett szívesen játszott hegedűjén, a kor kiemelkedő prímásai, Dankó Pista és Ányos Laci is kedvelték hegedűjátékát. Gyakran rajzolt, festett és fényképezett is. A festés ifjúkorától foglalkoztatta, már a szegedi festők 1891-es tárlatán is kiállították egy képét, s későbbi korszakából ismert több grafikája, táj- és zsánerképe, fiairól készített portréfestményei, illetve egy Munkácsy-tabló, a Krisztus Pilátus előtt saját kezű másolata.
Gárdonyi egész életén keresztül betegeskedő, gyenge fizikumú ember volt, ezt tetézte krónikus tüdőbaja és makacs hipochondriája is. A hipochonder Gárdonyiról szólva: 1909-ben elviselhetetlen és állandó fejfájására hivatkozva felhagyott irodalmi munkáival, és orvosról orvosra járva két éven át a halálos diagnózistól rettegett, mígnem 1911-ben orvos ismerőse, Grósz Emil olvasószemüveget rendelt számára. A szemüveggel előbb fejfájása, majd halálfélelme is megszűnt, újult erővel folytatta szépírói tevékenységét. 1914-ben abbáziai pihenésén érte a világháború kirobbanásának híre; a világrengést és a keleti frontra kerülő, majd orosz hadifogságba eső kisebbik fiáért érzett aggodalmat idegei megsínylették. 1917-ben felkínálták számára az aradi Kultúrpalota igazgatói állását, de ezt Gárdonyi nem fogadta el. A világháború lezárultával visszakapta életben maradt fiát, örömmel üdvözölte a Monarchia megszűnését és 1918 októberében az őszirózsás forradalmat. Elapadt életereje visszatért, ha csak rövid időre is. Tanügyi és művelődéspolitikai javaslatokat fogalmazott meg a Károlyi Mihály-kormány számára, s megválasztották a budapesti Otthon Kör tiszteletbeli elnökének is. 1919-ben eleinte támogatta a Tanácsköztársaságot, áprilisban elvállalta az írói direktórium választmányi tagságát, főmunkatársként csatlakozott a Krúdy Gyula szerkesztésében megjelenő Néplaphoz, és korábban írt darabjai, népdrámái némelyikét ismét színpadra állították. Csakhamar azonban ellenérzést keltettek benne a proletárdiktatúra Egerben megtapasztalt módszerei. Augusztusban már megkönnyebbüléssel fogadta a Tanácsköztársaság leverését, októberben pedig megválasztották az ellenforradalommal szimpatizáló irodalmárok szervezete, a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége díszelnökévé, később pedig versben köszöntötte Horthy Miklóst. Tétova politikai és közéleti lépései következményeként elveszítette szeretett barátját, az ellenforradalmi rendszerrel azonosulni nem tudó, emigrációban élő Bródy Sándort. Az utolsó években további csapást mért lelki és egészségi állapotára, idegrendszerére a kiadójával, a Singer és Wolfner Irodalmi Intézettel folytatott vitája, majd 1920-tól a viszály nyomában járó szerzői jogi per. A vitatott kizárólagossági jog miatt a Singer és Wolfner vonakodott műveinek jogát visszaadni, az író pedig nem volt hajlandó új kéziratokat megjelentetésre átengedni, ráadásul más kiadókkal sem tárgyalhatott érdemben, így 1916 után írásai csak folyóiratok hasábjain jelentek meg. A pert kevéssel halála előtt megnyerte ugyan, de gyümölcsét már nem élvezhette.
Testi-lelki egészségét a megpróbáltatások megkoptatták, állapota leromlott. Bár szív-, máj- és vesebántalmakra egyaránt panaszkodott, s látása is meggyengült, orvosai még közvetlenül halála előtt sem állapítottak meg végzetes kórt nála. Fia beszámolója szerint – a lélekvándorlásban és a spiritizmusban is hívő – Gárdonyi akarta magának a halált. 1922. október 14-e után nem mozdult ágyából, kezébe többé tollat nem vett, s ötvenkilenc esztendősen, október 30-án, egri otthonában elhunyt. Noha végakaratában arról rendelkezett, hogy szűk családi körben helyezzék örök nyugalomra egri háza kertjében, Eger városa ezt méltatlannak érezte volna láthatatlan emberével szemben. November 1-jén bronzkoporsóban fekvő testét alma matere, az egri líceum aulájában ravatalozták fel, s tiszteletére a város mind a huszonhárom templomtornyában megkondították a lélekharangot. Az egyházi szertartást követően – Tordai Ányos egri cisztercita tanár javaslatára – az egri vár Bebek-bástyáján kialakított díszsírhelyen hantolták el, gerendakereszt fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált frázist vésték: „Csak a teste!”
Gárdonyi 1885. október 28-án Győrben lépett házasságra Csányi Máriával, a dabronyi római katolikus plébános, Muraközy József törvénytelen tizenhat éves leányával (az életrajzok az 1960-as évekig a plébános unokahúgaként ismerték a menyasszonyt). Frigyükből négy gyermek született: Sándor (1887–1965), Gizella (1889–?), József (1891–1948) és Géza (1893–?). Fiuk, Gárdonyi József beszámolója szerint szülei házassága nem szerelmi házasság volt, kezdettől fogva boldogtalannak ítéltetett, Gárdonyi a gazdag hozományt ígérő szülők unszolására egyezett bele a házasságkötésbe, kitörési lehetőséget látva a nászban. Ifjú felesége azonban már egy hónap elteltével – más férfi karján – elhagyta, majd visszatért az őt visszafogadó férjhez. Ez így ment éveken át úgy, hogy már házasságuk hajnalán elenyésztek a családi szeretet kialakulásának feltételei. A kilenc hónapja nős Gárdonyi ezt írta naplójába: „Ennek a házasságnak vagy válás vagy gyilkosság lesz a vége.” Tény ugyanakkor, hogy házasságuk történetét az apja irányában tagadhatatlanul elfogult fiú, Gárdonyi József életrajzi munkájából ismerjük. Maga Gárdonyi sem szóban, sem írásban nem ejtett szót magánéletének 1885 utáni részleteiről, bár viszontagságos házasságuk egyes motívumait beleszőtte 1903-ban megjelent Az a hatalmas harmadik című regényébe. Egyes életrajzírói szerint maga Gárdonyi sem menthető fel a felelősség alól, személyiségéből kiindulva elképzelhető, hogy túl magas követelményeket állított ifjú arája elé, s a befelé forduló, elmélyült író egyenrangú szellemi-lelki társ helyett csupán egy a kamaszkora végén járó, szórakozni vágyó fiatal leánykát talált az oldalán.
Frigyük végül 1892 júliusában különválással végződött. Tíz hónappal később felesége életet adott egy fiúgyermeknek, akit Gárdonyi a nevére vett, de a későbbiekben nem törődött vele (a legenda ma is tartja magát, hogy a színészi pályát választó ifjabb Gárdonyi Géza nem az író fia volt). A törvény szerint nagyobb gyermekei is Győrben élő feleségénél maradtak, de Gárdonyi rendszeresen, havonta látogatta családját. A válást hivatalosan csak 1907-ben mondták ki, a házasfelek egymással szemben sem anyagi, sem más természetű követeléseket nem támasztottak. Megözvegyült édesanyját már dabronyi kántortanítóként magához vette az író, mikor azonban szegedi újságíró lett, az anya visszaköltözött Szőlősgyörökre. Gárdonyi pesti zsurnalisztaként szívesen töltötte a nyarakat anyja györöki házában. 1896-ban végleg magához vette az idősödő asszonyt, 1897. évi Egerbe költözését követően pedig két idősebb fiát is ő nevelte és taníttatta. Súlyos idegbetegségben szenvedő Gizella leányánál 1908-ban elmebajt állapítottak meg, s 1912-ben apja helyezte el az egri irgalmasok kórházában; a szerencsétlen leány a gyógyintézet falai közt élte le életét. Fiai, Sándor és József később apjuk irodalmi hagyatékának rendezésével és megismertetésével, az egri ház emlékhellyé alakításával tüntették ki magukat.
Rosszul sikerült házassága után, az 1890-es években előbb rövid ideig Feszty Árpád Margit (Masa) nevű nevelt leánya, majd hat éven keresztül Szarvassy Margit tanítónő iránt táplált gyengéd érzelmeket. Fesztyék visszautasították leánykérését, utóbbi szerelme pedig nem teljesült be, eleinte az író tartózkodó magatartása miatt, majd – miután már Margit hajlott volna a házasságra – Gárdonyi rendezetlen családi állapotára hivatkozva tért ki a leánykérés elől. Egerbe költözése után Gárdonyit közel két évtizeden keresztül fűzte jobbára plátói kapcsolat a férjét és a férje által biztosított egzisztenciát elhagyó Mátékovicsné Tóth Ilonához – ahogy az író nevezte: Milához –, aki a haláláig hű lelki társa és betegágyában gondozója volt. Számára Mila testesítette meg a női eszményt, akinek törékeny alakja és már-már éterien tiszta lelke rendre megjelenik Gárdonyi prózai műveiben (az Isten rabjai Margitja, Ida regénye stb.) és kései verseiben egyaránt.
Gárdonyi az ellentmondások embere volt, ami egyéniségének és művészetének megítélésére is rányomta bélyegét, és nagyban hozzájárult a személye körüli legendák, félreértések kialakulásához. Pályatársai nagy részétől eltérően az ő esetében nem volt táj, ahol bölcsője ringott, ahol gyökeret eresztett vagy ahova egy életen át kötődött volna, csak életútja derekán talált otthonra Egerben. Vidéki ember volt, nem szenvedhette a nagyváros zaklatott életritmusát, gondolkodását és eszméit mégis a beköszöntő új század nyugtalansága határozta meg. Már családjától ráhagyományozott szellemi öröksége is sokrétű volt: szemléletére erősen hatott apja hazafias, negyvennyolcas politikai radikalizmusa, Habsburg-ellenessége, ugyanakkor anyjától egy letűnt világ romantikáját, nosztalgiáját ismerhette meg. Erre épültek saját életének tapasztalatai, főként néptanítósága során megerősödött szociális érzékenysége és demokratizmusa. Apja családjának puritán evangélikus hagyományai ötvöződtek anyja szigorú katolicizmusával (a szülők közötti egyezség értelmében valamennyi Ziegler gyereket az anya vallására keresztelték), ő maga középiskoláit református tanodákban járta végig. Ennek ellenére az 1890-es években megrögzött materialistaként kérte számon jó barátja, Szabolcska Mihály vallásosságát. Egerbe költözését követően maga is vallásos lett, de hite egészen sajátos elemekből tevődött össze. Hittel vallotta a szeretet és a szabad akarat hatalmát, ugyanakkor azt is, hogy a világ megértéséhez és Isten megtalálásához a természettudományos megismerés vezet (élete egyik legfontosabb olvasmányaként tartotta számon Darwin A fajok eredete című művét). Emellett a buddhizmus, az okkultizmus és a miszticizmus, a teozófia és a spiritizmus egyaránt erősen befolyásolták vallási szemléletét. A személyiségét alakító ellentmondások, ellentétes hatások sora folytatható. Érdeklődése is széles körben mozgott, gondolatvilágára és esztétikai érzékére egyidejűleg akár szélsőséges benyomások is termékenyen hatottak. Egyszerre volt például ihletett olvasója a mizantróp és pesszimista Arthur Schopenhauer gondolatainak, szívesen forgatta a világ és az ember nyomorúságáról valló Dosztojevszkij és Reviczky Gyula írásait, ugyanakkor elkötelezett híve volt a szociális radikalizmusnak és gyermeki rajongással viszonyult Dankó Pista önfeledt és naiv tematikájú magyar nótáihoz.
A kortársak Gárdonyiról papírra vetett vallomásai és visszaemlékezései egy dologban kivétel nélkül megegyeznek: visszahúzódó, befelé forduló embernek írták le. Társaságban is nagyokat és jelentőségteljeseket hallgató embernek ismerték, megnyilatkozásai visszafogottak, már-már szemérmesek voltak. Külső megjelenése összhangban állt magaviselésével: öltözetével keveset törődő, szikár, barna bőrű ember volt, apró fekete szemei alatt mozgékony orr ült, hangja kellemesen érdes. A nyugalmas felszín azonban az ő esetében háborgó lelket takart. Talán összeférhetetlen apjától való örökségeként nem mindig találta meg a közös hangot a mindennapi életben: a túlzásig érzékeny volt, könnyen sértődött meg, összetűzött munkaadóival, szerkesztőivel és a darabjait színpadra állító színigazgatókkal egyaránt. Zsurnalisztaéveiben nevezetes volt egymást váltó párbajairól, ebből kifolyólag 1890-ben Szegeden az állami fogház „vendége” is volt hat héten át. Jellemző epizód: a fáma szerint 1901-ben, a Nemzeti Színház rendezőjével azon különbözött össze, hogy az általa írt darab, A bor szereplői nem jártak bokáig a sárban a színpadon úgy, ahogy ő megírta. Az évek múlásával, emberi és szerelmi csalódásai következtében tépelődő, vergődő lélekként egyre inkább elfordult a külvilág történéseitől, s emberi küzdelmei áthelyeződtek benső világába. Nemcsak emberkerülő lett, de távol állt tőle az érzéki örömök élvezete is, egyedül a pipázásnak hódolt állandó szenvedéllyel. A testi örömöknél nagyobbra tartotta a transzcendentális, már-már vallásos imádatot. Házasságellenes nőgyűlölő hírében állt; beszédes tény, hogy legelső befejezett regényének eredeti címe Nőgyűlölő volt – végül Cyprián címen jelent meg 1888-ban. Az íróval bizalmas baráti viszonyban lévő Feszty Árpádné olyan férfiként vallott róla, akinek „nem volt tehetsége a szerelemhez”, meglett férfiként is olyan félszegen viselkedett a nőkkel, akár egy kisdiák. Ebben a sommás ítéletben is sok a legendateremtő elem, mert bár Gárdonyi lelkét valóban megsebzették szerelmi csalódásai és elfordult a felszínes, a testiségben kimerülő férfi–nő-kapcsolatoktól, élete utolsó szakaszában Mila személyében igazi szerelemre, lelki társra talált.
Gárdonyi személyiségének és mindennapjainak részletei, valamint irodalmi ötletei és ars poeticája rendszeresen vezetett titkosírásos naplójából, feljegyzéseiből és maximáiból – ún. Mesterfüzeteiből – bontakoznak ki emberközelségből. 1906-ban fejlesztette ki meglehetősen bonyolult, kalligrafikus titkosírását – családja tréfás elnevezésével „tibetűit” –, amelyet több sikertelen próbálkozást követően 1969-ben Gilicze Gábor és Gyürk Ottó fejtett meg. A lentről felfelé és jobbról balra haladó írásrendszer pont-, vonal- és körívelemekre, illetve ezek dőlésirány szerinti kombinációjára épülő betűírás.
Gárdonyi „kövek alatt nőtt fűhöz” hasonlította önmagát, és ezzel nem csupán közéleti elzárkózását, rejtőzködő életvitelét, de irodalmi építkezését és ars poeticájának kialakulását, művészi eszköztárának hosszan tartó érlelődését is illusztrálta. Gárdonyi nem sorolható egyetlen irodalmi körhöz sem, híján volt a kor haladó irodalmárait jellemző nagyvárosi, polgári háttérnek, a művészete korai szakaszára jellemző, gyermekkora élményeiből fakadó – természetesnek vélhető – népi tematikát és hangvételt pedig nem érezte igazán a magáénak. Ahogy Juhász Gyula fogalmazta meg Gárdonyi helyét az irodalmi panteonban: „Ő nem utóda senkinek, és őt nem is igen utánozza senki.” Nyitottsággal fordult a legkülönfélébb irodalmi formák és írói csoportosulások felé. Egyedül a 20. századdal születő új nemzedéktől idegenkedett annak dacára is, hogy az újabb irodalmi irányzatok szellemi vezérei elismeréssel szóltak Gárdonyi századforduló utáni művészetéről, s csábították is volna a Nyugat szerzőgárdájába. Ady Endre például a magyar Dickensnek nevezte, mások a magyar Tolsztojt tisztelték személyében. Irodalmi életműve egyfajta sajátos átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye, a vidéki népies és a városi polgárosult irodalom között. Pályáját és művészetét folyamatos útkeresés, a világ és önmaga reflektív megfigyelése és önképzés jellemezte, emiatt gyakran említik hivatásában is amatőr szerzőként. Személyiségével és szerteágazó érdeklődésével összhangban művészi pályáját is tematikai-formai kalandozás, filozófiai-ideológiai irányváltások jellemezték.
Gárdonyi írásai az 1880-as évek elejétől jelentek meg vidéki és fővárosi újságokban. Eleinte irodalmi zsengéit küldte el a lapszerkesztőknek, 1885-től azonban átmenetileg hírlapírói tevékenysége bontakozott ki. A győri és dél-alföldi lapok főmunkatársaként főként vezércikkek, napi tárcák és „kis színesek”, rendőrségi és törvényszéki tudósítások, továbbá zenei és színi kritikák írásával foglalkozott, de ismeretterjesztő újságíróként is széles érdeklődési körről tett tanúbizonyságot. Cikkezett politikai, társadalmi és tanügyi témákban, jelentek meg gazdasági írásai (selyemhernyó-tenyésztés), sakkjátszma- és képelemzései is, több társadalmi röpiratot adott ki különböző álneveken (Egy katholikus, dr. Tamásffy). Immár jelentős, befutott szépíróként sem hanyagolta el az újságírást, továbbra is munkatársa, illetve alkalmi szerzője volt a legkülönfélébb folyóiratoknak. Mindvégig kiállt ama elgondolása mellett, hogy a hírlapíró egyik legfontosabb feladata a felvilágosítás, az elmaradottabb és könyvhöz nem jutó néprétegek betűhöz szoktatása, az olvasás megszerettetésén keresztül a közízlés és a közfelfogás kimozdítása a provincializmusból. Újságírói, közírói tevékenységével ezért küzdött, ostorozva korának fonákságait. Fontosnak tartotta magyarságát, de közírói munkásságát demokratizmusa is áthatotta: távol állt tőle a nacionalizmus, elvetette a magyar kultúrfölény teóriáját, a hamis nemzetmítoszt, s mindenkor a nehéz helyzetben lévőkért emelte fel a hangját, figyelmeztetve a társadalom peremén élők és a nemzetiségi vidékek elmaradott közművelődési viszonyaira. Emellett részben újságírói tevékenysége, a cikkeiért és tárcáiért, Göre-leveleiért és Az Én Újságom számára írt gyermekmeséiért kapott jövedelem biztosította számára a novella-, regény- és drámaíráshoz szükséges alkotói szabadságot.
Sajátos epizódot képvisel munkásságában a Tanítóbarát és a Néptanítók Naptára 1886–1888 közötti szerkesztése: eme kísérletei a tanítói pályához való utolsó kapaszkodókat jelentették életében. Lapjában komoly hangon szólt komoly dolgokról, az oktatásügyet érintő kritikai észrevételei, radikális javaslatai azonban nem találtak célba a néptanítók körében. Később – olvasói kegyét keresendő – egyre több népies humoreszkkel, tréfás anekdotával töltötte meg a lapok hasábjait, s végül a megszűnésre ítélt Tanítóbarát alig valamiben különbözött a kor más élclapjaitól. Ugyanakkor e tanügyi folyóirat hasábjain érezte meg tollában Gárdonyi azt a népies humort és formavilágot, amely szépírói tehetségének utat nyitott. A politikai, kulturális és bűnügyi tudósítások, riportok, kritikák megírása mellett ezt követően egyre több karcolatot, anekdotikus tárcát és elbeszélést helyezett el lapjainál, de figyelemre méltó szépírói tehetsége csak az 1890-es években bontakozott ki.
Első irodalmi értékű prózai munkája az 1890-ben Szegeden, saját költségén megjelentetett, Figurák című elbeszéléskötete volt, amelyet a nagy szegedi zsurnalisztaelőd, Mikszáth Kálmán látott el bevezetővel. A részint derűs, szellemes történetek, részint gyilkos humorral megírt karcolatok a nagynevű ajánló dacára sem keltettek feltűnést. Ugyancsak szegedi időszakában adta nyomdába – Mummery Róbert álnév alatt – néhány ponyvaízű, szatirikus kalandregényét, amelyek közül az Afrika-felfedező Henry Morton Stanley paródiáját (A legfeketébb Afrikában) a szegedi Csillag börtön ideiglenes – párbajvétségért elítélt – lakójaként írta meg. Budapestre kerülése után, 1892. június 6-án a Magyar Hírlap hasábjain született meg Gárdonyi tollából Göre Gábor, a látszólag korlátolt, de minden iránt érdeklődő és kíváncsi lepéndi bíró első olvasói levele. A vaskosan népies nyelvezetű, ironikus hangvételű, karikatúraszerű beszámolót a lap olvasói tetszéssel fogadták, s ezt követően Göre Gábor ki sem maradhatott a redakcióból. A Magyar Hírlap oldalain hétről hétre helyük volt a később tíz kötetet megtöltő Göre-leveleknek, amelyekben Gárdonyi „Göre Gábor bíró uram” szemüvegén keresztül láttatta a vidéki életet és a nagyvilág történéseit. Írói pályája későbbi szakaszában szégyenérzettel tekintett vissza a paraszti világból és szemléletből akaratán kívül is gúnyt űző történetekre. A nagyközönség szintén kedvezően fogadta Parlamentünk jeles figurái címen, Nemeskéry Sándor álnéven megjelent 1894-es politikai karcolatgyűjteményét, szatirikus politikai arcképcsarnokát, amelynek szabadelvű gondolatisága, ironikus hangvétele és anekdotikus találékonysága Mikszáth hatását tükrözte. Ezek voltak tehát az első prózai kalandozások; szépirodalmi útkeresése ezt követően vált egyre határozottabbá, és ezek az esztendők hozták el a sikert és a népszerűséget is a harmincas évei elején járó írónak. 1894-ben jelent meg a Nemzeti Iskola lapjain folytatásokban A lámpás című kisregénye, amelyben egy néptanító vívódásait és küzdelmeit dolgozta fel (a következő évben kötetben is kiadták), majd 1895-ben a népszerű Pöhölyék-ciklus népies elbeszélésfüzére. Népies prózaírói munkásságának folytatásaként, s egyúttal lezárásaként 1898-ban adta ki Az én falum – 1895 óta írt – népi zsánertörténeteit és rövid elbeszéléseit, amelyekben vándorlással telt gyermekkora és nélkülözésekkel terhes néptanítósága élményeit dolgozta fel. Nevét ezek a naiv romantikájú, a tiszta paraszti erkölcsöt idealizáló, keserédesen lírai elbeszélések tették elismertté az irodalmi körökben. Gárdonyinak eztán megbecsült helye volt az asztaltársaságokban, befutott írónak számított.
Az 1890-es évek olvasóközönsége és írástudói Mikszáth Kálmán irodalmi utódját látták Gárdonyiban, amit csak erősített Mikszáthnak a Figurák című kötethez írott 1890-es előszava, illetve hogy Az én falumat a nagy palóc mesemondónak ajánlotta a szerző. Kellő irodalomtörténeti távlatból szemlélve az is megállapítható, hogy bár Gárdonyi valóban idealizálta, alkalmasint kedvezően hamis színben tüntette fel a paraszti világot, jóízű humorával és idillikus, anekdotikus történeteivel – ízig-vérig „vidéki” íróként – ráirányította a figyelmet a falu életére és alakjaira, a vidéki élet rezdüléseire. Letisztult, minden modorosság híján levő nyelvezete erősítette kisprózájának népies jellegét: rövid, egyszerű mondatokból építkezve szőtte erőteljes ritmusú elbeszéléseit. Ezen novellái némelyikében használta először tudatosan az első szám első személyes formát, eleven, vallomásszerű monológokká formálva történeteit; ezzel a megoldással aztán később regényei megírásakor is élt (pl. A láthatatlan ember, Szunyoghy miatyánkja). Két fiatalabb pályatársa, Tömörkény István és Móra Ferenc mellett korai, népies műveivel nagy szerepet játszott a később Móricz Zsigmond színre lépésével megjelenő és az 1930-as–1940-es években kiteljesedő, társadalomkritikai élű népi irodalom előkészítésében.
Gárdonyi írói életműve szempontjából az 1897 utáni egri évek bizonyultak a legtermékenyebbnek. Már Az én falum elbeszéléseiben is realista leírásra, ugyanakkor lírai mesemondásra törekedett: az aprólékosan kidolgozott háttér egy-egy személyes probléma, emberi sors díszletéül szolgált csupán. A történeti hűség és a lírai mondandó kettős igénye nyomán bontakozott ki prózaírói munkásságának legjelentősebb vonulata és legmaradandóbb alkotásai: történelmi regényei. 1899 végén a Pesti Hírlap kezdte folytatásokban közölni Az egri csillagokat (1905 óta Egri csillagok cím alatt jelenik meg), amely a magyar irodalmi panteonban biztosította Gárdonyi számára azt a helyet, amely ma is megilleti. A maga korában is elnyerte az olvasóközönség és a pályatársak tetszését, a Magyar Tudományos Akadémia pedig 1902-ben Péczely-díjjal jutalmazta a regényt. A mű egyfelől a nemzeti önfeláldozás, a hazafiasság hőskölteménye a török uralom alá kerülő 16. századi Magyarország kulisszájával, ugyanakkor egy idillikus költői eszközökkel ábrázolt szerelem – Bornemissza Gergely és Cecey Éva – sorsát is végigkövetheti benne az olvasó. Ahogy naplójából és feljegyzéseiből kiderül: a századforduló önáltató és hamis magyarságkultuszával szemben a történelemismereten és demokratizmuson alapuló nemzetképet kívánta megfogalmazni művében. További történelmi regényeinek hősei – a szerző életérzéséből merítve – a csöndes szenvedés és az egész életet végigkísérő magányosság hősei, Gárdonyi eme műveiben a századforduló eszmeiségét behálózó gondolatok jelképteremtő módon érvényesülnek. A Láthatatlan ember (1901, 1975 óta A láthatatlan ember címen jelenik meg) című műve a hun Attila udvarában játszódik, kerettörténetéül a görög rabszolgának, Zétának az előkelő hun leány, Emőke iránt táplált szerelme szolgál. Irodalomtörténetünk a magyar szecessziós népiesség egyik fő műveként tartja számon. Az egyes szám első személyben megírt énregény élményszerű, lírai önvallomás, amely a szerzőt foglalkoztató misztikus témák, a halál, az álom, a hatalom, a magány stb. szimbólumsorára fűződik fel. Gárdonyi voltaképpen ugyanazt az idill utáni sóvárgást idézi fel A láthatatlan emberben, amely már megjelent Az én falumban is, csak éppen szereplőit történelmi környezetben helyezi el. E párhuzam felismerése késztette a 20. század nagy irodalomtörténészét, Schöpflin Aladárt arra a megállapításra, hogy Gárdonyi az egyszerű falusi emberek és a rég letűnt korok világában is egyetemes emberi problémákra, érzésekre koncentrál. Másik jelentős műve, a középkori Magyarországon játszódó, Árpád-házi Szent Margit sorsát felelevenítő Isten rabjai (1908) történetében az egyszerre valóságos és metaforikus rabság értelmezése szorosan egybefűződik az egyidejűleg földi és transzcendentális szerelem szimbolikájával, Margit alakjában az erkölcsi tökéletességet rajzolta meg. Olyan kérdéseket is feszegetett ebben a művében Gárdonyi, mint a keresztény dogmatika és a lélekvándorlás viszonya, vagy éppen a szabadság és a rabság paradox azonossága. Egyházi körökben eleinte rosszallóan fogadták, keresztényietlennek tartották az Isten rabjait, és a mű irodalmi értékeit vitatva a kritikusok is fanyalogtak. Az olvasóközönség azonban megszerette a könyvet, s a 20. század első felében – főként Sík Sándor értelmezése nyomán – már az irodalmi kánonba is úgy vonult be a regény, mint a korábban vallástalan Gárdonyi katolikus íróvá válásának mérföldköve. A későbbiekben sokban módosult a mű irodalomtörténeti helyének értékelése, s többnyire legenda és történelem összefonódásából fogant, lírai tónusú, romantikus történelmi regényként tartják számon.
Ugyancsak az 1900-as évektől jelentkezett társadalmi regényeivel, amelyek ugyanakkor a századelő lélektani regényirodalmának is úttörő darabjai voltak. Lírai nyelvezete hangulatos olvasmánnyá teszi olyan műveit, mint például az 1905-ben folytatásokban megjelent Ábel és Eszter, amelyet maga Gárdonyi „az epedés végtelen énekének” titulált. Ugyanebben az évben adták ki Az öreg tekintetes című munkáját, amelyben a magyar műveltség szárba szökkenését elősegítő és a polgári nemzetet megteremtő, a történelem színpadáról levonulni kényszerülő nemesi középosztálynak állított egyszerre elégikus és ironikus irodalmi emlékművet, amelyben Gárdonyinak a „visszájára fordult világ”-ról alkotott elképzelései is megjelennek. Egyes irodalomtörténészek ezt a regényt tartják legjobban megszerkesztett, letisztult tudatosságról való alkotásának. 1912–1913-ban írt, de könyvformában csak halála után megjelent, Te, Berkenye! című regényében a letűnő 19. századi feudalista és az új típusú 20. századi kapitalista világeszmény összecsapását jeleníti meg egy össze nem illő emberpár élettörténetén keresztül. Az első világháborús pusztítás és az annak terheit viselő egyszerű nép sorsa felett érzett aggodalom ihlette naturalista háborúellenes kisregényeit, amelyekben visszanyúlt a vidéki életérzés idillikus ábrázolásához, ám ezúttal a háború dúlta könyörtelen világgal állította szembe az egyszerű emberek életét (A kapitány, 1914; A kürt, 1915; Aggyisten, Biri!, 1915–1916). 1916-ban jelent meg prózaírói munkásságának egyik jelentős darabja, a tézisregényként számon tartott, 1913-ban írt Szunyoghy miatyánkja, amely művével a főszereplő jellemvonásainak, sorsának lélektani és társadalmi ábrázolása terén korábban nem látott gazdagságra és hitelességre jutott el. Utolsó nagy munkája az 1918–1920 között írt Ida regénye volt, amelyben Gárdonyi egy apácának szánt, de szerelemről ábrándozó leány kiszolgáltatottságát, lázadását, majd végül a kényszerű látszatházasságban megtalált boldogságát írja le romantikus fordulatokban bővelkedő formában.
Noha elsősorban nagyprózai művei – történeti és társadalmi-lélektani regényei – hozták el számára a sikert, Gárdonyi elsősorban mindvégig novellista volt. Regényeinek és színműveinek legtöbbje előbb novellaként vagy elbeszélésként született meg, Gárdonyi ezt a tartalmi magot fejtette tovább, de míg dramaturgiai készsége, helyzet- és feszültségteremtő ereje elbeszéléseiben érvényesült, regényeit lazán összefűzött szerkezeti elemek, a megkomponáltság részleges hiánya és a meseszövés romantikus csapongása jellemzi. Az Egri csillagok szövegével soha nem volt elégedett, az 1913-as kiadásig minden egyes megjelenés előtt újra és újra átírta, átstilizálta a regényt. A munkássága utolsó évtizedében írott nagyprózái már kiérleltebb, letisztultabb képet mutatnak, szerkezetileg egységesebbek és lélektanilag is elmélyültebbek. Az irodalomtörténeti és -esztétikai elemzések azonban egyaránt a kisprózában jelölik meg azt a műfajt, amelyben Gárdonyi maradéktalanul kibontakoztathatta írói tehetségét. Csakhogy míg a századforduló környékén született, Az én falum ciklusába tartozó novellákból sugárzott az idill, későbbi elbeszéléseiben ennek helyét a forrongó, ellentmondásoktól terhes világ vette át. Társadalmi problémákkal szembesülő alakjait nyugtalanság, a sorsuk elleni lázadás fűti, de kiszolgáltatottságuk és tehetetlenségük megpecsételi sorsukat, az egyetlen járható út az élet nyomorúságának elfogadása. E kései novelláiban reagált a legérzékenyebben kora társadalmának olyan problémáira, mint például a széleskörű szegénység, az Amerikába való tömeges kivándorlás és a világháború nyomában járó testi-lelki nyomorúság. A Hosszúhajú veszedelemben (1912) a magára maradt, társat kereső ember félelmei és vágyódásai fogalmazódnak meg parabolaszerűen. A Messze van odáig (1913) történeteiben az egyszerű ember hazaszeretetével szembeállítva a külsőségekben és frázisokban megnyilvánuló, álságos honfiúi hévről rántja le a leplet. Megrázó háborúellenes történeteiben a humanizmust sárba tipró öncélú kegyetlenséggel vet számot, főt hajtva a háború terheit viselő egyszerű emberek előtt (Krisztus bankója, 1914–1915).
Gárdonyi novelláiban és regényeiben egyaránt törekedett a realista ábrázolásra, a történeti hűségre, de őrizkedett a hosszadalmas és túlzottan részletező leírásoktól, seregszemléktől. Történelmi regényei megírásakor mélyreható kutatásokat végzett, tüzetesen megismerkedett az elsődleges forrásokkal és a legfontosabb szakirodalommal, levéltárakban kutatott és terepszemlét végzett a történetei hátteréül szolgáló helyszíneken. Forrásait kritikával kezelte, s kutatásai során több kisebb jelentőségű felfedezést is tett. Ő tisztázta egyebek mellett levéltári források alapján az egri várvédő Mekcsey István nevének írásmódját; rámutatott Priszkosz rétornak a hun fejedelem, Attila udvaráról írott beszámolójában, illetve Iordanesnek a catalaunumi csatáról írt krónikájában fellelhető ellentmondásokra; forrásismeretére támaszkodva megmutatta az ásatásokat felügyelő Lux Kálmánnak, hol fogja megtalálni a Margit-szigeti domonkos apácakolostor kútját; stb. A részletek aprólékos valósághűsége azonban csupán a környezet leírására terjedt ki, szereplőinek jellemábrázolását szentimentális elnagyoltság jellemzi. Hőseit élő emberekről mintázta ugyan – külön füzetet vezetett ismerőseiről és legjellemzőbb alapvonásaikról –, ábrázolásuk mégis gyakran egyoldalúra és sommásra sikeredett. Legismertebb műve, az Egri csillagok valamennyi alakja – az árulóvá lett Hegedűs hadnagy kivételével – statikus, jellemük nem fejlődik a regény során, az olvasót nem érheti meglepetés a szereplők érzéseit, cselekedeteit és viszonyulásait illetően. Jellemző Gárdonyira élet- és társadalomszemlélete: szentimentálisan szemet huny az élet és az emberi lélek rútságai felett, hajlamos elfordítani tekintetét a nyers életérzésekről és a húsba vágóan kellemetlen élményekről, hogy ehelyett egy nyugalmasabb eszményvilágba nyújtson betekintést. Műveit pozitív hősök népesítik be, de legalábbis emberi sorsok együttérző, lírai ábrázolásai, ennek következményeként gyakran didaktikus színezetűek. Későbbi regényeinek társadalmi élét ugyancsak csökkentette Gárdonyi idegenkedése és tudatos elhatárolódása a naturalizmus írói kellékeitől. A szereplők társadalmi súrlódásai, a testi-lelki nyomorúságuk hátterében álló monoton, beszűkült életforma ábrázolása szegényes, hőseinek érzelmi magányosságát, lelki vívódásait pusztán önnön gondolataik illusztrálják, az események alakulására alig van befolyásuk. A naturalista eszközöktől való szemérmes távolságtartás további következményeként műveire egyáltalán nem jellemző az esetenként a hitelességet erősítő durva beszédmód (már az 1890-es évek Göre-történeteiben is szemérmes „ö. m. a. f.” rövidítéssel váltotta ki az ártatlan „ögye mög a fene” kiszólást). Juhász Gyula egyenesen a magyar irodalom „legkevésbé erotikus jelenségének” tartotta Gárdonyit, akinek szívéhez közelebb állt a pipázás, mint a szerelem; férfi és nő kapcsolatából csupán az éteri vágykép utáni, mindent elsöprő boldogtalan sóvárgás ihlette meg írói képzeletét. Talán e tekintetben ragadható meg a főbb stíluskorszakain – novelláin, történelmi nagyprózáin és tézisregényein – átívelő, illetve azokat összekötő közös jelleg: az emberi lélek rezdülésein és az élet értelmén filozófusi kedvvel töprengő és szemlélődő, az eszményvilágot kereső Gárdonyi Géza egyénisége és lírai művészete.
Gárdonyi nagy jelentőséget tulajdonított a nyelv stiláris szerepének, hivatásának tekintette a magyar nyelv művelését és formálását, hagyatékában több száz oldalasra rúgnak az általa írt nyelvészeti jegyzetek. Műveiben szinte már megszállottan kerülte a nemzetközi szavak használatát és az idegen neveket is fonetikusan írta le (Aëtius helyett Aéciusz, Troyes helyett Troá stb.). Gárdonyi egyik legjellemzőbb írói védjegye nyelvezete, illetve annak sajátos kettőssége. Bár szóhasználata lakonikus, a keresetlenségig letisztult és puritán, műveit mégis egyedi kifejező- és ábrázolóerő, gyors ütemű balladai tömörség jellemzi. A természetből vett hasonlatok egyéni alkalmazásával (medveként alvó lélek, malacszínszőke leány, bodzabél kisasszony stb.) pár vonással is találó szóképeket alkotott, képes volt bonyolultabb összefüggéseket és gondolatokat is hiánytalanul megragadni egyszerű mondatok segítségével. Magyaros nyelvezetét és az abban tükröződő észjárást elsősorban ízes somogyi nyelvjárást beszélő édesanyjának köszönhette. Ugyanakkor nem tájnyelven írt, írásban is erőltetve a népnyelv hangtani sajátosságait – ahogy később Móricz vagy ő maga a Göre-levelekben –, hanem a magyar nyelvterület tájnyelvi sajátosságaiból egyfajta népies színezetű desztillátumot, sajátos gondolat- és mondatfűzést alakított ki.
Gárdonyi ízig-vérig novellista volt, s az évek során kiforrott nagyprózai készségei is a legkiválóbbak közé emelték, ennek ellenére mindvégig a költészetet tartotta az irodalmi műfajok királynéjának. Noha kortársai közül többen magasztalták költői tehetségét – egyebek mellett Kiss József, Kosztolányi Dezső és Füst Milán is –, lírája esztétikai jelentőségében elmarad prózai munkáitól. Élete során mindösszesen két verseskötete jelent meg (Április, 1894; Fűzfalevél, nyárfalevél…, 1904), majd halála után korábban kiadatlan költeményei is nyomdába kerültek (December, 1929). Hangulatos életképek, szentimentális, csendes elégiák ezek a költemények, amelyek sorai mögött éppúgy kitapintható a szerző érzékenysége és nyugtalansága, mint prózai műveiből. Gárdonyi a pillanat szülte és a következő pillanattal elhaló érzelmekre, indulatokra koncentrál verseiben, filozofikus, töprengő alkata nem mutatkozik meg bennük. A ritmus és a rímek kimódolásával keveset törődött, verseit nem csiszolgatta, az impresszionizmussal rokonságot mutató líráját letisztult nyelvezet, keresetlen egyszerűség jellemzi. Költői képeiben és formai eszköztárában jól megragadható a népköltészet, a népdalok hatása. A magyar költészetben elsőként kezdte a mondatközi verssorokat kisbetűvel, ezzel is lírája prózai köznapiságát hangsúlyozva. Költői munkásságában sajátos helyet foglal el 1896-ban írt szatirikus verses legendája, az Ygazság a földön, amelyben a társadalom peremére vetődöttek, a nyomorúságban tengődők iránti együttérzésének hangot adva támadta a részvétlen és igazságtalan országvezetést, valamint az egyházakat. Szívesen alkotott könnyedebb műfajokban is, a korban közkedvelt műdalai („Jaj, de fehér a liliom…”, „Feljöttek már a csillagok…”, Annuska lelkem…”, „Aszondom jónapot…”, 1892–1894) mellett sokáig népszerű volt a Tömörkény István sorkatonai bevonulására írt, Dankó Pista által megzenésített, népies hangvételű Bakalevél című költeménye (1888, kiadva 1896-ban).
Az 1880-as évektől foglalkozott szépirodalmi alkotások magyarra ültetésével, de nem hivatásszerűen, hanem folyamatos önképzéséhez, nyelvtanulásaihoz kötődő tevékenységként. Angoltanulása idején fordította le Shakespeare Julius Caesar című drámáját, francia nyelvi tanulmányaival párhuzamosan magyarította Victor Hugo La légende des siècles (’A századok legendája’) című versfüzérét. 1896-ban kedvtelésül – éppen olaszul tanult – lefordította Dante Alighieri Isteni színjátékának a pokolban játszódó énekeit. Ez utóbbi műfordítói teljesítményéről később Babits Mihály is elismerően szólt, noha Gárdonyi a mű nehezebben átültethető részeit lerövidítette vagy éppen kihagyta.
Gárdonyi irodalmi kalandozásai során a drámairodalomba is belekóstolt, azonban e téren sem könyvelhetett el olyan zajos sikert, mint prózai munkáival. A századfordulón irodalmi körökben elharapódzó színműírási láz elől ő sem tért ki, ekkor született darabjai azonban nem voltak minden előzmény nélkül valók. 1888-ban Győrben mutatták be Divatgróf című bohózatát, 1890-ben pedig Árgyrus királyfi címen írt dalszínművet, amellyel elnyerte a Műbarátok Körének pályadíját. 1893-ban Szegeden adták elő egyfelvonásos operettjét A paradicsom címen, az előadás azonban megbukott. Népies irodalmi korszakához tartozik egyetlen igazán jelentős színpadi műve, a közönség szeretetét és az irodalmi körök elismerését egyaránt kivívó, 1901. március 29-én a fővárosi Nemzeti Színházban bemutatott darabja, A bor. Az én falum egyik novellájából dramatizált műben szeretettel és humorral megírt, jellemző karakterekkel festett színpadi zsánerképet a magyar vidék emberéről. A kritika és a színházi világ a magyar népszínmű megújítóját, a modern népdráma megteremtőjét látta A bor szerzőjében. Gárdonyi darabjában valóban nem adott teret a 19. század végi népszínművek álromantikájának, modorosságának és sablonosságának, az együgyű helyzetkomikumoknak, ehelyett a parasztság reális bemutatására és a lélekábrázolásra helyezte a hangsúlyt. Az elsők között mutatta meg a színházszerető közönségnek, hogy a magyar paraszt nem megmosolyogtató egzotikum, hanem érző és gondolkodó lény. Ahogy történelmi regényeiben alkuvást nem ismerő hitelességgel vázolta fel történetei hátterét, úgy színműíróként is kínos precizitással ügyelt díszletezési és dramaturgiai utasításai betartatására. A bor sikernek bizonyult, egy év alatt ötvenszer tűzte műsorára a Nemzeti, az ország több színpadán előadták, s a 20. század első évtizedeiben németre, horvátra, finnre és szerbre is lefordították. Sikerén felbuzdulva Gárdonyi az 1900-as években több további színművet írt (Karácsonyi álom, 1902; Annuska, 1902; Fehér Anna, 1906; Fekete nap, 1906; Falusi verebek, 1909; stb.). Ezek azonban sem irodalmi értéküket, sem sikerüket tekintve nem értek A bor nyomába, egyedül a Falusi verebek ért meg ötven előadást a Nemzeti színpadán. Kispéter András irodalomtörténész értékelése szerint némi szentimentalizmusba csomagolt, élét vesztett társadalmi mondandó, illetve a drámai helyzetek következetlen kifejtése és kiaknázatlanul hagyása jellemzik Gárdonyi 1901 utáni színműveit, amelyek ritkán mutatnak többet népies zsánerképeknél.
Visszavonultsága és az irodalmi köröktől való elzárkózása ellenére Gárdonyi több művelődési, irodalmi és tudományos társaság munkájában részt vett „egri remetesége” időszakában is. 1898-tól tagja volt a Petőfi Társaságnak és a Magyar Természettudományi Társulatnak. 1902-ben másodmagával jelölték a Kisfaludy Társaság tagjává, de végül alulmaradt a filológus, műfordító Fiók Károllyal szemben. A következő évben, 1903-ban újra jelölték és ezúttal megválasztották – ekkor azonban már Gárdonyi utasította vissza a tagságot, s távollétében avatták taggá. 1910. április 28-án a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1920. május 5-én tiszteleti tagjává választották, akadémiai székfoglalójául Shakespeare költözése című jelenetét olvasta fel 1912. május 5-én. 1918-ban tudtán kívül megválasztották a Vörösmarty Akadémia tagjának, Gárdonyi előbb tiltakozólevélben utasította vissza a nem kért megtiszteltetést, de Móricz Zsigmond kérésének engedve végül elfogadta a tagságot. 1919. október 6-án az ellenforradalmi szellemiségű Magyar Írók Nemzeti Szövetségének díszelnökévé választották.
Dante-fordítását már életében elismerték külföldön is, amikor a Milánói Tudományos és Irodalmi Akadémia 1896-ban meghívta tiszteleti tagjai sorába.
Gárdonyi munkásságának sajátos nemzetközi elismerése volt 1900-ban, amikor egy bizonyos Marcellin Grivot de Grandcourt elbeszélésével elnyerte a párizsi Journal folyóirat ezerfrankos nemzetközi pályázatát. Csakhamar szemfüles pesti írók észrevették, hogy a pályanyertes mű nem más, mint Gárdonyi 1894-ben Mari néni, meg a Pista bácsi címen írt novellájának plágiuma – csak épp az Atilla utca helyett a rue des Fleurs-ben játszódik. A hír nagy botrányt kavart, s Gárdonyi – jogvesztését kárpótlandó – kisebb francia kormánykitüntetést kapott.
Életéről, személyéről és művészetéről már életében születtek írások, a halálát követő évtizedben megjelenő Gárdonyi-monográfiák és ‑elemzések száma pedig tucatnyira rúgott. Gárdonyi halálát követően fia, Gárdonyi József vette kezébe apja irodalmi hagyatékának rendezését, emellett Az élő Gárdonyi címen könyvet is írt apjáról (1934), valamint németre fordította A láthatatlan ember című regényét (1941). Részben szervezőmunkájának köszönhetően 1923-ban létrejött az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság, amely 1924 és 1938 között a Dante Könyvkiadóval összefogva hatvan kötetben jelentette meg az író teljes életművét. Számos elbeszélése, regénye, színműve és gyermekmeséje csak ekkor – posztumusz – jutott el az olvasóközönséghez. A Szépirodalmi Könyvkiadó 1962 és 1966 között tizenegy kötetben újra kiadta összegyűjtött műveit. Az 1960-as–1970-es évek során irodalmi hagyatéka gondozásában, életútja és életműve tudományos feltárásában és megismertetésében vezető szerepet játszott Z. Szalai Sándor és Kispéter András.
Még életében, 1912-ben róla nevezték el az egri utcát, amelyben lakott, 1932-ben pedig az egyik szomszédos utca Egri csillagok útja lett. A halálát követő évben, 1923-ban alakult meg a városban az 1945-ig működő Gárdonyi Társaság, amelynek egyik kiemelt célja az író emlékének ápolása volt. Eger 1955-ben megnyílt, állandó társulattal rendelkező színháza megalakulásakor felvette Gárdonyi Géza nevét.
Gergely Jenő - (Tényő, 1944. március 10. - Budapest, 2009. december 10.) történész, az MTA doktora, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének professzora, korábbi tanszékvezetője.
Fő kutatási területei: Magyarország története a 19. és 20. században, egyháztörténet, keresztény pártok története, autonómiák története Magyarországon.
Középiskolai tanulmányait követően az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem szakos diplomát. Ezt követően 1968-tól élete végéig a legpatinásabb magyar felsőoktatási intézmény oktatója volt. Pályája során végigjárta a hagyományos egyetemi ranglétrát. 1968-ban tanársegéd, majd a bölcsészdoktori disszertációja megvédését követően 1970-től adjunktus. 1974-ben szerzett kandidátusi fokozatot, melyet követően docenssé léptették elő. 1985-től kezdődően tíz éven át részt vett az ELTE BTK Kari Tanácsának munkájában. 1991-ben az MTA történelemtudományok doktora címet nyerte el, minek nyomán egyetemi tanárrá nevezték ki. 1995-ben megválasztották az Új- és Legújabb kori Magyar Történelem Tanszékének vezetőjévé. Ugyanekkor 1994 és 1997, majd 2001 és 2004 között az MTA Doktori Tanács Vallástudományi Szakbizottságának elnöke. 1997-től haláláig vezette az ELTE Történelemtudományok Doktori Iskoláját. Munkásságát 1997-ben a Széchenyi Professzori Ösztöndíjjal ismerték el.
Felesége Héri Vera numizmatikus, muzeológus, fia Gábor szintén történész.
Kutatási-oktatási szakterülete a XIX. és XX. századi magyar történelem volt. Kiemelten foglalkozott az egyháztörténelem főbb problémáinak feltárásával. Érdeklődése középpontjában az egyházi mozgalmak, ideológiák, majd a keresztény pártok, katolikus társadalmi szervezetek tevékenysége állt. Nemcsak az egyházak korabeli szerepét, a magyar közéletben megjelenő pártok programjait tárta fel, de - gyakran szakmai vitákat is kiváltva - a századforduló és a két világháború közötti korszak meghatározó személyiségeit is igyekezett bemutatni. Így külön érdemei vannak Prohászka Ottokár, Serédi Jusztinián, Sulyok Dezső, Mindszenty József, Barankovics István vagy akár Gömbös Gyula életpályájának és történelmi szerepének kiegyensúlyozott és előítéletektől mentes megrajzolásában. "Olyan munkákról van szó, amelyek egyik fő erénye az anyaggazdagság, az újonnan feltárt források határtalan bősége, az ideológiai premisszáktól való irtózás, a valóság megmutatásának olthatatlan igénye." Munkássága során behatóan elemezte Magyarország és a Szentszék kapcsolatait és külön foglalkozott a pápaság szociális kérdésekhez való hozzáállásával, a keresztény-szociális gondolat megjelenésével. Élete utolsó éveiben az autonómiák kérdéskörét vizsgálta doktoranduszokból álló kutatócsoportja élén."
Azonban nem csak kutatóként és történészként, hanem tanárként is maradandót alkotott. Felismerte, hogy a tudományos műhelymunka az egyik legfontosabb út a szakmai utánpótlás biztosításához, ezért szorgalmazta egyetemi kutatócsoportok létrejöttét és felkarolta a tehetséges, szorgalmas hallgatókat, doktoranduszokat. "Egyetemi oktatóként a minőség átadására törekedett. Előadásain mindig a "lényeget" ragadta meg, nem veszett el a részletekben, az összefüggéseket helyezte az előtérbe. A szemináriumokon a források iránti tiszteletet emelte ki."
Gesztenye – Gesztenye (Castanea) a bükkfafélék (Fagaceae) családjának nemzetsége 12 (más szerzők szerint 13) fajjal. A vadgesztenye néven ismert faj nincs közeli rokonságban velük. (nemes Gesztenye, szelíd Gesztenye, Castanea sativa Mill., Fagaceae).
Kedvelt téli csemegegyümölcsünk. A Gesztenye-fa hazánkban őshonos, ezt bizonyítják a hajdani Gesztenye-erdőkből megmaradt több száz éves Gesztenyefák és a hazai kövületekben talált Gesztenye-levéllenyomatok.
Kedvelt téli csemegegyümölcsünk. A Gesztenye-fa hazánkban őshonos, ezt bizonyítják a hajdani Gesztenye-erdőkből megmaradt több száz éves Gesztenyefák és a hazai kövületekben talált Gesztenye-levéllenyomatok.
A növénytan kilenc fontosabb Gesztenye-fajt tart számon, melyek közül É-Amerikában négy, Ázsiában négy és Európában egy faj honos. A latin Castanea a görög kasztanon szóból ered; a gesztenyét már Theophrasztosz is ezen a néven említette az i. e. 4. században. A ’kasztanon” szót általában a thesszáliai Kasztanaia (Kasztana, Kasztánea) város nevéből származtatják, más vélemények szerint viszont örmény eredetű – ott ugyanis kask és kaskeni a gesztenye termésének, illetve fájának neve. Egy másik, kevésbé hihető névfejtés a nemzetség nevét a termések kihullása után üresen maradó kupacs alapján a latin castrare (kasztrálni) szóra vezeti vissza. Az európai nyelvek java része egyébként a kontinensen honos szelídgesztenye neveként a Castanea valamely köznevesült alakját használja: olaszul: castagno, spanyolul: castano, németül: Kastanie, románul: castan, bolgárul: kastan stb.A magyar ’gesztenye’ szó valószínűleg szláv közvetítéssel kerülhetett nyelvünkbe, de meglepően hasonlít rá a török k’estane, és még inkább pedig a négyszáz éves török uralom alatt fejlődött albán kešteńe, illetve gešteńe szava is. Magyarul a gesztenye szó – a legtöbb gyümölcsfa nevéhez hasonlóan – egyaránt jelenti magát a fát és annak termését is. A nagy szemeket termő fajtákat magyarul maróninak nevezik – ez az olasz marrone szóból ered, amit a késő görög maraon (= húsos som bogyója) szóra vezetnek vissza (miként a német Maroni, a francia marron, az angol marronier szót is).
Általában magasra nő. Kérge árkolt, leveleik lándzsásak.A porzós virágok többsége hosszú, felálló füzérekben nő, a termősek magánosan vagy csoportosan a porzós füzérek tövénél helyezkednek el. A termés a bükkfafélékre jellemző makk, ami alsó állású magházból, átlagosan hat termőlevélből alakul ki. Négy faj szúrós kupacsa 2-3 ehető makkot rejt, további hat-hét faj kupacsonként csak egy makkot fejleszt. A termés ehető része a nagy raktározó szikleveleket viselő embrió; ebben sok a keményítő, a cukor és az ásványi anyag. A Gesztenyefa egylaki, virágai egyivarúak, Június elején virágzik. A nő- és hímivarú virágok külön virágzatban, de közös barkatengelyen találhatók.
A szelíd, a kínai és a japán gesztenye termése helyi jelentőségű élelmiszer, amit nagy tételben exportálnak is. A legjobb minőségű maróni gesztenye olyan fajtákon terem, amelyeket arra nemesítettek, hogy kupacsukban egyetlen nagy makkot növesszenek. Ezt frissen sütve, főzve vagy pürének fogyasztják. Frissen csak rövid ideig tárolható, néhány napra vízben alámerítve viszont fermentálódik – így több hónapig is eltartható, de azután már csak pürének jó. Leginkább a cukrászipar használja.
A szelídgesztenye apróbb terméseit állatok takarmányozására használják vagy lisztet őrölnek belőle. Mindhárom faj több változatát Európában, Észak-Amerikában és Ázsiában dísznövénynek ültetik; a szelídgesztenye hasznos ipari fa is.
Glatz Henrik - 1884-1905 üzletember 1891 áprilisában a Siófok Balatonfürdő Rt. néven alakult meg az a tőkecsoport, mely megváltotta a káptalantól a fürdőjogot, s megvásárolta az építkezésekhez és parkosításhoz szükséges 60 holdnyi bozótos, vizes, mocsaras területet, s azt földdel töltötte fel. Ezen a területen kezdődött meg a siófoki szálloda sor építése. Glatz a tőkecsoport tulajdonosa, és a Franklin Irodalmi és Nyomdai Rt. alapítója volt.
Goldmark – Goldmark Károly (Keszthely, 1830. május 18. – Bécs, 1915. január 2.) zsidó származású, német anyanyelvű magyar–osztrák zeneszerző, hegedűművész és zenepedagógus. Szegény kántor család gyermeke volt, zenei tanulmányait édesapja egyik énekes kollégájánál kezdte, aki hegedűjátékra oktatta, majd Sopronban és Bécsben folytatta. Tanulmányait mindvégig féltestvére, Goldmark József finanszírozta, aki vegyészmérnöknek tanult az osztrák fővárosban. Anyagi gondok miatt tanulmányait így is félbe kellett szakítania, sokáig autodidakta módon képezte magát tovább, majd lehetősége nyílt beiratkozni a bécsi konzervatóriumba. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Sopronban és Győrben működött színházi zenészként. Ebben a minőségében került Budára az 1850-es évek elején, ahol egy évet töltött, és megismerte a korszak divatos operaszerzőinek darabjait.
1851-ben tért vissza Bécsbe, ahol a Bettelheim család vette pártfogásába. Az ő közreműködésükkel kerülhetett sor Goldmark első szerzői hangversenyére 1857-ben. A zeneszerző a sikeren felbuzdulva Pestre utazott, ahol szintén nagy sikert aratott szerzői hangversenyével, de anyagilag nem érte meg neki a magyar fővárosban maradni, ezért visszatért Bécsbe, ahol gyakorlatilag egész hátra lévő életét töltötte. 1865-ben mutatták be Sakuntala című nyitányát, amely meghozta neki a várva várt nemzetközi sikert. Goldmark ezután kezdett gondolkodni egy opera komponálásán. A munkának két év múlva fogott hozzá és 1872-ben készült el vele. A bemutatóra a sok viszontagság után végül 1875-ben került sor Bécsben, óriási sikerrel. A Sába királynője a század egyik legnagyobb közönségsikere lett Európa-szerte, amely meghozta szerzője számára a hírnevet. Goldmarknak ezután már nem voltak anyagi gondjai, és még öt operát komponált, de ezekkel már csak mérsékelt sikereket aratott, az utolsó, Téli regét kivéve. Élete utolsó évtizedeit addig nem ismert lánya aranyozta be, a zeneszerző örömmel tett eleget apai kötelezettségeinek. Az első világháború kitörését eleinte lelkesen fogadta, majd unokája elestét hallva ágynak esett és meghalt.
Goldmark Károly édesapja, Goldmark Szimche Ruben második feleségétől született legidősebb fia volt. Ruben eredetileg Lublinban élt, kereskedelemmel foglalkozott, egy kis boltot vezetett. Első házasságából született József nevű fia, aki később vegyész lett és sokat segítette féltestvérét, Károlyt. Miután boltja csődbe ment és felesége meghalt hosszas betegeskedése után, Ruben a rokonság hívására költözött Pápa városába. Itt ismerte meg második feleségét, a városi kántor lányát. Az esküvő után nem sokkal Keszthelyre költöztek. Ebben a városban látta meg a napvilágot Goldmark Károly 1830. május 18-án.
A család hamar továbbállt a Balaton-parti városból, egy évet Tabon töltöttek, majd Sopronkeresztúron telepedtek le végleg. A későbbi neves zeneszerző itt töltötte gyermekéveit. Apja a település zsidó közösségének kántora lett, majd megválasztották az izraelita felekezet jegyzőjévé is. A családja gyorsan gyarapodott, de Rubennek hiába volt állandó munkahelye és jövedelme, az gyakran arra sem volt elég, hogy etetni tudják a sok gyereket. Károlyék összesen huszonegyen voltak testvérek, a községben nem volt elemi iskola, csak az elitnek fenntartott Talmud-iskola, így a zeneszerző sokáig analfabéta volt. Tizenegy éves korában libapásztorkodással segítette anyagilag családját. Józsefet ekkor már a bécsi egyetemre járatták. A legidősebb fiú, ahogy csak tudta, segítette családját, egyetemi tanulmányait is maga finanszírozta.
Az öreg Goldmark szép bariton hanggal rendelkezett, erre második felesége, Mirjam asszony ébresztette rá. Károly egészen kisgyermekkorától kezdve érdeklődést mutatott a zene iránt. Egy alkalommal a faluban megfordult szlovák kereskedőktől szerzett magának egy tilinkót, és azon próbálgatta tehetségét naphosszat. Egy lakodalmon vizespoharakat ütögetve játszott el több, akkoriban közkedvelt lakodalmas nótát, s ezzel a produkciójával nagy sikert aratott.
A keresztúri zsinagóga basszusénekesének volt egy olcsó hegedűje, amit József bérbe vett tőle testvére számára, és megegyezett a férfival, hogy rendszeresen órákat fog adni Károlynak. József az anyagiakat magára vállalta. Károly gyorsan elsajátított mindent Gránitzer úrtól, és egy idő után úgy érezte, hogy ha továbbra is az ő tanítványa marad, akkor nem fog továbbhaladni. Közben testvérének, Hannának tanítóként működő jegyese, Friedmann Móric megtanította írni-olvasni. Az öreg Goldmark végül úgy döntött, hogy beíratja a fiát a soproni zeneiskolába. Károly hetente kétszer gyalog tette meg az utat a városba, csak ritkán fordult elő, hogy egy helybéli, aki éppen Sopronban készült, elvitte vagy hazahozta. Az anyagiakról ez esetben is József gondoskodott. A soproni tanulóévek alatt lehetősége nyílt megismerkedni Paganini, Spohr, Jansa műveivel. 1843. október 22-én lépett elsőként a nyilvánosság elé hegedűjátékával, egy vizsgaelőadás keretei között. Két társával adta elő Kreutzer harmadik etűdjét, de amíg zenésztársai már a negyedik évet töltötték az zeneiskola falai között, addig Károly még alig egy éve lett az intézmény tanulója. Ezután egy másik tanulótársával Maurer két hegedűre írt variációit játszotta el.
Goldmark Sopronban látott először színházi előadást (két fiatal rokona vitte el az akkoriban megnyílt színház egyik előadására), és lehetősége volt meghallgatni a korszak egyik legismertebb bécsi művésze, Pirkhert Leopold zongorahangversenyét. 1844-ban aztán sor került második koncertfellépésére is. Ezúttal egy szólószámmal, Jansa egyik hegedűvariációjával ért el nagy közönségsikert. Goldmark eközben Bécsújhelyen megszerezte az elemi iskolai bizonyítványt, majd Bécsbe költözött egyetemista féltestvéréhez.
József ajánlólevelet írt öccse számára, majd elküldte Leopold Jansa (1795–1875) hegedűművészhez, aki akkoriban az udvari zenekar hangversenymestere volt és saját vonósnégyesével adta elő műveit. A hegedűs meghallgatta Goldmark hegedűjátékát, és egyből tudta, hogy van tehetség a fiúban, annak ellenére, hogy ekkor játéka még elég egyenetlen volt. József természetesen ekkor is magára vállalta testvére taníttatásának költségeit, de az azzal járt együtt, hogy Károlynak hamarosan önerőből kellett előteremtenie a kosztjára valót. Jansa tisztában volt tanítványa szorult anyagi helyzetével, ezért nem követelődzött nagyon, ha esetleg elmaradt a honoráriuma.
József megpróbált jövedelemre szert tenni: a szigorlatokra készülő fiatalabb diáktársai számára megfelelő díjazás fejében bemutató előadásokat tartott az egyetem kémialaboratóriumában. Ilyenkor mindig öccse volt a segédje. Az előadások alatt egy spanyolfal mögött üldögélt, csak akkor jött elő, amikor testvére szólította, s állítólag e várakozások alatt vetette papírra első duettjeit és tánctételeit. Szerzeményeit mesterének is megmutatta, Jansa pedig támogatta zeneszerzői tevékenységét.
Közben József bátyja letette szigorlatait és abbahagyta az óraadást. Ezután rövid ideig az öreg Goldmark gondoskodott Károly költségeiről, de nem sokáig tudta ezt megtenni. Közben József az egyik kórház bentlakó alorvosa lett, ennek következtében feladta lakását. Öccse ezután egy kis kamrácskát bérelt magának, gyakran éhezett. Az anyja minden héten küldött neki egy kenyeret és egy kis levest, olykor-olykor meghívta ebédre egy-egy jótékonykodó család is, néha egyik volt tanulótársa hozott neki valami élelmet, de előfordult, hogy több napig nem evett semmit.
Nélkülözései ellenére mindvégig lázasan gyakorolt, hogy tökéletesítse tudását, és megpróbált tanítványokat is szerezni. Sokáig tartott, mire annyi tanulóra szert tudott tenni, hogy nem kellett éheznie. Általában egy adag ebédért vagy uzsonnáért cserébe vállalta az óraadást, egy-két tanítványa után némi pénzt is kapott. Mindeközben alkalma nyílt megismerkedni a bécsi klasszikusokkal, valamint tovább írogatni saját darabjait is, kizárólag hegedűre.
Másfél év telt el így, mikor József válaszút elé állította: vagy elvégzi félbehagyott iskolai tanulmányait, vagy nem számíthat többé a támogatására. Először is meg kell szereznie az elemi iskolai bizonyítványt, majd valamilyen szakmát kell tanulnia. Goldmark azzal a feltétellel ment bele a dologba, hogy mellette beiratkozhat a konzervatóriumba is. József nem látta ennek sok értelmét, mert úgy gondolta, hogy testvérének nem lesz ereje párhuzamosan végezni a két iskolát, de végül belement a dologba.
1847-ben hazautazott szüleihez, hogy nyugodtan felkészülhessen a vizsgáira, majd Bécsújhelyen megszerezte a középiskolai bizonyítványt. Ezt követően beiratkozott egy műszaki iskolába és ezzel párhuzamosan a bécsi konzervatóriumba. Itt Gottfried von Preyer (1807–1901) lett az összhangzattantanára és Böhm József (1795–1876) oktatta hegedűjátékra. Goldmark a konzervatórium hallgatójaként könnyebben talált magának tanítványokat, és lehetősége nyílt arra is, hogy rendszeresen látogassa Bécs hangversenytermeit. Ekkor volt alkalma megismerkednie Beethoven 9. szimfóniájával, Mendelssohn és Schubert műveivel.
Mindeközben a politikai viszonyok és a közélet egyre zavarosabb lett, mígnem Bécsben kitört a forradalom. Goldmark József aktívan részt vett az eseményekben, elsősorban az egyetemi ifjúságot tüzelte szónoklataival. Március 13-án Károly csak nehezen tudott eljutni a konzervatóriumi órájára, mert az utcákat elbarikádozták, s a nagyobb tereken is gyülekeztek a forradalmárok. Mikor az intézményhez ért, azt zárva találta. Testvére keresésére indult, de több napig tartott, amíg végül a Szent István téri tömeg élén sikerült ráakadnia bátyjára. Károly maga is beállt a felkelők közé.
Józsefet megválasztották képviselőnek is, de a forradalmárok sikere tiszavirág életű volt. Ezt ő maga is jól látta, ezért öccsét május végén hazaküldte szüleikhez. Károly Sopronban beállt az önkéntesek közé, akik célul tűzték ki, hogy feltartóztatják Jellasics seregeit. A szedett-vedett hadsereget kísérő hajdúk és lovas polgári gárdisták a csoportot a város közelében lévő erdő széle felé terelték. Itt egy majorsági épületre bukkantak, ahol puskadurrogtatásba kezdtek, amelyre a majorság emberei ágyúszóval feleltek. Ennek az lett a következménye, hogy mindenki fejét vesztve menekülni kezdett, miközben Goldmark elszakadt a társaitól. Csak ezután bukkant elő Jellasics csapata, de akkor már nem volt, aki szembeszálljon velük.
A zeneszerző ezután egyenesen szülei faluja felé vette az irányt, ahol az öreg Goldmark lelkes híve volt a szabadságharcnak. Károly látta, hogy a háború tovább nehezítette szülei életét, ezért hamar munka után nézett. Sopronban Kottaun Frigyes igazgató éppen ekkor akarta kiegészíteni a színház zenekarát, szerződtette hát Goldmarkot hegedűsnek, havi nyolc forint fizetésért. Miután sikerült állást szereznie, gyorsan valami lakás után kellett néznie a városban. Egy fuvarosnál bérelt ki egy kis kamrát, ami a konyhára nyílt, és eredetileg valószínűleg élelmet tároltak benne, nem lakószobának készült, de Goldmark többet nem engedhetett meg magának.
Ekkoriban kezdett el ismét komponálgatni, de többször is tapasztalnia kellett, hogy amit papírra vetett, az csak leírva mutatott jól, megszólaltatva már volt mit javítani rajta. A legnagyobb probléma az volt, hogy Goldmark nem tudott zongorázni, így nem tudott a hangszer segítségével komponálni. Ezért elhatározta, hogy megtanul zongorázni. Ennek csak egy akadálya volt: a pénz.
Tavasszal Kottaun jelentősen kibővítette társulatát és kibérelte a győri színház épületét is. Goldmarknak felajánlotta, hogy szerződjön a másik színházhoz, az eddiginél nagyobb fizetéssel. Károly elfogadta az ajánlatot, és székhelyét átette a Rába menti városba. A színház zenekara főleg alkalmi műveket játszott (nyitányokat, indulókat, közzenét). Buda felszabadításának hírére nagy hangversenyt adtak a honvédek hozzátartozói javára. Goldmark ekkor ismerkedett meg Schmidt János evangélikus kanonokkal, aki zongorán kísérte játékát a hangversenyen. A kanonok kvartettet akart alapítani: a lánya zongorázott, ő orgonált és nagybőgőzött, a fia pedig hegedült. Úgy gondolta, hogy Goldmark lehetne az együttes negyedik tagja.
Károly gyakori vendég lett a kanonok házában és igen közeli viszonyba került annak Lina nevű lányával. Persze házasságra nem lehetett gondolni, hiszen a szegény zenész nem tudott volna eltartani egy családot, ezért a szülők, bár továbbra is szívesen látták pártfogoltjukat, nem nézték jó szemmel a két fiatal kapcsolatát.
Közben a szabadságharc ügye egyre rosszabbul állt, rövidesen Győr is osztrák kézre került. Goldmark aznap délelőtt sietett felkeresni a Schmidt családot. Miután megbizonyosodott róla, hogy ismerősei jól vannak, indult volna vissza lakására, de útközben belebotlott pár ittas osztrák katonába. Az egyik tiszt gyanakodva mérte végig, és intett társainak, hogy fogják meg és vigyék magukkal. Mikor a részeg katonák észrevették foglyukon a bécsi diákság vörös kokárdáját, letépték azt, majd üvöltözve az arcába vágták, föllökték, puskatussal ütötték, rugdosták és ököllel verték. Szerencsére kis idő múlva arra sétált egy magas rangú riszt, aki kérdőre vonta a katonákat, és Goldmarkot elvezették, hogy rendesen kihallgassák, de végül elengedték.
A megszállás után a színház becsukta kapuit, nem tartott előadásokat. A zenekar tagjai ennek ellenére tartották a kapcsolatot, és olykor össze is jöttek egy kis közös zenélésre, kártyázásra, sakkozásra. Nem telt bele sok idő, és a vállalkozás csődbe ment, a színházi vezetőség gyorsan összecsomagolt és megszökött a hitelezők elől. Goldmark csak néhány sorban tudott elbúcsúzni Linától.
1849–1850 telén Goldmark már ismét a soproni színház hegedűse volt. Visszaköltözött a fuvaros kamrájába és ismét sokat nélkülözött. Lehetősége nyílt újra egy szólódarabbal a közönség elé lépni: a színház balettmesterének a tiszteletére hangversenyt rendeztek a város kaszinójában, melyen nagy sikert aratott. Azután a nyáron lehetősége nyílt Budára utazni, Schmidt igazgató budai társulatának zenészeként.
Az 1850-es években Pest és Buda zenei élete az összeomlás szélén állt, és csak lassan tudott magához térni. A zenészek Erkel Ferenc és Mosonyi Mihály köré csoportosultak, legfőbb céljuk az önálló magyar stílus megteremtése volt. A viszonyok azonban nem kedveztek még a tehetségesebb zeneszerzőknek sem. Mosonyi is főúri családok zenetanítójaként töltötte ideje nagy részét.
Schmidt úr színházi vállalkozása is igen szerény eszközökkel dolgozott. A zenekar kicsi volt, mindössze két első hegedűssel, az egyik természetesen maga Goldmark. Mikor társa egy alkalommal megbetegedett, kénytelen volt egyedül végigjátszani A hugenották című Meyerbeer-opera hegedűszólóját. Ezzel a nagy teljesítménnyel felhívta magára a sajtó figyelmét, de ez az anyagi helyzetén semmit sem változtatott. Károly a várban, egy kis földszintes házban bérelt közös lakást egy kollégájával. Keresete kiegészítése érdekében kénytelen volt óbudai kocsmákban mulatós zenészként is működni.
A nehéz körülmények következménye az volt, hogy Schmidt igazgató hamar feladta vállalkozását. Goldmark meg sem kísérelt újabb álláshoz jutni a magyar fővárosban, magányos volt és visszahúzódó, így nem került olyan körökkel kapcsolatba, amelyek tehettek volna érdekében valamit. Minden nélkülözés és nehézség ellenére azonban nem volt teljesen haszontalan a fővárosban eltöltött egy év: fontos operákat ismert meg, Verdi, Rossini, Donizetti, Bellini és Meyerbeer műveit.
1851-ben Goldmark már ismét Bécsben volt, a Josefstadter Theater, majd a Karl Theater zenészeként. Színházi keresete mellett könnyen szert tehetett egy kis plusz jövedelemre is: bálokon, táncos összejöveteleken vállalt fellépéseket, s általában vacsorát is kapott. Emellett tanítványokat is vállalt, de közben voltak időszakok, amikor ismét sokat kellett nélkülöznie. Előfordult, hogy burgonyán élve telelt át, és nyáron sem evett mást, csak sajtot és uborkát. Saját ellátása mellett segítenie kellett öreg szüleit is, főleg miután az apját kitúrták állásából.
Ennek az lett az eredménye, hogy egészsége nagyon megromlott: vérének összetétele megváltozott, ettől különféle mirigydaganatokat kapott. Szeme gyakran véresen vörös volt és ájulásos rohamok törtek rá. Egy idő után a lakásától a színházig tartó, eredetileg félórás utat csak kétórás keserves vánszorgással tudta megtenni. Mikor összeesett a nyílt utcán, kórházba vitték. Heteket töltött lábadozással, ezalatt kissé megerősödött, de tudta jól, ha elhagyja a kórházat, ismét a nélkülözés vár rá.
Szerencsére egy jóakarója segített rajta, és beajánlotta a Bettelheim családhoz. Így lett a hétéves Bettelheim Karolina zongoratanára. (Goldmark alig egy esztendeje tanult még csak zongorázni, de már eljutott arra a szintre, hogy leckéket adhasson zongorajátékból.) Munkáját olyan jól végezte, hogy egy év múlva már a kislány kísérte hegedűjátékát egy nyilvános hangversenyen. Goldmark csak ezekben az években, huszonkét évesen mentesülhetett minden anyagi és megélhetési gond alól, a Bettelheim család ugyanis nemcsak szépen megfizette munkáját, de általában vendégül is látta ebédre. Így volt mit ennie, és volt elég pénze arra is, hogy szüleit támogassa.
Volt végre ideje arra is, hogy több időt szenteljen a komponálásnak. Folytathatta félbehagyott zeneelméleti tanulmányait, persze csak autodidakta módon, de ez is elegendőnek bizonyult: egymás után kerültek ki keze alól a kisebb-nagyobb szerzemények. Eközben újra és újra felmerült benne egy szerzői hangverseny lehetősége, zenész kollégái ugyanis megígérték neki, hogy ingyenesen fellépnek bemutatkozó koncertjén. A tervből azonban nem lett semmi: hiába sikerült A katzbachi trombitás című balladájához megfelelő szólóénekest találnia és egy kisebb kórust verbuválnia karművei számára, a zenészek fele az ígéret ellenére, nem jelent meg a hangverseny előtt kitűzött egyetlen próbán. Így az előadást lefújták.
Amikor a Bettelheim család megtudta, hogy mi történt, rögtön a zeneszerző segítségére sietett: nemcsak befolyásukat vetették latba, de anyagilag is támogatták a hangversenyt. Ennek köszönhető, hogy az Udvari Opera zenekara végül elvállalta a felkérést. Így kerülhetett sor 1857. március 12-én Goldmark első szerzői hangversenyére. A közönség jól fogadta az előadott műveket, de a sajtó tudomást sem vett róluk.
A fiatal zeneszerző a koncert után mérleget készített, és megsemmisítette valamennyi művét, amit huszonkét éves kora előtt vetett papírra. Szomorúan kellett konstatálnia, hogy sok nélkülözésben eltelt ifjúsága nem tette lehetővé, hogy alkotói tevékenységét kibontakoztathassa.
A hangverseny után Goldmark úgy döntött, hogy még egyszer szerencsét próbál a magyar fővárosban. Barnay Lajosnál vállalt nevelői állást, és több növendékre is sikerült szert tennie. Ismét Budán, a várbeli szerény lakásban talált szállást. Richter János, a későbbi világhírű karmester volt a szobatársa. Ekkoriban azonban ő is pályája elején állt és megélhetési gondokkal küszködött. Keresetük kiegészítése érdekében közösen jártak az óbudai kocsmákba zenélni.
Goldmark eközben tovább tanulmányozta a zeneelméletet, és komoly haladást ért el. Bach és Beethoven, majd a romantikus mesterek műveit tanulmányozta. Egyre közelebb jutott önálló zenei nyelvének kialakításához, aminek szép bizonyítéka Sturm und Drang című zongoradarab gyűjteménye és B-dúr zongoratriója. Egy jóakarója révén számos nagy értékű partitúrához jutott hozzá. Mindeközben általános műveltségét is elmélyítette: szépirodalmi és tudományos könyveket olvasott, amikor csak ideje engedte. Alig egy évet töltött Pesten, de máris elérkezettnek látta az időt egy szerzői hangverseny megrendezésére.
A pesti bemutatkozó hangversenyre 1859. április 13-án került sor. Megtakarított pénzéből sikerült kibérelnie az Európa szálló báltermét. Előadták a B-dúr zongoratriót és a c-moll zongoranégyest, illetve kisebb dalokat és zongoradarabokat. A siker nem maradt el, a kritika is kedvezően írt az estéről. A hangverseny – mindent egybevetve – a költségek levonása után szerény bevételt hozott, s a zeneszerző visszautazott Bécsbe.
Alig tért vissza az osztrák fővárosba, máris az foglalkoztatta, hogy újabb hangversenyt ad műveiből. Megírta B-dúr vonósnégyesét, és elvitte Joseph Hellmesbergerhez (1828–1893), az ünnepelt vonósnégyes primáriushoz, de nem volt szerencséje: a mesternek több kifogása is támadt a darabbal kapcsolatban. Goldmark ekkor külön tiszteletdíjat ajánlott fel Hellmesbergernek, ha hajlandó eljátszani együttesével a művet újabb szerzői estjén. A hangversenyt ez alkalommal is támogatta anyagilag a Bettelheim család. A vonósnégyes olyan nagy sikert aratott, hogy a Hellmesberger kvartett felvette repertoárdarabjai közé. A sajtó is elismeréssel nyilatkozott a fiatal mesterről, és több korabeli zeneszerző is érdeklődést tanúsított iránta.
Goldmark ekkoriban hallott először Wagnerről, akinek művészete állandó vita témája volt a korabeli bécsi zenei életben. Az antiwagneriánusok Johannes Brahms köré csoportosultak, de Goldmark kiállt Wagner művészete mellett, az Österreichish-Konstitutionelle Zeitung zenetudósítójaként többször is a nagy német operaszerző művészete mellett tette le a voksát. Goldmark az elsők közé tartozott, akik anyagi támogatásukkal részt vettek egy Wagner Társaság létrehozásában. Ennek ellenére az egyesület később megtagadott vele minden közösséget.
Mindeközben a zeneszerző rendszeresen látogatta a város művész-kávéházait is, ahol személyesen is kiállhatott igaza mellett a viták során. Egy kávéházi látogatása alkalmával ismerte meg Ernst Mach fizika- és filozófiaprofesszort, aki felhívta a figyelmét Kalidásza hindu költő Sakuntala című darabjára. A dráma felkeltette Goldmark érdeklődését, de három évnek kellett eltelnie, mire hozzálátott, hogy vázlatot készítsen a hindu téma alapján egy hangversenynyitányhoz.
Anyagi gondjait nagyban enyhítette, hogy 1862-ben szerény ösztöndíjat kapott Bécs városától. Ez lehetővé tette számára, hogy kis időre vidékre utazzon. St. Veitben töltött néhány hónapot, ahol egy alkalommal az az ötlete támadt, hogy átúszik egy hegyi tavat. Már majdnem partot ért, amikor olyan sűrű vízi növényzet állta útját, ami visszafordulásra késztette. Közel másfél órát töltött a hűvös időben a hideg vízben, s csúnyán megbetegedett. Lábadozása alatt kezdte írni az E-dúr zongora–hegedű szvitjét, amely később az egyik legjobb darabjának bizonyult.
Miután üdülése után visszatért az osztrák fővárosba, az Eintracht énekkar a karmesterévé választotta. Ezután Goldmark hozzálátott, hogy papírra vesse régi tervét, a Sakuntala hangversenynyitányt. A darabot 1865-ben a Bécsi Filharmonikusok mutatták be óriási sikerrel. A nyitány hamarosan egész Európában ismertté tette szerzője nevét, meghozva Goldmarknak a régen áhított átütő közönségsikert.
Egy alkalommal Bettelheim asszony elmesélte Goldmarknak, hogy előző este az operában voltak Karolinnal. Az előadás szünetében benyitottak a társalgóba, ahol Schober főrendező szeme megakadt a fiatal Karolinon. Végigmérte a kisasszonyt, majd megállapította, hogy pont úgy néz ki, mint Sába királynője, egy francia festő képén.
Goldmark érdeklődésére az asszonyt elmesélte Sába királynője és Salamon király találkozását. A zeneszerző érdeklődését felkeltette a téma. Már régóta akart operát írni, és most végre megvolt a történet. Az akadályt a megfelelő szövegkönyvíró megtalálása okozta, s emiatt a Sába királynője hosszú éveken át csak terv maradt.
Egy nap véletlenül összefutott Salomon Hermann Mosenthallal (1821–1877), az akkor már híres íróval és színpadi szerzővel, aki operaírási szándékáról érdeklődött. Goldmark elmondta, hogy már évek óta foglalkoztatja a dolog, a témája is megvan már hosszú ideje, csak éppen megfelelő szövegkönyvírót nem talált. Elbeszélte Sába királynőjének a történetét, és megkérdezte, nem lenne-e kedve a szövegkönyv megírásához. Mosenthal elvállalta a feladatot.
Az első két felvonás szövege gyorsan elkészült, és Goldmark azonnal hozzá is fogott a megzenésítéséhez, de ezután Mosenthal elakadt. Goldmark egyre elégedetlenebb volt, végül nagy nehezen, sok vita után a zeneszerző irányítása alatt elkészült a további három felvonás szövege, és az eredetileg öt felvonásosnak tervezett művet három felvonássá rövidítették le. Goldmark tovább folytatta a komponálást, egészen addig, amíg vissza nem tért a tengerentúlról a bátyja. Goldmark testvére segítségére sietett, akit még a ’48–49-es eseményekben betöltött szerepe miatt marasztaltak el a császári udvarban. Miden áron el akarta érni bátyja rehabilitálását, ennek érdekében végigkövette annak perét. Ez túl sok idejét elvette, így a zeneszerzéssel nem tudott foglalkozni. A Sába királynője végül öt év alatt készült el 1867–1872 között, és még két évet kellett várni az ősbemutatóig.
Goldmark az első két felvonást már korábban eljuttatta Desoff operai karmesternek, majd 1872-ben a teljes művet benyújtotta a Bécsi Udvari Operaházhoz. Az opera vezetőségének tetszését és támogatását azonban nem nyerte el a darab. Hosszú hónapokat várt az operaigazgató válaszára, de az nem érkezett meg.
Amikor az opera jótékonysági hangversenyt tervezett, Johann Herbeck operaigazgató azt javasolta a rendezőségnek, hogy a Sába királynője egy számát, a bevonulási indulót is vegyék fel a hangverseny műsorára. Goldmark ellenezte a tervet, hiszen a rendezvény egyik szervezője és előadója Liszt Ferenc volt, és joggal tarthatott tőle, hogy a híres zongoraművész és zeneszerző szereplése háttérbe fogja szorítani az ő ötletszerűen kiragadott operarészletét. Márpedig ha a közönség kedvezőtlenül fogadja, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy a darab örökre az operaház irattárának a mélyére kerül. Az operaház vezető karmestere viszont támogatta az ötletet és a zeneszerzőt is igyekezett meggyőzni, aki végül beleegyezését adta. A bevonulási induló szokatlanul nagy tetszést váltott ki a hangversenyen, Liszt is elismerően nyilatkozott és gratulált neki.
Az opera vezetősége azonban továbbra is elutasító volt, ami a teljes darab bemutatását illette. Liszt Goldmark pártjára állt, és megemlítette a dolgot Hohenlohe herceg főudvarmesternek, aki végső soron az Udvari Opera ügyeinek az ellenőrzője volt. Hohenlohe ismerte Goldmark zenéjét, és rövidesen javasolta az opera igazgatóságának, hogy minél előbb tűzzék műsorra a Sába királynőjét. Az igazgató azonban változatlanul ellenkezett, és egy hirtelen ötlettől vezéreltetve inkább Hermann Goetz (1840–1876) Makrancos Katáját adatta elő, ami csúfosan megbukott. A bukást ellensúlyozni kellett, és mivel más előadható mű éppen nem volt kéznél, Herbeck igazgató engedett, és műsorra tűzette a Sába királynőjét, de nem változtatott ellenséges magatartásán, és nem kívánt sokat áldozni a darabra. A bemutató végül a sok bonyodalom és viszontagság után 1875. március 10-én zajlott le, óriási sikerrel.
A közönség lelkesedett, de a kritikák egy része elmarasztaló volt. Hanslick gúnyos beszámolót írt az operáról, és Johannes Brahms is negatív kritikájának adott hangot. A kritikusok elmarasztalása azonban mit sem ártott a mű sikerének. A budapesti bemutató a premier után egy egy év és egy hét múltán zajlott le, szintén zajos sikerrel. A Sába királynője 1877-ben Hamburgban, 1878-ban Prágában német, majd 1886-ban cseh nyelven szólalt meg. A következő évben került sor a berlini és a torinói bemutatóra. Ezután a darab a világ számos országának operaszínpadán szép sikerrel szerepelt: 1880 Szentpétervár (olaszul), 1885 New York (a Metropolitanben, angolul), 1887 Madrid (olaszul), 1891 Varsó (lengyelül), 1897 Zürich, 1899 Buenos Aires, 1910 London (angolul), csak hogy a zeneszerző életében lezajlott bemutatókat soroljuk. Ezzel az operával Goldmark végre tényleg széles körben elismert, világhírű zeneszerző lett.
A Sába királynője sikerének köszönhetően végre teljesen megszűntek a zeneszerző anyagi gondjai, nem kellett többé nélkülöznie, és bátran hódolhatott természetszeretetének is. Gmundenben vett magának nyaralót, és ettől kezdve vidéken töltötte idejének legnagyobb részét. Egészen tavasztól késő őszig Gmundenben tartózkodott, majd a legnagyobb igénytelenség mellett telelt ki bécsi albérletében.
Egy alkalommal Márta asszony, a hatvanas évekbeli kis, kétszobás bécsi lakásának házvezetőnője jelentkezett nála, s magával hozta tizennégy éves lányát is, aki a zeneszerző gyermeke volt. Amikor az asszony teherbe esett a fiatal művésztől, csendben továbbállt, mert nem akart még több gondot okozni szegény szeretőjének. Mikor értesült a Sába királynője nagy sikerérről, úgy döntött, megkeresi egykori szerelmét és bemutatja neki a lányát. Goldmark megörült addig nem ismert gyermekének, ezáltal új értelmet kapott az élete.
Nagy lelkesedéssel látott hozzá apai kötelességei teljesítéséhez: félretette leánya számára jövedelme nagy részét, nevére íratta a gyereket, aki ettől kezdve a hosszabb iskolai szüneteket mindig apjával töltötte. Később Szilágyi Dezső belügyminiszter a mester egyik nagy sikerű pesti szereplése után törvényesítette a gyermeket.
Első operája után Goldmark alkotóereje koránt sem enyészett el, de kétségtelen, hogy a Sába királynője sikerét nem tudta megismételni. A darab bemutatói alkalmat adtak a zeneszerzőnek az utazásra. 1879–1881 között Olaszországba látogatott, majd 1882-től kezdett dolgozni második operáján. Az új mű, a Merlin bemutatójáért immár számos rangos színház versengett, de a szerző hű maradt a császárvároshoz, így ennek a bemutatója is Bécsben zajlott le 1886. november 19-én. A darab szép sikert aratott, de korántsem akkorát, mint a Sába királynője. Közben több zenekari mű is kikerült Goldmark keze alól: 1875-ben a Falusi lakodalom, 1877-ben az a-moll hegedűverseny, 1887-ben pedig a II. szimfónia és a Tavasszal hangversenynyitány. Emellett számos dalt és kórusművet is komponált.
1896-ban bemutatták harmadik operáját is, A házi tücsök címmel, ezt követte két évvel később a A hadifogoly, majd 1902-ben a Götz von Berlichingen. Ez utóbbi az egyetlen színpadi műve, amelyet a budapesti Operaházban vittek színre először. Goldmark nagy lelkesedéssel saját maga vezette a próbákat, de a várt siker elmaradt. A bécsi opera valószínűleg nem várt nagyobb sikert a műtől, ezért nem vállalta az ősbemutatót. Két évvel később az Itália című hangversenynyitánya aratott nagy sikert.
Goldmark ekkoriban gyakran tartózkodott az Adriai-tenger partján, baráti társasága körében, ami rendkívül jó hatást gyakorolt rá. Közben dolgozott utolsó operáján, a Téli regén, amelynek ősbemutatójára végül 1907-ben került sor. Az öreg mester a főpróbán és a premieren is megjelent. A Sába királynője után a Téli regével aratta a szerző második legnagyobb közönségsikerét.
Utolsó operája bemutatása után az idős Goldmark alkotói kedve kezdett alábbhagyni. Életének utolsó éveit csendes visszavonultságban töltötte. Általában Gmundenben és Bécsben tartózkodott, olykor-olykor elutazott Budapestre, az Adriára, esetleg egy festői kis alpesi településre. Lánya közben férjhez ment és gyermekei is születtek. Az idős mester őket is gyakran felkereste, örömüket lelte bennük.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával itthon és külföldön is nagy ünnepség sorozatot rendeztek tiszteletére. Kiemelkedő műveit díszelőadásokon adták elő, a budapesti egyetem díszdoktorává avatta, Keszthelyen emléktáblával jelölték meg szülőházát. 1914-ben kitört a háború, és a mester nagy érdeklődéssel figyelte a hadi eseményeket. Sorra látogatta magas rangú katona ismerőseit, hogy megvitassa velük a hadi helyzetet. Türelmetlenül várta a háborús híreket, és büszke volt unokájára, aki önkéntesnek jelentkezett a háborúba. Csodálatos módon az alkotói ereje is új erőre kapott. Egy zongoranégyes komponálásába kezdett, amiből végül zongoraötös lett.
1915 elején hírét vette unokája elestének. Ezután ágynak dőlt, szívgyengeség jelei mutatkoztak nála, de nem kért orvosi segítséget. Végül január másodikán elhunyt.
Stílus és forma tekintetében Goldmark zenéje szerencsés és egyéni ötvözete mindannak, amit a romantikus zene előtte és működése idején megteremtett. A pátosz és a forró lírai hangvétel, valamint a konvenciókhoz való kötődés és a kísérletező kedv kontrasztja jellemzi (a kor meghatározó bécsi zenekritikusa, Eduard Hanslick kritikájában „disszonanciakirálynak” nevezte). Műveiben érződik kitűnő zenei humora, hangszínező fantáziája és gazdag dallaminvenciója. Kései műveit erősen nosztalgikus hangvétel hatja át.
Számos magyaros jellegű művet írt, ezek azonban nem tartoznak a legsikeresebb darabjai közé. Egyes kamaraműveibe és zongoradarabjaiba verbunkos motívumokat épített be, amelyek megkapó erővel hatnak. Vonzódott a programzenéhez is, és az irodalmi ihletésű műveit leszámítva gyakran adott címet saját alkotásainak is.
Goldmark nem írt túl sok zenedarabot, de életműve szinte valamennyi zenei műfajra kiterjedt. Egész munkásságán azonban az opera, a drámai zene vonala húzódik végig, ezért ma elsősorban mint operaszerzőre emlékeznek rá, noha operái közül ma már csak a Merlint és a Sába királynőjét szokták elővenni, ezeket is elsősorban német nyelvterületeken. Az operák jelzik szerzőjük pályájának fordulópontjait és főbb állomásait. A darabokat olykor tíz, néha csak néhány év választja el, és szinte mindegyik az opera műfajának más-más válfajához tartozik. A Sába királynője nagyopera, a Merlin zenedráma, A házi tücsök meseopera, a Téli rege lírai dalmű nevezhetőek a legsikeresebb darabjainak.
Goldmark operazenéje félúton áll a meyerbeeri nagyopera, az olasz romantikus dalmű és a wagneri zenedráma között. Mindegyikből azt tartotta meg, ami egyéni hangjának és elképzeléseinek a leginkább megfelelt: a nagyoperából a színes, mozgalmas elemeket, a balettet, az olaszok stílusából a szenvedélyes pátoszt, a wagneri zenedrámából pedig azokat a kompozíciós, harmóniai és formai újításokat vette át, amelyek összeegyeztethetőek az előbbi kettővel.
Tény, hogy operái nem érik el Verdi vagy Bizet darabjainak színvonalát, de a második vonalbeli szerzők közül az egyik legjelentősebb. Erős egyénisége megóvta attól, hogy epigonná váljék, és attól is, hogy járatlan utakra tévedjen az opera világában.
Szimfonikus műveiben is elsősorban a színpadi beállítottság, a drámai kifejezőkészség uralkodik. A goldmarki szimfonikus életmű szinte teljes egésze dramatikus programzene. A Berlioz–Liszt-féle programszimfóniát és szimfonikus költeményt vitte tovább. Két szimfóniája közül az első már címével (A falusi lakodalom) és tételeinek elnevezésével is egy kész programot ad. Hangversenynyitányai lényegében szimfonikus költemények. Nagy zenekari műveit romantikus tartalom és többé-kevésbé klasszikusan kötött forma jellemzi. Általában jellemző volt Goldmarkra a tragikus, patetikus témaválasztás és a színes és virtuóz hangszerelés. A Hungaroton jóvoltából nagyzenekari műveinek többsége hozzáférhető CD kiadás formájában.
Az operák és a szimfonikus művek mellett a kamarazenei darabok adják a zeneszerző pályájának kezdő és záró szakaszát. Első fennmaradt művei mind kamaradarabok, utolsó befejezett alkotása egy zongoraötös. Összesen tíz mű tartozik ide, egész életművének mintegy hatodrésze.
Összefoglalva elmondható, hogy Goldmark zenéjére elsősorban a német romantika (főleg Wagner és Mendelssohn művészete), valamint a korabeli francia zeneszerzők (elsősorban Berlioz) gyakoroltak hatást. Operáira a legjelentősebben a francia nagyoperai hagyományok és a wagneri zenedráma nyomta rá a bélyegét.
Gorkij - Makszim Gorkij, oroszul Максим Горький (eredeti nevén Alekszej Makszimovics Peskov, Алексей Максимович Пе́шков) (Nyizsnij Novgorod, 1868. március 14. – Moszkva mellett, 1936. június 18.) orosz író, drámaíró. Embert próbáló körülmények között nevelkedett, apja műbútorasztalos volt, korán meghalt, nagyapja nevelte fel. 1884-ben nem vették fel a kazanyi egyetemre, ezután gyalog járta be Oroszországot, még a cári rendőrség is felfigyelt rá. Gorkij 1892-ben megírta első művét, a Makar Csudra című elbeszélést. 1898-ban Karcolatok és elbeszélések címmel megjelent két kötetes alkotása, mellyel nagy feltűnést keltett. 1900 körül a Znanyije című folyóirat vezetője lett.
1905-ben részt vett a forradalomban, minek nyomán bebörtönözték, de gyorsan kiszabadult. 1905-1917 között a bolsevik párt tagja volt, s személyesen ismerte Lenint is. Néhány a cári rendszert bíráló írása, miatt a 1906-ban emigrált, előbb az Amerikai Egyesült Államokba, majd Capri szigetére utazott. Pár év múlva, 1913-ban azonban hazatérése után a Zvezda és a Pravda munkatársa lett, majd 1915-ben saját napilapot alapított, a Letoiszt. 1917-ben, az októberi fordulat alatt a Novaja Zsiznyben publikált. Szembefordult a bolsevik párttal, és korábbi barátjával, Leninnel. Lenint szemtől szemben bírálta, kifejtette, hogy sok tekintetben nem ért egyet módszereivel.
Lenin viszont tisztelte benne a nemzetközi elismerést kivívó írót, és állami hivatalt adott a kezébe. Gorkij lett a vezetője annak az irodalmi központnak, amelyik azt a feladatot kapta, hogy a szovjet rendszer számára kívánatos európai és világirodalmat fordíttassa le oroszra. Gorkij teljes jóhiszeműséggel vállalta el a feladatot, az orosz nép kultúrájának egyetemes felemelkedését látva benne. Az irodalmi központ tevékenységét ő irányította, és döntő szava volt, az állami könyvkiadás külföldi irodalmat közvetítő területén, viszont nem volt hajlandó, hogy politikai szemszögből ítélje meg jó, vagy rossz egy mű. Rövid idő alatt egyebek közt Wells, Shaw, Anatole France, Romain Rolland kötetei kerültek a szovjet könyvesboltokba. Ugyanakkor bátorította a fiatal írókat költőket. Számtalan fiatal tehetséges író, költő kezdte pályáját ez alatt a rövid idő alatt, a Gorkij irányítása alatt álló irodalmi pezsgés idején. Tevékenysége mégis ellentmondásos volt. Iszaak Babelt például támogatta, nem engedte viszont kiadatni Andrej Platonov "Csevengur" című regényét, amivel az egyik legnagyobb tehetségű orosz író pályáját törte derékba. Gorkijt eleinte senki sem merte felelősségre vonni, bár szüntelen támadások között működött. Sőt a Lenin alapította szentpétervári "Tudósok háza" vezetőjévé is őt nevezték ki. Aztán amikor politikai dogma odáig terjedt, hogy a "Tudósok háza" néhány tagját a helyi bíróság agyonlövette, megírta nyílt levelét Leninhez, amelyben elvakultsággal, politikai dogmatizmussal vádolta meg, és az orosz nép szellemi értékeinek tudatos pusztításával. Ekkor ismét emigrációba kényszerült. Caprira ment.
Összeveszett a bolsevikok több vezetőjével is, például Zinovjevvel. 1918 végére ismét a párt „szimpatizánsa” lett, a következő években „őfelsége ellenzéke” szerepét próbálta játszani, s néha még a Cseka által elfogott embereket is ki tudott szabadítani. Lenin ezért is javasolta neki, hogy menjen külföldre, kezeltesse magát. Gorkij 1921-ben tüdőbetegséget kapott, s ismét elhagyta a Szovjetuniót, Németországba, Csehországba, majd Olaszországba (Sorrento) utazott. Csupán hét év múlva, 1928-29-ben tett látogatást újra a Szovjetunióban.
Lenin halála után kialakuló hatalmi harcot messziről - emigrációból - figyelte. Trockij és Sztálin párharcában ő a parasztvezérben, Sztálinban bízott inkább a Lenini elveket továbbvivő Trockijjal szemben. Leninben korábban csalódott, ezért úgy gondolta, hogy az orosz nép sorsára egy parasztvezér kedvezőbben hat. Hazautazott, amikor is szemtanúja lehetett Sztálin győzelmének. Hónapokon keresztül utazott szovjet-Oroszországban és tapasztalnia kellett, hogy a lenini hagyományok, és a marxista doktrínák kedvéért még mindig szegénységben, nyomorban él az orosz nép, és nem ritka az éhhalál. Sztálin hűvös távolságtartással fogadta a neves orosz írót, aki feltárta azt amit tapasztalt. Sztálin válasza arra szorítkozott, hogy mindezt leírni nem szabad. Gorkij a parasztellenes parasztpolitikán felháborodva cikket írt az Izvesztyijá-ba, amely egymaga egy vádirat volt a sztálinizmus ellen - ám ugyanakkor kétszínűség is, hiszen maga Gorkij gyűlölte a parasztságot, a jövő letéteményesét kizárólag a munkásságban látta. Harmadszor is menekülnie kellett hazájából, ezúttal tüdőbajára hivatkozva tölti idejét Capriban. Sztálin megbocsátott, visszahívta, feladatokkal látta el.
Gorkij újból visszatért 1931-ben, ezúttal végleg hazatérve ünnepelt íróvá vált otthon is. 1934-ben ő volt az I. Össz-Szövetségi Írókongresszus vezetője. Ő lett az Írószövetség első elnöke is. Tüdőbajban halt meg, de máig sokan vitatják, hogy természetes módon-e. Az általa csak 'Jagodkának' szólított Genrih Grigorjevics Jagoda vezette NKVD-t sejtik a halála mögött. Gorkij ugyanis újra külföldre akart menni, mert Kamenyevet közbenjárása ellenére sem engedték ki.
Gyöngyike - (növ., Muscari Tourn., Botryanthus Kunth, Leopoldia Parl., Comus Salisb.), A liliomfélék virága, 40 fajjal a mediterrán és szomszéd vidéken (hazánkban 6 faj). levele keskeny, szálas, virága a virágszál tetején sűrű fürtbe csoportosodik, az alsóbb termékeny, bögrealakú vagy henger ded, hatfogú, páros éltű, gyakran sötétkék, a legfelsők meddők, gyakran világosabb lila színűek, s minthogy belőlük gyümölcs nem lesz, az alsóbb virágokból keletkező gyümölcsfürt csonkított, mintha a tetejét leszakították volna, mert a meddő virágok elvirágzás után tönkremennek. Gyümölcse 3-rekeszü tok. Fajai nálunk közönségesebb mezei füvek; ugyanezek Németországban, kertben is díszlenek. Ilyen a M. botryoides L. (eperjácint,), sötétkék, némelykor fehér, hússzínű vagy piros virágokkal, a M. racemosum L., hosszabb és keskenyebb hátragörbülő levelekkel, a M. comosum L., az előbbieknél sokkal magasabb termetű, legfelső virágai szép ametisztszínűek. gyakran az egész virágzata üszögösödött. Kerti alakja a M. monstruosum Mill. Ennek az egész virágzata fonal nemű göndör pikkelyekből alakul, s együttvéve lila- vagy ametisztszínű tollbokrétát ábrázol. Virágzatát súlya miatt karóhoz kell kötni.
Gyöngyvirág - Májusi gyöngyvirág - Convallaria majalis a spárgafélék (Asparagaceae) családjába, a Nolinoideae alcsaládba tartozó Convallaria nemzetség egyetlen faja. Magasság: 20 cm. Félárnyékos, árnyékos helyet kedvel. Európában és Ázsia mérsékelt éghajlatú tájain őshonos, elsősorban tölgyesekben fordul elő, de megterem lombos erdőinkben, ligetekben és bárhol, ahol a talaj nyirkos. Még meszes talajon is tenyészik, ha árnyékba telepítik, és a föld nem szárad ki hamar. Hazánkban nyirkos és sziklás, száraz és mészkerülő erdőkben, ligetekben gyakori. Kúszó, elágazó gyöktörzsű növény. Széles harang alakú, illatos virágai fehérek, bókolók, egy oldalra néző fürtben nyílnak. Kedvelt lágyszárú, évelő virág és gyógynövény, sokfelé kertekben ültetik. A talajban tarackszerű, vékony, elágazó rizómái futnak. Ebből fejlődik a hajtás, aminek a csúcsi részén hártyás allevelek és 2 hosszú nyelű, élénkzöld lomblevél fejlődik. A levelek lemeze 10–20 cm hosszú, elliptikus, hegyes csúcsú. Az üde tápanyagban gazdag, jó vízáteresztő homokos vályogtalajt kedveli. Közepesen árnyékos helyen fejlődik legjobban. Gyöktörzsével behálózza a talajt, nyár végéig zölden maradó, tömött gyepet képez. Árnyéki évelők közé vagy gyeppótlónak ültessük.
Drogja a lomblevele (Convallariae folium), amit a gyógyszeripar dolgoz fel. Mérgező növény: szívglikozidjai (convallatoxin) és szaponinjai rendszertelen és lassú pulzust, hasi fájdalmat és hasmenést okoznak. Csak nagy mennyiségben veszélyes. Külsőleg ízületi bántalmak ellen használják, más anyagai szívgyógyszerek.
Szaporítása: Rizóma-dugványozás, tőosztás. A virágzási ideje május-június között van.
Szaporítása: Rizóma-dugványozás, tőosztás. A virágzási ideje május-június között van.
Gyufa - Kevés olyan találmány létezik, mely annyira ismert és szinte mindennapi használati tárggyá vált, mint a gyufa. Szinte fogalomként él az emberek tudatában, jóllehet ma már a gázgyújtók és az elektromos gyújtók korában egy kissé háttérbe szorult. Feltalálója, illetve pontosabban továbbfejlesztője és véglegesítője egy nevezetes család tagja, Irinyi János volt, akinek egész életútja jellegzetesen XIX. századi magyar tudóssors.
A gyufa (régiesen gyújtó) egyik végén gyúlékony anyaggal bevont, dörzsölésre könnyen gyulladó, tűzgyújtásra vagy hőadásra használt éghető (fa)pálcika. Két legfontosabb változata a csak a speciális dörzsfelületen meggyulladó biztonsági gyufa vagy svédgyufa, illetve a gyakorlatilag bármely érdes felületen tűzre kapó, mindenen gyulladó gyufa. Kínában már a VI. században használtak tűzgyújtásra kénnel átitatott fenyőfa pálcákat, de a modern gyufát csak a XIX. elején találták fel. A gyufa feltalálásának folyamata egészen az ősidőkig visszavezethető: Az ősember hegyezett végű fapálcák gyors pörgetésével élesztett tüzet.
Évezred múlva az ókori emberek, miután megismerték a vasat, kovakőből csiholtak szikrát, később hegyi kristályból vagy üvegből készítettek lencsét, mely segítségével a nap sugarait egy helyre fókuszálták, s gyújtottak lángot. A XVIII. század végéig a fenti eszközök voltak az egy az egyedüli tűzszerszámok. Ez időben kezdik el tűzgyújtásra használni az akkor már száz év óta ismert foszfort, mely levegőn vagy gyenge dörzsölésre meggyulladt. 1805-ben, Párizsban tűnik fel egy újfajta tűzszerszám, a mártógyufa. Ennél a káliumklorátnak (KClO3) azon tulajdonságát használták fel, hogy szerves, illetve éghető anyagokat koncentrált kénsav hatására heves reakció kíséretében meggyújt. Chancel J. L. káliumklorát, kénvirág és likopodium arabgumi oldatos keverékéből készített fejjel látta el gyufáit és egy kis üvegecske kénsavval együtt hozta forgalomba. A gyufa fejét a kénsavba kellett mártani, hogy az meggyulladjon. Hogy ne kelljen semmilyen savas anyag a gyufa meggyújtásához, további kísérletek folytak. Ennek egyik eredményeképpen Tillmetz müncheni gyógyszerész 1815-ben elkészítette az első dörzsgyufát. Ugyancsak káliumklorátos keveréket használt gyufafejként. 1831-ben Németországban Marggraf G., Ammüller L. és Mayer W. egymástól függetlenül oly könnyen gyúló gyufákat készítettek, melyek feje arabgumi oldatban eldörzsölt foszforból, káliumklorátból és kénből állt. Ezek a kisüzemek a Kammerer Jakob Friedrich által 1832-ben létesített foszforos-gyufagyárral szemben életképtelenek voltak és nyomtalanul eltűntek. Az angolok Walker John-t tartják a dörzsgyufa feltalálójának, bár Tillmetznél sokkal később, 1827-ben állította elő dörzsgyufáját, amit 1832-ben szabadalmazott. A kénezett végű szálra felvitt gyújtófej a káliumklorát, kén és a ragasztószer mellett még egy dörzsölésre könnyen felrobbanó anyagot, a durranóhiganyt is tartalmazta. Az igen drága és veszélyes durranóhigany helyett Jones S. antimonittal (Sb2S3) készített gyújtóelegyet szabadalmaztatott 1832-ben. Walkerrel és Jonessal egyidőben Rómer István magyar származású bécsi gyufagyáros is szabadalmaztatta (1832) mártógyufaként is használható dörzsgyufáit. 1834-ben Zucker László megalapítja az első magyarországi dörzsgyufagyárat. Bár a dörzsgyufa a mártógyufánál tökéletesebb szerszámnak bizonyult, még mindig meg volt az a nagy hátránya, hogy veszélyes robbanó anyagot tartalmazott és meggyulladása is robbanással történt. Ezen a hibán Irinyi János segített, aki feltalálta a zajtalanul gyúló gyufát. Irinyi János 1836-ban a bécsi Politechnikumban tanult kémiát, amikor is egyik professzorának, Meissner Pálnak egy sikertelen kísérlete kapcsán merült fel benne annak megoldása, hogy miként lehetne egy olyan gyufát készíteni, mely zajtalan és biztonságos.
Az akkoriban alkalmazott gyufák a fejükben található vegyi anyagok összetétele miatt igen nagy hang és láng kíséretében lobbantak fel. Irinyi ötlete abban állt, hogy a gyufa fejében lévő fehérfoszfort nem káliumkloráttal, hanem ólomdioxiddal keverte. Így jutott el a mai is használatos biztonsági gyufa őséhez. Még ebben az évben szabadalmaztatta új találmányát, azonban elegendő tőke hiányában nem tudta elkezdeni annak gyártását. Így hát találmányát 60 forintért eladta Rómer István bécsi gyógyszerészmesternek, aki elkezdte annak tömeges gyártását, s tekintélyes vagyonra tett szert. Eközben Irinyi a kapott összegből berlini egyetemi, majd hohenheimi gazdasági akadémiai tanumányait fedezte.
Hazatérve 1840-ben létrehozta saját gyárát "Első Pesti Gyújtófák Gyára" néven, mely a város több pontján működött. A gyufagyártás folyamata abból állt, hogy a kérgüktől megfosztott fatörzseket 60 cm hosszú rönkök alakjában leháncsolták, majd vékony szalagokra szelték. Ezután a gyufaszálak hosszának megfelelő méretűre vágták azokat, majd egy darabológép segítségével kis pálcikákká alakították. A nyers szálakat foszforsav, illetőleg foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálták, esetleg anilinfestékfürdőben megszínezték, majd meleg légáramban forgó dobokban megszárították azokat. A forgatás közben egymáshoz súrlódó szálak egyúttal érdes felületüket is elvesztették, lecsiszolódtak. Az impregnálás megakadályozta, hogy az eloltott gyufaszál tovább izzon. A következő lépésben rovátkolt falécekből kialakított keretekbe tűzdelték be kis térközökkel a szálakat és a keret két oldalának összeszorításával rögzítették őket. A keretből kiálló szálvégeket először megolvasztott paraffinba, vagy a foszforos gyufáknál olvasztott kénbe, majd a gyufafejet képező gyújtóelegybe mártották. Az így megszilárdult anyagból jött létre a gyufa feje. Az így elkészített, immár kényelmes használatú és biztonságosan fellobbanó gyufának is volt egy nagy hibája, és pedig az, hogy a gyufa feje az erősen mérgező foszfort tartalmazta. A tömeggyártásban egyre nagyobb számban foglalkoztatott munkások súlyos foszformérgezést kaptak. A foszfor-nekrózis oly mértékben lépett fel, hogy ez végül is a legtöbb országban a foszforos gyufa gyártásának betiltásához vezetett. Elsőnek 1874-ben Dánia és Finnország, majd később a többi európai állam (Németország 1903-ban, Ausztria és Magyarország 1912-ben) is beszüntette a foszforos gyufa gyártását. 1844-ben olyan gyufagyártási eljárások váltak ismertekké, melyekben már nem kellett mérgező anyagokat felhasználni. A fehér- és sárga-foszfor helyettesítésére végül a vörös-foszfort találta alkalmasnak egy svéd egyetemi tanár, Fasch Gustav Erik, aki megalkotta a ma is használatos gyújtófejet. Az általa szabadalmazott gyufa káliumklorátból, kénvirágból és arabgumiból álló fejjel bírt, meggyújtása pedig csak különleges dörzsfelületen vált lehetségessé. Ezt a szabadalmat felhasználva és némileg tökéletesítve kezdték meg 1845-ben Jönköpingben a Lundström testvérek a "biztonsági gyújtó", vagy ahogyan másként nevezték, az egész világon elterjedt "svéd gyufa" gyártását. Lundström vörös-foszforból, antimonitból, umbrából és enyvoldatból készített péppel a gyufadobozok oldalán állított elő dörzsfelületet, míg a gyufák feje foszformentes maradt, azaz káliumklorátból, antimonitból, umbrából és arabgumiból állt. Ma már milliószámra gyártják a gyufaszálakat, melyeket természetesen gépekkel készítenek. Különböző színekben és méretekben találkozhatunk velük. A dobozaik még ma is reklámhordozó felületként funkcionálnak. A mindenhol elérhető, olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük, logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, ún. fillumenisták körében is.
Évezred múlva az ókori emberek, miután megismerték a vasat, kovakőből csiholtak szikrát, később hegyi kristályból vagy üvegből készítettek lencsét, mely segítségével a nap sugarait egy helyre fókuszálták, s gyújtottak lángot. A XVIII. század végéig a fenti eszközök voltak az egy az egyedüli tűzszerszámok. Ez időben kezdik el tűzgyújtásra használni az akkor már száz év óta ismert foszfort, mely levegőn vagy gyenge dörzsölésre meggyulladt. 1805-ben, Párizsban tűnik fel egy újfajta tűzszerszám, a mártógyufa. Ennél a káliumklorátnak (KClO3) azon tulajdonságát használták fel, hogy szerves, illetve éghető anyagokat koncentrált kénsav hatására heves reakció kíséretében meggyújt. Chancel J. L. káliumklorát, kénvirág és likopodium arabgumi oldatos keverékéből készített fejjel látta el gyufáit és egy kis üvegecske kénsavval együtt hozta forgalomba. A gyufa fejét a kénsavba kellett mártani, hogy az meggyulladjon. Hogy ne kelljen semmilyen savas anyag a gyufa meggyújtásához, további kísérletek folytak. Ennek egyik eredményeképpen Tillmetz müncheni gyógyszerész 1815-ben elkészítette az első dörzsgyufát. Ugyancsak káliumklorátos keveréket használt gyufafejként. 1831-ben Németországban Marggraf G., Ammüller L. és Mayer W. egymástól függetlenül oly könnyen gyúló gyufákat készítettek, melyek feje arabgumi oldatban eldörzsölt foszforból, káliumklorátból és kénből állt. Ezek a kisüzemek a Kammerer Jakob Friedrich által 1832-ben létesített foszforos-gyufagyárral szemben életképtelenek voltak és nyomtalanul eltűntek. Az angolok Walker John-t tartják a dörzsgyufa feltalálójának, bár Tillmetznél sokkal később, 1827-ben állította elő dörzsgyufáját, amit 1832-ben szabadalmazott. A kénezett végű szálra felvitt gyújtófej a káliumklorát, kén és a ragasztószer mellett még egy dörzsölésre könnyen felrobbanó anyagot, a durranóhiganyt is tartalmazta. Az igen drága és veszélyes durranóhigany helyett Jones S. antimonittal (Sb2S3) készített gyújtóelegyet szabadalmaztatott 1832-ben. Walkerrel és Jonessal egyidőben Rómer István magyar származású bécsi gyufagyáros is szabadalmaztatta (1832) mártógyufaként is használható dörzsgyufáit. 1834-ben Zucker László megalapítja az első magyarországi dörzsgyufagyárat. Bár a dörzsgyufa a mártógyufánál tökéletesebb szerszámnak bizonyult, még mindig meg volt az a nagy hátránya, hogy veszélyes robbanó anyagot tartalmazott és meggyulladása is robbanással történt. Ezen a hibán Irinyi János segített, aki feltalálta a zajtalanul gyúló gyufát. Irinyi János 1836-ban a bécsi Politechnikumban tanult kémiát, amikor is egyik professzorának, Meissner Pálnak egy sikertelen kísérlete kapcsán merült fel benne annak megoldása, hogy miként lehetne egy olyan gyufát készíteni, mely zajtalan és biztonságos.
Az akkoriban alkalmazott gyufák a fejükben található vegyi anyagok összetétele miatt igen nagy hang és láng kíséretében lobbantak fel. Irinyi ötlete abban állt, hogy a gyufa fejében lévő fehérfoszfort nem káliumkloráttal, hanem ólomdioxiddal keverte. Így jutott el a mai is használatos biztonsági gyufa őséhez. Még ebben az évben szabadalmaztatta új találmányát, azonban elegendő tőke hiányában nem tudta elkezdeni annak gyártását. Így hát találmányát 60 forintért eladta Rómer István bécsi gyógyszerészmesternek, aki elkezdte annak tömeges gyártását, s tekintélyes vagyonra tett szert. Eközben Irinyi a kapott összegből berlini egyetemi, majd hohenheimi gazdasági akadémiai tanumányait fedezte.
Hazatérve 1840-ben létrehozta saját gyárát "Első Pesti Gyújtófák Gyára" néven, mely a város több pontján működött. A gyufagyártás folyamata abból állt, hogy a kérgüktől megfosztott fatörzseket 60 cm hosszú rönkök alakjában leháncsolták, majd vékony szalagokra szelték. Ezután a gyufaszálak hosszának megfelelő méretűre vágták azokat, majd egy darabológép segítségével kis pálcikákká alakították. A nyers szálakat foszforsav, illetőleg foszforsavas ammónium vizes oldatával impregnálták, esetleg anilinfestékfürdőben megszínezték, majd meleg légáramban forgó dobokban megszárították azokat. A forgatás közben egymáshoz súrlódó szálak egyúttal érdes felületüket is elvesztették, lecsiszolódtak. Az impregnálás megakadályozta, hogy az eloltott gyufaszál tovább izzon. A következő lépésben rovátkolt falécekből kialakított keretekbe tűzdelték be kis térközökkel a szálakat és a keret két oldalának összeszorításával rögzítették őket. A keretből kiálló szálvégeket először megolvasztott paraffinba, vagy a foszforos gyufáknál olvasztott kénbe, majd a gyufafejet képező gyújtóelegybe mártották. Az így megszilárdult anyagból jött létre a gyufa feje. Az így elkészített, immár kényelmes használatú és biztonságosan fellobbanó gyufának is volt egy nagy hibája, és pedig az, hogy a gyufa feje az erősen mérgező foszfort tartalmazta. A tömeggyártásban egyre nagyobb számban foglalkoztatott munkások súlyos foszformérgezést kaptak. A foszfor-nekrózis oly mértékben lépett fel, hogy ez végül is a legtöbb országban a foszforos gyufa gyártásának betiltásához vezetett. Elsőnek 1874-ben Dánia és Finnország, majd később a többi európai állam (Németország 1903-ban, Ausztria és Magyarország 1912-ben) is beszüntette a foszforos gyufa gyártását. 1844-ben olyan gyufagyártási eljárások váltak ismertekké, melyekben már nem kellett mérgező anyagokat felhasználni. A fehér- és sárga-foszfor helyettesítésére végül a vörös-foszfort találta alkalmasnak egy svéd egyetemi tanár, Fasch Gustav Erik, aki megalkotta a ma is használatos gyújtófejet. Az általa szabadalmazott gyufa káliumklorátból, kénvirágból és arabgumiból álló fejjel bírt, meggyújtása pedig csak különleges dörzsfelületen vált lehetségessé. Ezt a szabadalmat felhasználva és némileg tökéletesítve kezdték meg 1845-ben Jönköpingben a Lundström testvérek a "biztonsági gyújtó", vagy ahogyan másként nevezték, az egész világon elterjedt "svéd gyufa" gyártását. Lundström vörös-foszforból, antimonitból, umbrából és enyvoldatból készített péppel a gyufadobozok oldalán állított elő dörzsfelületet, míg a gyufák feje foszformentes maradt, azaz káliumklorátból, antimonitból, umbrából és arabgumiból állt. Ma már milliószámra gyártják a gyufaszálakat, melyeket természetesen gépekkel készítenek. Különböző színekben és méretekben találkozhatunk velük. A dobozaik még ma is reklámhordozó felületként funkcionálnak. A mindenhol elérhető, olcsó gyufával számtalan játék játszható, sok a felnőttjáték is köztük, logikai, matematikai, geometriai rejtvények, de van gyufával játszható társasjáték is. Az ömlesztett gyufaszálak tárolására használt gyufásdobozokat hamar hasznosították reklámfelületként is, gyűjtésük különösen az 1960-as–1980-as években örvendett nagy népszerűségnek világszerte, így a magyar gyufa- és gyufacímkegyűjtők, ún. fillumenisták körében is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése