Cholnoky Jenő - Cholnoky Jenő (Veszprém, 1870. július 23. – Budapest, 1950. július 5.) író, földrajztudós, tanár, az MTA tagja. Cholnoky Viktor öccse és Cholnoky László bátyja volt. Középiskoláit Veszprémben és Pápán végezte. Érdeklődése már ebben a korban a földrajzra irányult, gimnazista korában írta első „földrajzkönyveit”. Apja azonban nem a Tudományegyetemre, hanem a Műegyetemre íratta be, mondván: a tanárok mind szegények. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, előbb a Műegyetem vízépítési szakán, később filozófiai doktorátust szerzett.
A Műegyetem vízépítési tanszékén kapott tanársegédi állást Klimm Mihály professzor mellett. Közben megismerkedett Lóczy Lajossal, az akkor már világhírű földrajztudóssal és Ázsia-kutatóval, aki 1894-ben meghívta őt maga mellé asszisztensnek a Tudományegyetem földrajzi tanszékére.
Lóczy Lajos ajánlására 1896-ban szerény ösztöndíjjal Kínába ment tanulmányútra. Mestere azzal a feladattal bízta meg, hogy tanulmányozza a Kína-alföld nagy folyóinak deltavidékét, derítse fel a Sárga-folyó és a Jangce mederváltozásainak okait, körülményeit. Utazása közel két évig tartott, ezalatt feldolgozta a deltavidékek hidrográfiáját, felfedezett egy nagy lávamezőt Mandzsúriában, és a néprajztudomány számára is értékes anyagot gyűjtött. Naplója 1235 rajzot tartalmaz, köztük sok vízépítmény és különféle mérnöki pontosságú ábrázolás.
Kínából hazatérve adjunktussá léptették elő. A mérnöki diplomája mellé megszerezte második doktori oklevelét, és nem sokkal később a leíró földrajz magántanárává habilitálták.
Feleségül vette Barrois Petronellát. Három gyermekük született: Béla, Tibor és Ilona. Bélából a botanika híres tudósa, Tiborból Kossuth-díjas műegyetemi tanár lett.
1905-ben a kolozsvári Tudományegyetemre nyilvános rendes tanárnak nevezték ki, és megbízták a tanszék vezetésével. 15 évet töltött Kolozsváron, magas színvonalra emelte az egyetemi oktatást, közben részletesen tanulmányozta és leírta Erdély természeti viszonyait. 1919-ben a románok bevonulása után menekülnie kellett Kolozsvárról. Budapesten földrajzi szakértőként beosztották a béketárgyalásokat előkészítő bizottságba.
1920-ban az MTA levelező tagjává választotta, a következő évben pedig kinevezték a budapesti Tudományegyetem tanszékvezető tanárává. Kifosztott, elhanyagolt tanszéket örökölt elődjétől, Czirbusz Gézától, de kitartó munkával újra nemzetközi színvonalra emelte a hazai földrajzoktatást.
Tanítványai sorából olyan kiváló professzorok emelkedtek ki, mint Bulla Béla, Kéz Andor, Szabó Pál Zoltán, Kádár László. Hetvenéves volt, amikor 1940-ben nyugállományba vonult. Otthonában szakadatlanul dolgozott tovább, 80 éves korában bekövetkezett haláláig.
Cinege – (Paridae) Az igazi vagy valódi cinegeformák alcsaládjába 115 faj tartozik, melyek közül 33 faj 118 alfajra oszlik. Ilyen nagyszámú képviselővel a Paridae-család legnagyobb alcsaládját alkotják. Csőrük kúp- vagy ár-alakú, sima káva élekkel, oldalt többnyire összenyomott és éles. Az elsőrendű evezők közül az elsőnek a hossza változó, a harmadik-hatodik alkotja a szárny hegyét. A csűd elején rendszerint övszerűen egymáshoz illesztett pikkelyek vannak, amelyek csak ritkán olvadnak össze sínbe vagy csizmaszárba.
A cinege-félék családja, Hellmayr szerint, aki jeles monográfiában foglalkozik velük, 23 nemet és 162 fajt foglal magában, melyek közül 42-őt 146 alfajra bontottak. Csőrük mindig rövidebb, mint a fej, poszátaszerűen karcsú vagy kúpalakú, a csőrorom egyenes, vagy a végén hajlott, gyakran azonban nagyon magas és a tövétől a hegyéig erősen hajlott. A rövid nyelv kemény, a végén letompított; alsó felének szarulapja kis serte csomócskákkal vagy néhány fogacskával van ellátva. A lábak erősek és izmosak, a lábujjak rövidek, erősek, a karmok aránylag nagyok és erősen hajlottak. A szárny többnyire meglehetős rövid és kerekded, az elsőrendű evezők száma 10, ezek közül az első félakkora, mint a második, néha még annál is rövidebb. A tizenkét tollból álló farok többnyire rövid és csapott végű, vagy csak kevéssé kivágott, néha azonban hosszú és akkor erősen lépcsőzetes; a tollazat tömött, puha, rendszerint élénken színezett. A nemek egyforma vagy hasonló színűek. Évenként egyszer vedlenek. Törzsfejlődési szempontból a cinegék valószínűleg a virágjáró-félékkel és ezek rokonaival állnak közeli rokonságban. Egyes nemeket, amelyek régebben a Dicaeidae-családhoz tartoztak, újabban a cinege-félékkel egyesítettek. Másrészről a cinege-félék családja a poszáta-félékkel és a bibirke-félékkel (Mniotiltidae) mutat kapcsolatokat.
Clark Ádám (Edinburgh, 1811. augusztus 14. – Buda, 1866. június 23.) skót mérnök, a budapesti Széchenyi lánchíd építésének vezetője és a budai Váralagút tervezője. Apja valószínűleg gyári munkás volt. Dél-Skóciában, Kelsoban született 1811. augusztus 11-én. Atyja, Joseph Clark egyesek szerint gépész- mérnök, mások szerint malommunkás volt. Édesanyja, Elisabeth Morton ugyanezen források szerint Skócia egyik legrégibb báró nemzetségéből származott, illetve szakácsnő volt.
Ugyanilyen ellentmondásos a kép, ha Adam Clark képzettségét vizsgáljuk. Az egyik változat szerint a középiskoláit Edinburgh-ben végezte, majd a Glasgow-i Royal Technical College elvégzése után ugyanott segédmérnöki alkalmazást kapott. Mások szerint soha nem végzett egyetemet vagy főiskolát, hanem egyszerű munkásemberként, folyamatos önképzéssel jutott el arra a szintre, amely kevés diplomás mérnöknek sikerült. Mindenesetre az egyértelmű, hogy nem volt tagja az angol mérnöki kamarának, tehát hidat nem tervezhetett. Az azonban bizonyos, hogy Clark 1834. július 28-án Florisdorfból édesanyjához írt levelében "machinist and engineer"-nek nevezte magát. Amikor pedig meghalt, felesége magyar és német nyelvű gyászjelentésében, amely 1866. június 23-án kelt, "angol magán-mérnöknek, ill. englischer civil-engineer"-nek nevezte. 1833-34-ben az angol Hunter and English gépgyár gőzmeghajtású kotrógépet gyártott a Duna szabályozási munkáihoz. 1834-ben Adam Clark a Hunter & English vasöntödéjében, gépgyárában gépépítő mérnökként (?) dolgozott. A Vidra nevű kotrógép helyszíni összeszerelését és próbaüzemelését a 23 éves Adam Clarkra bízták, aki ennek során megismerte a Dunát, Magyarországot, a magyarokat (feltehetőleg ekkor kezdett a nyelvvel is megismerkedni). Ezek a tapasztalatok később nagyon hasznosaknak bizonyultak számára. Széchenyi már ekkor látta, hogy a tehetséges fiatalember sokkal többre képes, mint a Vidra kezelésére. Titkárának írja, hogy a következőket közölje Clarkkal: "A híd építése ellen csak az akadály, hogy sokan gondolják, a jég elviszi, s így az építést lehetetlennek tartják. Ön ugyan nem Engineer, de sokat látott. Vigyázzon télen át, tegye észrevételeit, és annak idején mondja meg vélekedését."
1835-ben Széchenyi felkérte, hogy építsen hidat a Dunára, a terveket azonban egy másik híres angol hídépítő mérnök, Tierney Clark készítette el, aki a tervezőiroda vezetője és Adam Clark főnöke lett. 1839-ben megbízást kapott a Lánchíd tervező főmérnökétől a híd felépítésének vezetésére. A híd alapkövét 1842. augusztus 24-én Károly főherceg rakta le (a hidat 1849. november 20-án avatták fel). Magyarországon telepedett le, itt házasodott meg.
Az 1848–49-es szabadságharc alatt Széchenyi mellett műszaki tanácsosként részt vett az első köztéri szökőkút, az első pesti sétatér építésében, megtervezte az első budai vízvezetéket, amelyet azonban pár év múlva le kellett bontani. 1847-ben az Országos Közlekedési Bizottság tanácsadója, 1848-ban Széchenyi mellett a Közmunkák Minisztériumának műszaki tanácsosa volt. Az 1848–as szabadságharc idején, mikor Hentzi osztrák tábornok szorult helyzetében fel akarta robbantani a Lánchidat, kinyittatta a Duna és a Lánchíd lánckamrái közt levő zsilipeket, a szivattyúkat pedig összetörette. A lánckamrákhoz így nem lehetett hozzáférni, ezért Hentzi a puskaporos hordókat magára a hídra rakatta. Május 21-én a hordókat felrobbantották, de azok a hídban nem sok kárt tudtak tenni.
A Lánchíd építésének befejezése után hazament Angliába, hogy öreg szüleit meglátogassa. A Magyarországon eltöltött több mint tíz év hatására azonban annyira magyarrá vált, hogy nem fogadta el a Londonban felkínált mérnöki állásokat, hanem visszatért új hazájába, Magyarországra. Itt több kisebb építkezés mellett ő tervezte a Karácsonyi palotát, a lipótmezei tébolydát, a budai hegyekben több nyaralót. Rendkívül sokat dolgozott.
1852-ben őt bízták meg a Vár alatti alagút tervezésével, majd az építkezés vezetésével is.
1853. február 10-én kezdték meg az építkezést. 1856. március 6-án már a gyalogosközlekedés is megindulhatott és 1857. április 30-án pedig a kocsiforgalom. A Dunagőzhajózási Társaság megbízásából gőzhajók szakvéleményezésében is részt vett. Közreműködött a Drezda melletti pirnai híd építési munkáinál is.
Clark Adám 44 éves volt, amikor 1855. szeptember 6-án feleségül vette az akkor 19 éves Áldásy Máriát, akit a Várszínház egyik előadásán látott meg először. Clark ettől kezdve sűrűn vendégeskedett a budai városkapitány Áldásy Antal Krisztina krt. 123. számú kúriájában.
A ragyogó szépségű fiatal lány is megszerette a komoly, szakállas arcú, kivételes műveltségű, melegszívű férfit. Boldog családi életet éltek. Házasságukból Nelly, Irén és Simon nevű gyermekeik születtek.
Élete utolsó éveiben már ritkán vállalt szerepet bonyolultabb építkezésnél, ahol az ő nagy műszaki tudására pedig szükség lett volna. Tervezéssel foglalkozott. Ő tervezte a bécsi Karolinenbrückét és a leitmeritzi nagy hidakat is.
Élete végén építette fel az I. ker. Koronaőr u. 7. szám alatti Clark-villát, amelyet a II. világháború során bombatalálat ért és lebontották. A villát saját ízlése szerint tervezte meg és építette fel, de a beköltözést már nem érte meg. A gyilkos tüdőbaj vitte el 1866. június 23-án 55 éves korában. A Vízivárosi temetőben temették el az Áldásy-sírboltba és a koporsóját brit lobogóval takarták le.
Csaba - A Csaba régi magyar személynév. Valószínűleg török eredetű, és a jelentése: ajándék, más vélemény szerint pásztor, kóborló. A nevet a XIX. században fedezték fel újra, Vörösmarty Mihály és Arany János művei nyomán lett népszerű.
Csalogány - A csalogány vagy fülemüle (Luscinia megarhynchos) a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjéhez és a légykapófélék (Muscicapidae) családjához tartozó faj. Maga a fülemüle szó a görög Philoméla (Φιλομήλα), egy ókori mitológiai személy nevéből származik. Testhossza 16 centiméter, a szárnyfesztávolsága 23–26 centiméter, testtömege 17–24 gramm. Hasa, háta szürke, farka vörösesbarna. Torka világosszürke. A földön vagy bokrok tövén található rovarokkal, férgekkel, pondrókkal táplálkozik, így a kert- és termőföld-tulajdonosok segítője. Fogságban elpusztul.
A legszebben éneklő énekesmadár, a dal királyának is nevezik, az udvarló hímek hangja májusi éjszakákon zeng. Gégéje négy hangot képes egyidejűleg kiadni, zeneileg tökéletes akkordokat is énekel. A tojó nem énekel.
Európában, Kelet- és Közép-Ázsiában költ. Erdők talajára készíti csésze alakú fészkét. Fészekalja 4–6 tojásból áll, melyen 13–14 napig ül. A Kárpát-medencébe áprilisban jön, és szeptember közepéig marad, a telet Nyugat- vagy Közép-Afrikában tölti.
Csanád - A Csanád férfinév az ismeretlen jelentésű régi magyar Csana személynévből származik, -d kicsinyítő képzővel.
- Csanád vezér, Doboka ispán fia, Ajtony vezér katonai vazallusa volt, majd legyőzésével vált híressé 1028-ban. Csanád vármegye első ispánja és névadója, a Csanád nemzetség megalapítója.
- Csanád vármegye (németül: Komitat Tschanad; latinul: Comitatus Chanadiensis vagy Chenadiensis) közigazgatási egység volt a Magyar Királyság középső, alföldi részén. A vármegye területe jelenleg nagyobb részt Magyarországhoz, kisebb részt Romániához tartozik. Csanád vármegye nevét Csanád vezérről, Ajtony legyőzőjéről kapta. Területe a megalapítás korában a mainál sokkal nagyobb volt, magába foglalta Temes, Torontál, Arad, Krassó, Keve és a későbbi Csanád vármegyéket. A török hódoltság időszakától eltekintve megszakítás nélkül magyar fennhatóság alatt állt, 1918-ban a vármegye egésze román megszállás alá került, és bár a románok az egész vármegyére igényt formáltak, csak Nagylak és környéke került a trianoni békeszerződés következtében Romániához.
Az el nem csatolt rész 1923-ban egyesült Torontál vármegye és Arad vármegye Magyarországon maradt részeivel, így jött létre Csanád, Arad és Torontál k.e.e. vármegye, melynek neve 1945-ben Csanádra egyszerűsödött, majd az 1950-es megyerendezéskor területét felosztották Békés megye és Csongrád megye között. A Romániához csatolt terület ma Arad megye részét képezi.
Csárdarét - Egyik legjellegzetesebb vendéglátóipari üzlettípusunk ma a csárda, helyi specialitásokat kínáló étterem. A csárdák a török hódoltság megszűnése után keletkeztek. A 18. század közepétől fontos szerepet töltöttek be az utazó vendégek és a pusztai, falusi emberek vendéglátásában. Bográcsgulyás, nyárson sült ökör, malac, hal(ász)lé és a hagyományos magyar konyha finomságai. A csárdarét azon terület melyen a csárda helyet kap, nyitott egység, amely nagy szabadtérre nyílik, tekint.
Cseresznye - A cseresznye (Prunus subg. Cerasus) a rózsafélék (Rosaceae) közé tartozó Prunus nemzetség alnemzetsége. Cseresznye néven leggyakrabban a vadcseresznyefát (Prunus avium), illetve annak valamely termesztett változatát, vagy annak csonthéjas gyümölcsét értik. Az alnemzetséget az különbözteti meg a Prunus nemzetség többi képviselőjétől, hogy virágai nem magánosan állnak, hanem 2-5 tagú csomókba tömörülnek, sima héjú termésén pedig csak igen sekély barázda található, vagy semmilyen.
Képviselőik az északi félgömb mérsékelt égövi területein őshonosak: két fajuk Amerikában, három Európában, a többi Ázsiában.
A cseresznyét az elterjedt nézet szerint Anatólia északkeleti részéről hurcolták be a Római Birodalom Pontus régiójába, i. e. 72-ben. A törökországi Giresun városát az ókori görögök Choerades vagy Pharnacia, később Kerasous vagy Cerasus néven ismerték. (Kerason Kerasounta Kerasus „szarv” [azaz félsziget] ounta [görög helyrag]) A név később a Kerasunt (néha Kérasounde vagy Kerassunde) alakra módosult.
Az angol cherry, a francia cerise, a spanyol cereza, a dél-olasz cerasa (sztenderd olaszban: ciliegia) mind az ókori görög κέρασος, „cseresznye” szóból ered, amit a Cerasusszal azonosítottak. Először a római időkben exportálták Európába a gyümölcsöt.
A vadcseresznye (Prunus avium) volt az alapfaj, amiből a legtöbb termesztett cseresznyefajtát kitenyésztették; a meggyet (Prunus cerasus) inkább főzésre használják. Mindkét faj Európából vagy Nyugat-Ázsiából származik, nem képesek egymás beporzására. A többi fajt, bár termésük ehető, emberi fogyasztásra nem szokták ültetni, kivéve azokban az északi régiókban ahol a két fő faj nem terem meg. Öntözésigényük, munkaigényességük, az esővel és jéggel szembeni érzékenysége a cseresznyefajokat relatíve drága gyümölccsé teszi. Ennek ellenére igen keresettek. Nemesített cseresznyéből éves szinten 2007-ben az egész világon mintegy 2 millió tonnát termesztettek. Ennek mindegy 40%-át az USA, kb. 13%-át Európa állítja elő. Törökország a világ legnagyobb cseresznyetermelője, az USA a második.
Ízletes termése mellett a cseresznyefa szemet gyönyörködtető virágairól is ismert; gyakran kifejezetten a tavaszi virágzásukkor nyújtott látvány miatt ültetik őket, különösen az ázsiai fajokra jellemző a díszes virágzat.
A japán szakura, azaz cseresznyevirág nemzeti szimbólum, amit az évente tartott hanami (virágnézés) fesztiválokon ünnepelnek. Sok cseresznyefajtának (ezeket díszcseresznyéknek nevezzük) porzói és bibéi helyett is sziromlevelek („dupla virágok”) nőnek, így sterilek, nem hoznak termést. Kizárólag virágaik miatt, illetve dísznek tartják őket. A leggyakoribb ilyen steril cseresznyeváltozat a 'Kanzan'.
A cseresznyefák számos lepkefaj hernyójának szolgálnak táplálékul (például cseresznyeilonca, meggyvirágmoly).
Csicsali – Csicsalból való. Csicsalpuszta középkori településről az 1251-ben keletkezett tihanyi alapítólevélből értesülhetünk először. 1310-ben a pannonhalmi apátságé volt a terület, később Alsó- és Felső Köttcse néven rövid időre a székesfehérvári káptalan birtokába került. 1332-37-ben plébániája volt. Hosszas pereskedés folyt e vidékért a XIV. században, majd 1435-ben Rozgonyi Istvánné Szentgyörgyi Cecilia lett a birtokosa, akit a király ezzel jutalmazott haditetteiért. A török megszállás idején Batthyány Farkas volt a tulajdonos miközben a hajdani hadiút elágazásánál fekvő puszták lakóinak nagy része elmenekült. Az elvadult pusztákat a későbbi birtokosok igyekeztek benépesíteni, így a XIX. század derekán Csicsal már újra 199 lakost számlált. A számos részbirtokos közül a legtöbb területe gróf Goetzon Gusztávnak volt, s maradt is 1945-ig. 1906-ban épült a Felsőmocsolád-Siófok közötti vasútvonal, amelynek töltései , oldalbevágásai itt, a községnél a legnagyobbak. A század elején épített közúti hidak még napjainkban is használhatók, a töltések alatti vízfolyásokat úgy építették meg, hogy lovas kocsival közlekedhettek alattuk.
1926-ban a lakosság növekedése szükségessé tette népiskola alapítását Meggyespusztán, melynek fenntartását később az állam vállalta át. A település 1946-ig Kötcse faluhoz tartozott közigazgatásilag, közös vasútállomásukat Kötcse-Csicsalként jelölték. A mai község 1947-ben alakult Csicsapuszta, Felső- és Középső-Csesztapuszta, Magyalpuszta, Pócapuszta és Sárkánypuszta közigazgatási egyesítéséből Somogymeggyes község néven. A viszonylagos tagoltság ma is látható, bár a két nagyobb puszta Csicsal és Meggyes a meghatározó lélekszámú.
Csík Ferenc - Csik Ferenc, Lengvári Ferenc (Kaposvár, 1913. december 12. – Sopron, 1945. március 29.) olimpiai bajnok úszó, orvos, lapszerkesztő.
1930-tól a Keszthelyi Törekvés, 1931-től a BEAC (Budapesti Egyetemi Atlétikai Club) úszója volt. 1933-tól 1938-ig szerepelt a magyar válogatottban. 1934-ben 100 méteres gyorsúszásban Európa-rekordot (57,8) úszott. Az 1936. évi nyári olimpiai játékokon a száz méteres gyorsúszásban olimpiai bajnoki címet szerzett. 1937-ben és 1938-ban is tagja volt a világrekordot úszó – Zólyomi Gyula, Kőrösi István, Gróf Ödön, Csik Ferenc – összeállítású magyar gyorsváltónak. Pályafutása során összesen tizennyolc magyar bajnokságot nyert. Az aktív sportolástól 1938-ban vonult vissza.
1936-ban a budapesti egyetemen orvosi diplomát szerzett és visszavonulása után orvosként dolgozott. 1939-től részt vett a Bárány István alapította Képes Sport szerkesztésében. 1939-ben Bárány István után rövid időre a magyar úszóválogatott szakvezetője lett. Orvosi hivatásának teljesítése közben, egy bombatámadás során vesztette életét.
Dr. Csík Ferenc gyorsúszó 1945. március 29-én 32 éves korában hunyt el Sopronban. Keszthelyen végezte középiskoláit és a Balatonban tanult meg úszni. Fővárosi orvostanhallgatóként a Budapesti Egyetemi Atlétikai Club színeiben vált ismert sportolóvá. Az egyetemisták másodosztályú csapatában pólózott. Vértesi József olimpiai bajnok pólós figyelt fel kivételes képességeire és elsősorban az úszásra irányította figyelmét. A pólót hamarosan abbahagyta, az úszásra összpontosított és 1934-ben a Magdeburgban rendezett Európa-bajnokságon a 100 méteres gyorsúszásban és a 4x200 méteres váltó tagjaként aranyérmet nyert. Egy évvel később a budapesti főiskolai világbajnokságon kettős győzelmét megismételte. Ennek ellenére a berlini olimpián óriási meglepetést szolgáltatott, a 100 méteres gyorsúszás döntőjében az addig veretlen esélyesebb japánok váratlan legyőzésével. Ezzel Hajós Alfréd és Halmai Zoltán örökébe lépett, megnyerte az úszó olimpia klasszikus számát, a 100 méteres gyorsúszást. A rokonszenves sportembert ezután úszókapitánnyá választották, a Képes Sport magazin szerkesztője lett. A világháborúban katonaorvosként szolgált. A magyarországi harcok utolsó napjaiban kórházba sietve bombatámadás során az utcán vesztette életét. Szülővárosában, Kaposvárott, valamint Keszthelyen szobor őrzi emlékét. A Balaton menti városban sétány, a fővárosban iskola viseli nevét. A budai Csík Ferenc általános iskolában és gimnáziumban évente bensőséges ünnepséget rendeznek halála évfordulóján.
Csiky Gergely - Csiky Gergely (Pankota, 1842. december 8. – Budapest, 1891. november 19.) drámaíró, műfordító, a Kisfaludy Társaság másodtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Róla nevezték el a kaposvári Csiky Gergely Színházat.
Csiky János megyei főorvos és Verzár Helena fia volt. A gimnáziumot Aradon végezte; már itt kitűnt tehetségével, különösen pedig az irodalom és költészet iránti előszeretetével. Első versét nyolc éves korában, mint első gimnazista írta anyjához. Marosi Gyula név alatt küldött a lapokba dolgozatokat; legelső kísérletei francia és angol elbeszélések fordításai. A Napkelet már 1858-ban nevével közölt tőle verset. Mint VIII. osztályos tanulónak az ifjúság által kiadott Zsenge Mutatványokban 12 költeménye jelent meg. A magyar irodalmon kívül a római és görög klasszikusok tanulmányozását kedvelte.
A papi pályára készülve, 1859-ben a Csanád egyházmegye temesvári szemináriumába lépett, ahonnan két év után a pesti központi papnevelőbe küldték. Az ifjú pap itt még közelebb került az irodalomhoz és a teológiai tudományok mellett már a drámaköltészettel is próbálkozott. A szemináriumi magyar egyházi irodalmi iskola lelkes munkatársa, később elnöke volt. A növendékpapság Munkálataiban jelent meg Nagy Szent Atanáz életrajza és Csajághy Sándor életrajza. A központi papnevelőből, ahol a teológiai tanfolyamot elvégezte, püspöki rendelettel Temesvárra hívták, ahol 1864 végén pár hónapig iktató volt a püspöki hivatalban. Amikor a 23 éves (kanonikus) kort elérte (1865), pappá szentelték és püspöke a bécsi Augustinaeumba küldte. Itt 1865–1868-ig tartózkodott, és 1868 végén teológiai doktor lett. Visszakerülve egyházmegyéjébe, 1869-ben pár hónapig káplán volt Tornyán, 1869 végén és 1870-ben gimnáziumi tanár Temesvárt és 1870 közepén az egyházjog és történelem tanára lett az ottani papnevelőben, ahol 1878-ig működött.
A lelkes fiatal pap, aki már tanuló korában francia és angol elbeszéléseket (de egyebek közt Wisemann bíbornok kisebb erkölcsi színműveit is) fordított, és eredeti versekkel kísérletezett, tanárként először az egyházi irodalom terén kezdett működni, és 1870-ben a Csanád című egyházmegyei lapnak lett munkatársa. Az írói világot azonban csak Jóslat című színművével lepte meg, amellyel 1875-ben a Magyar Tudományos Akadémia 100 aranyos Teleki-pályadíját megnyerte. 1877-ben Janus című színművével ismét ő kapta a 100 aranyos Teleki-díjat; ugyanebben az évben került színre A magusz című 1 felvonásos tragédiája; ezt követte az Ellenállhatatlan, amellyel 1878-ban a 400 aranyos Karácsonyi-díjat nyerte el (a Nemzeti Színházban október 11-én mutatták be). 1879-ben a Bizalmatlan című 4 felvonásos verses vígjátéka nyerte el a 100 aranyos Teleki-pályadíjat. Ugyanabban az évben, január 29-én a Kisfaludy Társaság rendes tagjává, február 19-én másodtitkárává, május 22-én a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta. Később a színi iskolának lett tanára és drámabíráló a Nemzeti Színháznál. Arad városa 1881. március 10-én díszpolgárává választotta.
1878 végén püspöki engedéllyel a fővárosba költözött, és minden idejét az irodalomnak szentelte; feltűnő szorgalommal dolgozott a hírlapokba, fordított a Nemzeti Színház és a Kisfaludy-társaság számára. 1879-ben rövid időre Párizsba utazott a színházak tanulmányozására. Onnan hazatérve megírta nagy hatású társadalmi drámáját, a Proletárok-at (a Nemzeti Színház 1880. január 23-án mutatta be és 1887-ben utólag elnyerte a Karácsonyi-díjat). Ezután következtek többi színművei a Nemzeti Színházban és másutt. Bonnáz csanádi püspök nem nézte jó szemmel egyik felszentelt papjának profán foglalkozását a színpadon; ezt tudtára is adta Csikynek egy hivatalos levélben, amelyre ő azzal felelt, hogy 1880-ban kilépett az egyházi rendből.
1881 novemberében az evangélikus vallásra tért át, és nőül vette Villeczné Bakody Amandát, Bakody Tivadar orvostanár lányát.
Ravatala fölött a Nemzeti Színház csarnokában Beöthy Zsolt a Magyar Tudományos Akadémia és Kisfaludy-társaság, Paulay Ede pedig a Nemzeti Színház személyzete nevében mondtak rövid gyászbeszédeket.
Csilla – A Csilla írói névalkotás a csillag szóból. Először Dugonics András használta 1788-ban megjelent Etelka című regényében.
Csobánc - A Csobánc a Balaton-felvidéki tanúhegy-trilógia utolsó eleme, melyet kimondottan ajánlok a Badacsonnyal és Szentgyörgy-heggyel együtt egy teljes napi kerek programnak. A Csobánc a legkisebb közülük (fizikailag is, meg ez az egyetlen nem-multi), de csupasz lapos teteje lévén erről a legszebb a kilátás. Itt néztük végig az 1999. augusztus 11-i nagy magyar napfogyatkozást. Nyáron folyamatosan siklóernyősök parádéznak a hegyoldalban felszálló légáramlatokban. Tiszta időben dél felé a légvonalban 100km-re lévő pécsi torony is látható.
Csók - A csók az ajkak összeérintése valamivel. A csókokkal foglalkozó tudomány a filematológia. A csókolózás feltehetőleg tanult viselkedés, több emlősállatnál is előfordul. Az embereknél nem minden kultúrában van szokásban. Az eszkimó és maori kultúrákban például az orrokat dörzsölik össze helyette. A mai nyugati kultúrában a csók leggyakrabban a vonzalom kifejezése. Közeli ismerősök találkozáskor vagy búcsúzáskor gyakran arcon csókolják egymást (vagy az arc mellett a levegőbe cuppantanak). (Ez utóbbit inkább puszinak szokták hívni, nem csóknak.) Európában és Latin-Amerikában leginkább ellenkező neműek vagy két nő közt fordul elő, de a Közel-Keleten férfiak közt is. Magyarországon a puszi férfiaknál kizárólag rokonok, barátok között szokás, idegenekkel nem.
A romantikus vonzalom vagy szexuális vágy kifejezéseként két ember rendszerint szájon csókolja egymást, ez hevesebb és hosszabb, mint az arcra adott csók. A szenvedélyesebb csókoknál kinyithatják a szájukat, szívogathatják egymás ajkait, összeérinthetik a nyelvüket.
- Csók István (Sáregres, 1865. február 13. – Budapest, 1961. február 1.) Kossuth-díjas magyar festő, kiváló művész.
Az 1865. február 13-án született Csók István betegeskedő, gyenge gyermek volt, családja kényeztette, s elnézte apró csínytevéseit. Később, a középiskolában, sajátos módon értelmezte a tanulást: amihez nem volt kedve, azzal képtelen volt foglalkozni, de amit szeretett, azt nem kellett tanulnia. A negyedévenként rendre hazaküldött figyelmeztető intők láttán végül is elfogyott apja türelme s dorgáló levelében szemrehányóan tette fel a kérdést: "mi lesz belőled?" Az ifjú Csók azonban ekkorra már eldöntötte: festő lesz. Családját nem is érte váratlanul elhatározása, hiszen gyermekkora óta szenvedélyesen rajzolgatott.
Így került 1882-ben a budapesti Mintarajziskolába. A fővárosban ekkor már élénk művészeti tevékenység folyt. Benczúr Gyula, akit a müncheni akadémia tanári székéből hívtak haza, a Mesteriskolát vezette, a Mintarajziskolában pedig Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János tanítottak. Ide járogatott egy ideig Csók is, de a tanítás módjával sehogy sem tudott megbékélni. Az akadémia helyett szívesebben látogatta a képtárakat, a múzeumokat és másolta a régi művészek alkotásait.
Így került 1882-ben a budapesti Mintarajziskolába. A fővárosban ekkor már élénk művészeti tevékenység folyt. Benczúr Gyula, akit a müncheni akadémia tanári székéből hívtak haza, a Mesteriskolát vezette, a Mintarajziskolában pedig Székely Bertalan, Lotz Károly és Greguss János tanítottak. Ide járogatott egy ideig Csók is, de a tanítás módjával sehogy sem tudott megbékélni. Az akadémia helyett szívesebben látogatta a képtárakat, a múzeumokat és másolta a régi művészek alkotásait.
Háromévi nyugtalan tétovázás után elhatározta, hogy külföldön folytatja tovább a tanulást. Két lehetőség állott előtte: München vagy Párizs. Párizs az egyéniség szabad fejlődését, a haladó művészeti irányzatok kibontakozásának színterét jelentette, München a módszeres rajzképzést, az akadémikus festésmodort. Csók éppen ettől akart menekülni, amikor elhagyta a Mintarajziskolát, mégis ezúttal nem Párizst, hanem Münchent választotta. Így ő is, mint annyi más festőnk, azt a szinte már hagyománnyá vált utat követte, mely Münchenen át vezetett Párizsba. A müncheni akadémián az akkori leghíresebb festőtanár, Löfftz osztályába került. Itt azután, bármennyire is kedve ellen való volt, kénytelen-kelletlen alkalmazkodnia kellett az akadémikus festészet módszereihez. A müncheni életet mégis meghitté és otthonossá vált számára. Az itt élő magyar festőkhöz bensőséges barátság fűzte, Iványi Grünwald Bélával, Réti Istvánnal, Ferenczy Károllyal, Rippl-Rónai Józseffel s a müncheni magyar művészek szellemi vezérével: Hollósy Simonnal.
1888-ban Párizsba költözött. Szabad akart lenni, minden iskola, minden művészeti stílustörekvés hatásától mentesen, a maga útját kívánta járni. Ezért nem is kereste Munkácsy pártfogását, aki pedig akkor Párizsban dicsőségének teljét élvezte, s több fiatal honfitársának segített az indulásban. Az állami festőiskolát is elkerülte, helyette inkább a szabadabb felfogású Academie Juliant látogatta. A hazai festészet hagyományai, a müncheni művészi felfogás kötöttségei azonban még hosszú ideig irányt szabtak fejlődésének. Az önkeresés nehéz évei következtek. 1890-ben ismét visszatért Münchenbe s megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. Történelmi festmény, allegorikus kompozíció s a népéletből vett jelenetek kerültek vásznaira. Ez utóbbiakat többnyire otthon, az egresi pusztán festette, ahova nyaranta visszatért. A párizsi két esztendő mégsem múlt el nyomtalanul: festészete fokozatosan megszabadult a müncheni atmoszférától, színei mind felfokozottabbá, kötetlenebbé váltak.
A természet utáni vágyakozás s a még mindig nyugtalanító maga-keresése vezette őt 1897-ben Nagybányára, Hollósyék nyári művésztelepére. Az itt eltöltött napok azonban nem hozták meg a nyugalmat, s a képet, amit festett, később szétvagdosta.
1903-ban visszatért Párizsba, ahol ezután hét esztendőt töltött el. Gazdag festőiséggel érzékletesen megformált női aktok kerültek a népi tárgyú zsánerképek mellé. Ekkor már nyoma sincs művészetében az akadémikus kötöttségnek, életvidám kolorista, aki már attól sem vonakodik, hogy a rajzosságot, a téri hatásokat dekoratív elemekkel, foltokkal helyettesítse. Ez a gazdag festői látás állandósult művészetében, amikor 1910-ben végleg hazatért Párizsból. Érett, férfias erejű festészettel lépett a hazai közönség elé. Képein a népi motívumkincs ösztönösen alakult, színkultúráját ötvözte azzal a dekoratív festői renddel, amit Párizsban akaratlanul is magába szívott. Ezekben az években festette a végtelenül bájos, életörömmel telt Züzü-sorozatot kislányáról, aki üde rózsás arcocskájával, vidám bábuival szinte állandó festői témának kínálkozott. A Züzü-képek mellett ez időben számos virágcsendéletet és tájképet festett. Gyakran nem tartotta elegendőnek azt a színességet, amit egyetlen csokor nyújthat, négy-öt tarka népi vázát állított egymás mellé, teletömve nagyszirmú virágokkal, hogy így az egész vászonnak, harsogó színorgiát adjon. Mint a legtöbb dunántúli festőnket, Csók Istvánt is megihlette a Balaton fenséges szépsége. 1929-30-ban több festményén ábrázolta a magyar tengert, amely különösen hullámzó, viharban felborzolt tajtékjaival érdekelte.
Szólnunk kell még Csók István kiváló emberábrázoló készségéről is. Arcképein a modell jellemző tulajdonságait juttatja érvényre, leplezetlen őszinteséggel és mindig nagyon életteljesen. Hosszú élete folyamán gazdag oeuvre-jében az uralkodó helyet mindig az emberi alak foglalta el. Tájképei, dekoratív virágcsendéletei mintha mindig csak az emberábrázolás kísérőjeként, annak szolgálatában lettek volna szükségesek számára.
A háború után kitüntetések, Kossuth-díj, gyűjteményes kiállítások kísérték művészi útját. Legjobb alkotásai állami gyűjteményekbe kerültek. Cecén, gyermekkora tanyáján ma külön kis múzeum őrzi emlékét.
A háború után kitüntetések, Kossuth-díj, gyűjteményes kiállítások kísérték művészi útját. Legjobb alkotásai állami gyűjteményekbe kerültek. Cecén, gyermekkora tanyáján ma külön kis múzeum őrzi emlékét.
A háború azonban lefékezte munkakedvét és munkabírását, amely később magas kora miatt már csak részben tért vissza. 1961. február 1-jén hunyt el.
Egyike volt azon kevés számú nem olasz művésznek, akinek önarcképét az Uffizi-képtár kitüntetésképpen gyűjteményében kifüggesztette. Műveinek túlnyomó része a Magyar Nemzeti Galériában található, ahol 1965-ben emlékkiállítása volt.
Csokonai Vitéz Mihály - (Debrecen, 1773. november 17. – Debrecen, 1805. január 28.) költő. Csokonait a magyar irodalom egyik legjelentősebb költőjeként tartják számon. Tanárai a jövő tudósaként tartották számon: így "poeta doctus"-nak, és "poeta natus"-nak is nevezték. A 18. és a 19. század fordulójának magyarországi viszonyai közepette lenyűgöző tájékozottsággal rendelkezett a kor gondolkozását, irodalmát, politikáját illetően egyaránt. Ugyanakkor jelentőségét, éppen e körülmények miatt Európa nem ismerte föl, a magyar irodalomban azonban rövidesen elfoglalta méltó helyét.
Csokonai Vitéz József seborvos, református főiskolai tanár és Diószegi Sára fia. Anyja, Diószegi Mihály szűcsmester lánya férje 1786. február 20-án bekövetkezett halála után árva gyermekeinek ellátására kosztos diákokat vállalt. 1805-ben érte a halál Debrecenben. Mihály a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult, ahol 1785. április 18-án, az alsóbb osztályok elvégzése után, a felsőbbekbe lépett; tanára volt Budai Ferenc és Budai Ézsaiás, a költészeti osztályban Háló Kovács József, az Aeneis fordítója; 1786-ban Fodor Gerzson oktatta a felsőbb szónoki, s metafizikai osztályban.
Elvégezvén 1788-ban a gimnáziumot, április 18-án az akadémiai tanfolyamot kezdte el, és Milesz Józseftől hallgatta az alkalmazott mértant, természettant és bölcseletet; a teológiai szakon Ormós András oktatta, a héber és arab nyelvet s az Ó- és Újszövetségi szentírás-magyarázatot Sebestyén Istvántól, az ágazati, erkölcsi és lelkipásztori hittudományt az egyháztörténettel Szilágyi Gábortól hallgatta. Mindnyájuk közül a Budaiaknak, kik a hazai történelmet adták elő, és Sinay Miklósnak, kitől az általános világtörténelmet és régi irodalmat hallgatta, volt reá legtöbb hatásuk. Tanulótársai közül kis kört alakított ki maga körül, hogy egymással az újabb irodalmat megismertessék; mindegyikük más-más nyelv tanulását vállalta el, ő az olaszt választotta. Gyenge szervezete mellett is éj-napot olvasással és tanulással töltött és kisebb-nagyobb költeményeket szerzett. A Békaegérharcot már 18 éves korában írta, Homérosz után ugyan, de az akkori politikai viszonyokra alkalmazta. 1793-ban Kazinczy Ferenc már barátai között említi. 1794 tavaszán nyilvános tanítónak választották, már ekkor a görög, latin, olasz és magyar költészetben járatos volt. A következő iskolai téli félévben (1794. december 6.) a gimnázium ítélőszéke azzal vádolta őt, hogy az istentiszteletről elmaradozik, "társait magához híván az időt borozással és pipázással vesztegeti"; ezért azzal fenyegették, hogyha több ilyen kihágást tesz, tanítói hivatalától megfosztják. 1795-ben az elöljáróság a húsvéti ünnepekre Kiskunhalasra, és Kecskemétre bocsátotta, de Csokonai a főváros közelségétől elragadtatva, nem tért vissza kollégiumába, hanem Dugonics Andrást látogatta meg Pesten. Ezután elöljáróinak elnézését és engedélyét elnyerve, ismét visszament Debrecenbe, de nagymértékű önbecsüléséből származott összetűzései s a fegyelembe ütköző rendetlenségei miatt el kellett hagynia a kollégiumot; június 15-én a főiskola imatermében búcsúzott el tanulótársaitól.
Az 1795–96. tanévet a sárospataki kollégiumban töltötte, de itt Kövy Sándor sem volt képes vele a jogtudományt megkedveltetni, úgyhogy rendetlenül látogatta az előadásokat. A költészet régi szeretete foglalta el egészen. Tanulságos és kedvderítő társasága a lelkes ifjúság központjává tették. Sárospatakot a közvizsgálat előtt hagyta el, és a német nyelv tanulása céljából Lőcsére igyekezett; azonban szeptember 3-án már Bicskén volt Fejér megyében, ahol utóbb is gyakran tartózkodott Kovács Sámuel iskolarektornál. Az országgyűlés megnyíltával Pozsonyba ment, ahol heves részt vett a franciák elleni elkeseredésben, és kiadta a Diétai Magyar Múzsa című lapot, mely keddenként, utóbb kétszer hetenként az országgyűlés bevégeztéig tizenegy számban jelent meg. Weber könyvnyomtató nem volt rábírható a munkáinak további kiadására, ezért elhagyta az év végén Pozsonyt. Komáromba utazott, hol 1797. április 26-án tartotta a megye a fölkelő gyűlését; itt írta a fölkelésre buzdító verseit, és ez év nyarán itt ismerkedett meg Fábián Julianna költőnő által Vajda Pál komáromi kereskedőnek Julianna nevű leányával, aki iránt ifjúsága egész hevével szerelemre gyúlt; ekkor születtek nagyrészt Lillát dicsőítő dalai, szerelemvalló levele, melyben Lillát (Vajda Juliannát) nyilatkozásra kéri, október 21. felelete a Lilla kedvező válaszára. E boldog élet kilenc hónapig tartott, mint Csokonai búcsúzó levelében maga mondja, amikor a kilátás nélküli viszony Lillának férjhez adásával megszakadt. (Első férje Lévai István 1840. június 1-jén halt el 76. évében. „Lilla áldott hamvainak”, aki 1855. február 15-én meghalt és 78 évet élt, második férje Végh Mihály hetényi református esperes emelt emléket.)
Komáromi viszonya idején, úgy látszik, többnyire Kovács Sámuel barátjánál Bicskén tartózkodott, honnét gyakran ellátogatott Komáromba is, amely várost 1798 márciusának végén hagyta el. Azután Keszthelyre ment, fölkereste Kiss Bálintot, egykori tanulótársát, akkori csököli segédlelkészt, majd átrándult barátjához Szokolay Dániel somogyi esküdthöz Hedrahelyre; innét Kaposvárra ment s visszatértében Nagybajomban Horváth Ádámot, a Hunniás íróját keresi föl, aki bemutatta a költőt sógorának, Sárközy Istvánnak Somogy megye alispánjának és a csurgói gimnázium segédgondnokának, aki Kazinczyval levelezett. Sárközy magánál marasztja a költőt, ki 1798 júniusának végétől 1799 májusának végeig ott tartózkodik; itt éri a kitüntetés, hogy az Erdélyi Nyelvművelő Társaság a tagjai közé választá, amit 1798. augusztus 4-én kelt levelében köszön meg. Ezalatt a csurgói gimnáziumnál egy segédtanári állás volt betöltendő, s azt Sárközy közbenjárására Csokonai nyerte el. 1799. június 2-án a költő értesíti Sárközyt, hogy a tanítást egy hete elkezdette, s tanításával a hazát és tudományt akarja szolgálni. Már ekkor értette a görög, latin, német, francia s olasz nyelvet, utóbbival már korábban foglalkozott, és Metastasióból sokat fordított; de mégis mindenek fölött lelkesítette a magyar nyelv; már korán levelezésben állott Kazinczyval, Földivel, Horváth Ádámmal és másokkal. Az 1798–99. tanévben a felső osztályokat tanította, és növendékei számára „A magyar versírásról közönségesen” s „Magyar költészettan” című munkákat irta. 1799 augusztusának közepe táján előadatta tanítványaival a „Pofók vagy Cultura” (kézirata a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában) és szeptember 24-én a „Karnyóné” című vígjátékait. Azonban itt sem tartotta meg szigorúan a tanórákat, és a tanév alatt megfordult Bajomban, Korpádon és Csöklőn. 1799 telén hagyta el Csurgót, és 1800. májusban Somogyot. Útját Szigetvárnak vette, ahol pár napig időzött Festetics Lajos grófnál; egyúttal megnézte a várromot, Zrínyi hőstettének helyét, majd átkelt a Dunán és a Bácskán s a tiszai téreken át Kecskemét felé tartott; Karcagon hosszabb ideig pihenve, érkezett végre Debrecenbe, ahol szerető édesanyja tárt karokkal várta.
Otthon elvonultan s kizárólag az irodalomnak élt, de innen is kirándult néha a barátaihoz. 1801-ben Patakon volt Rozgonyinál, július 13-án Regmecen a két héttel előbb kiszabadult Kazinczynál, ismét pataki közvizsgálaton, Hangácson és Igaron, ahol augusztusig munkáinak tisztázásával foglalkozott, melynek végeztével feljött Pestre, hogy azokat a cenzúrán keresztül vigye és kinyomassa. A téli évszakra Debrecenbe ment, ahol csak kevés hetet töltött, mire munkái érdekében újra Pestre utazott. Komáromban is tartózkodott 1802 februárjában. Folyamodott a Magyar Hírmondó szerkesztőségért, majd írnokságért a Széchényi könyvtárnál; de hiába. Gyengélkedő egészsége haza kényszeríti, s a nagyváradi fürdőket kereste fel, ahol ugyanakkor Kazinczy is időzött. Innét hazatért, de kevéssel azután, június 11-én roppant tűz pusztította Debrecent, és elhamvasztotta Csokonai házát is. 1804. április 10-én indult Nagyváradra Rhédeiné temetésére, mikor roppant áthűlést (tüdőgyulladást) szenvedett, amit akkoriban még nem tudtak kezelni ; április 22-én hazautazott; betegsége mindinkább rosszabbra fordult, és 1805. január 28-án elhunyt.
A közönség 1783-ban olvasta először nevét a Magyar Hírmondóban, amely utóbb gyakran hozta verseit (különösen 1801–1803-ban); a kassai Magyar Múzeumban több műve jelent meg névtelenül; Kármán Uraniája (1794) hét darabját közölte, szintén névtelenül. A szerény ifjú Kazinczy sürgetései ellenére is (akivel 1792 óta levelezett), nem lépett még ekkor ki a nagyközönség elé.
Csongor - A Csongor török eredetű régi magyar személynév, jelentése: sólyom.
- Csongor (ukránul Чомонин (Csomonin / Chomonyn), oroszul Чомонин (Csomonyin / Čomonin)): falu Ukrajnában, Kárpátalján, a Munkácsi járásban. Ma kb. 2300 lakosú. Neve a Coma szláv személynévből ered, mely helynévképzővel Comina alakra változott, ebből lett a magyar Csomonya. A helység neve évszázadokon át Csomonya volt. Az 1898-as évi negyedik törvénycikk alapján végzett országos helynévrendezés során változtatták Csongorra. A jelenleg több mint 2300 lelket számláló szinte teljes egészében magyarok lakta település a Csap-Nagydobrony–Munkács útvonal mentén terül el, a Szernye-kanális partján. A község 23 kilométerre fekszik Munkácstól, Dobrony ide 5, Csap 18 kilométer. A legközelebbi vasútállomás Szernyén – a település négy kilométernyi távolságra van innét – illetve Barkaszón (ide öt kilométer) található. Ma a település lakóinak zöme a Hadar, a Csákány, a Tamási, a Sándor, a Baksa famíliához tartozik. 1910-ben 1495, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Csongor a trianoni békeszerződésig Bereg vármegye Mezőkaszonyi járásához tartozott.
Csopak - Csopak község Veszprém megyében, a Balatonfüredi kistérségben helyezkedik el. A Balaton keleti medencéjének északi partján fekszik, Balatonfüred (pontosabban az ahhoz csatolt Balatonarács) és Paloznak között. Vasúton a Székesfehérvár–Balatonfüred–Tapolca közti északi-parti vonalon közelíthető meg, vasútállomással rendelkezik. Közúton Budapest felől az M7-es autópályáról a balatonvilágosi csomópontban letérve a 71-es főúton, illetve a 8-as főútról Veszprémnél letérve a 73-as főúton érhető el. A Veszprémet a Balatonnal összekötő festői Nosztori-völgy szájánál fekszik.
Területe az őskor óta lakott, ennek legkorábbi tanúi rézkori régészeti leletek. A Kőkoporsó-dombon a római korból származó pincék és villaépületek romjait tárták fel, de a Nosztori-völgyben is több római villa állhatott. A honfoglalás korában három falu jött létre a mai község területén: a jelenlegi központ helyén volt Csopak, tőle északra, a Nosztori-völgyben Nosztre, a jelenlegi vasútvonal feletti részen pedig Kövesd helyezkedett el. Utóbbi Balatonkövesd néven egészen 1940-ig önálló község volt.
A 'Csopak' név először 1277-ben fordul elő (Chopok formában) egy veszprémi káptalani oklevélben. A név jelentéséről megoszlanak a vélemények; egyes feltételezések szerint Árpád fejedelem Sopok nevű vitézének nevéből ered, aki adományként kapta volna ezt a területet a honfoglalás után. Más feltevés szerint a szó bolgár-török eredetű, és egy halfajtát jelentett; ismét mások szláv eredetűnek tartják. Kövesd neve Cuesth-ként már 1121-ben előfordul egy oklevélben, mely ottani szőlők adományozásáról szól.
A helység két legkorábbi építészeti emléke ma romos állapotban van. Az Árpád-korból származó Szent István-templomba 1830-ban villám csapott, s ennek következtében leégett; Csonkatoronynak nevezett maradványai a község központjában láthatók. Kövesd falu 1363-ban már állt Szent Miklós-templomának romjai pedig a Kossuth Lajos utcában tekinthetők meg.
A három falu lakossága a legkorábbi időktől kezdve két fő foglalkozást űzött: egyrészt szőlőtermelést folytattak, másrészt a Csopaki-séd (Nosztori-patak) vizére épített számos malomban dolgoztak. (A 18. században a somogyi partról dereglyéken szállított gabonát is őröltek Csopakon.) A legfiatalabb, 1910-ben épült, ma is működőképes vízimalomban malomtörténeti kiállítás mutatja be a mesterség múltját.
A török időkben mindhárom falu szinte teljesen elnéptelenedett. A XVIII. század elején a Szerémségből és Szeben vármegyéből származó telepesek keltették új életre a vidéket. A filoxérajárvány a csopaki szőlőket is elpusztította, ezután honosodott meg itt a ma már „tipikus csopaki” fajtaként számon tartott bort adó olaszrizling. A Balaton keleti medencéjének északi partszakasza vált a tó körül legkorábban fürdőhellyé, így a legelső üdülőhely, Balatonfüred mellé korán, már a reformkorban felsorakozott a szomszédos Csopak is. A XX. század elején a község a középosztály kedvelt nyaralóhelyévé vált. A balatoni fürdés lehetőségén kívül jelentős szénsavas gyógyvize is; a ma is működő Szent József Gyógyforrást 1934-ben építették ki.
Ma a község üdülőhelyként és borvidéke központjaként él a köztudatban. A helyi malomipar ma már csak történeti emlék, savanyúvize azonban olyan érték, mely újbóli felfedezésre vár.
Csordahegy – Egy 1853-ban készült térképen nagy hibát követtek el. Egymás mellett két Szerdahelyet ábrázolnak. Az egyik Kaposszerdahely, amely akkor még puszta volt, a másik pedig egy soha nem létezett Szerdahely valahol Kaposvár és Töröcske között az országút mellett, ahol most a vízművek épületei állnak. Ennek a pontatlanságnak az oka, hogy a térképet készítő hadmérnök nem tudott magyarul, nem ismerte a vidéket, és talán az éppen ott legeltető pásztorembertől kérdezte meg a település nevét. A tévedést később maga is észrevette, mert az utána készült térképeken már nem szerepel a kisértetfalu. Helyette a földterület valódi nevét írják: Csordahegy vagy Csordahely.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése