Dalárda - A férfiak énekegyesületi szervezete. A dalárdák a XVIII. sz.-ban Angliában alakultak ki, majd német közvetítéssel 1840-től hazánkban is elterjedtek. A városok polgárságának múlt századi magyarosodásához részben a népies dalirodalom ápolásával, részben hazafias egyesületi életükkel járultak hozzá. 1867-től Országos Daláregyesületet alkottak, amelynek első országos karnagya Erkel Ferenc lett. A dalárdák nagy hatással voltak a gyári munkásénekkarok kialakulására. Az új magyar kórusirodalom hatására és Kodály Zoltán kezdeményezésére a dalárdák sorra átalakultak öntevékeny vegyes karokká.
Damjanich János - (Jovan Damjanić, Staza (ma Horvátország), 1804. december 8. – Arad, 1849. október 6.) honvéd vezérőrnagy, az aradi vértanúk egyike. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik legkiválóbb magyar tábornoka lett a császári királyi hadsereg e szerb származású katonája; vezetett zászlóaljat, és hadsereget is. A szabadságharc számos szép győzelme köthető a nevéhez, gyakran reménytelen helyzetből is tudott fordítani, és ezt alig árnyékolja be, hogy időnként megbetegedett, a nyári hadjárat előtt balesetet szenvedett (eltörte a lábát), és szakértelme ilyenkor kritikusan hiányzott a tisztikarból.
Kötél általi halálra ítélték, és az aradi várban 1849. október 6-án kivégezték. Utolsó előttiként került rá sor a kötél általi halálra szánt kilenc vértanú közt, legendássá vált végső szavai: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!” (Feleségével, Csernovics Emíliával, az aradi főbíró lányával 1847-ben házasodott össze.)
Soha nem szenvedett vereséget a harcmezőn, minden ütközetet és csatát megnyert.
Damjanich imája, október 6 hajnalán:
Ima kivégeztetésem előtt, 1849. október 5-ről 6-ra virradóra
Mindenség ura! Hozzád fohászkodom! Te erősítettél engem a nőmtől való elválás borzasztó óráiban, adj erőt továbbra is, hogy a kemény próbát: a becstelen, gyalázatos halált erősen és férfiasan állhassam ki. Hallgasd meg, ó, Legfőbb Jó, vágyteli kérésemet! Te vezettél. Atyám, a csatákban és ütközetekben - Te engedted, hogy azokat kiállhassam, és a Te védelmező karod segített némely kétes küzdelemből sértetlenül kilábolni - dicsértessék a Te neved mindörökké! Oltalmazd meg, Mindenható, az én különben is szerencsétlen hazámat a további veszedelemtől! Hajlítsad az uralkodó szívét kegyességre a hátramaradó bajtársak iránt, és vezéreld akaratát a népek javára! Adj erőt, ó, Atyám, az én szegény Emíliámnak, hogy beválthassa nékem adott ígéretét: hogy sorsát hitének erejével fogja elviselni. Áldd meg Aradot! Áldd meg a szegény, szerencsétlenségbe süllyedt Magyarországot! Te ismered, ó, Uram, az én szívemet, és egyetlen lépésem sem ismeretlen előtted: azok szerint ítélj fölöttem kegyesen, s engedj a túlvilágon kegyes elfogadást találnom. Ámen.
Damjanich Emíliának vigasztalásul
A kivégzést követően a holttestet Csernovics Péter temesi főispán a hóhér lefizetésével szerezte meg, és saját birtokán temette el. Itt nyugodott 1974-ig, amikor is csontjai átkerültek az emlékoszlop kriptájába.
Dankó - Dankó Pista (Szeged-Szatymaz, 1858. június 14. – Budapest, 1903. március 29.) cigány származású magyar nótaszerző. Szegeden született 15 esztendős korában cigányzenekart szervezett és vezetett szülőfalujában, majd Szegedre került. Első dalait Blaha Lujza tette népszerűvé. 1890-ben Budapestre ment, ahol 1895-ben Pósa Lajos balatoni nótáinak megzenésítésével megnyerte az Új Idők pályadíját. Az 1890-es években daltársulattal járta be Magyarországot, háttérbe szorítva mindenütt a német daltársulatok népszerűségét. Oroszországban is járt. Mivel eleinte nem értett a hangjegyíráshoz, dalait többnyire mások lejegyzése nyomán ismerjük. Később nem egyszer jó barátja, Gárdonyi Géza segített neki az eltévedt kottafejeket kiigazítani.
Nyomorúsággal küzdött egész életében; elhatalmasodó tüdőbajával már hiába küldték San Remóba. Szegeden temették el.
Darnay Kálmán - Sümeg, 1864. máj. 11. - Sümeg, 1945. júl. 3.) muzeológus, író, régész
1864. május 11-én született Sümegen. Iskoláit szülővárosában, majd Grazban végezte. Érdeklődése már fiatalon a régiségek gyűjtése felé irányult. Első múzeumát 1887-ben, a vaskereskedésnek is otthont adó családi házban nyitotta meg. Ekkor mindössze 23 éves, de már tíz éve múlt, hogy autodidaktaként a letűnt idők emlékeit gyűjti, e téren különböző kutatásokat végez. 1902-ben a szülői házat még egy kiállító teremmel bővíti, 1908-ban Darnay új emeletes házat vásárolt, ahol 1909-ben megnyitotta második múzeum-át, amely már állami támogatással működött. Évtizedekig húzódó viták után, 1937-ben Darnay gyűjteményét Keszthely-re a Balaton-múzeumba szállították, s melyet 1945-ben a közeledő front elől menekítve a zalaegerszegi vasútállomáson bombatalálat ért és teljesen megsemmisült. Darnay Kálmán régészeti munkássága is jelentős. Csabrendek határában késő bronzkori telepet tárt fel, 1895-ben kormánymegbízatásból a milleneumi ásatásokat végzi a vidéken. Szalacskán pénzverő és öntőműhelyt talált. Írói és kiadói tevékenysége közül a Házibarát, az Ingyen Naptár kiadása az ő nevéhez fűződik, éveken át a Sümegh és Szent Gróth című hetilap szerkesztője volt. Régészeti kutatásainak eredményeit tanulmányok keretében jelentette meg, s emellett szépirodalmi munkásságot is folytatott. Főbb regényei Testőrszerelmek, Bujdosó gyöngysor, Kaszinózó táblabírák, Elkésett csók, Gisimá, Asigir stb. történelmi ihletettség művek sorába tartoznak. 1945. Július 2-án hunyt el Sümegen.
Deák - valamilyen oktatási intézmény tanulója vagy hallgatója régies elnevezéssel
- Deák Ferenc (kehidai) (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.) államférfi, politikus, „a haza bölcse”.
Deák Ferenc tekintélyes régi nemesi család hetedik gyermekeként született a Válicka-patak menti Söjtör községben, ahol akkor a család egyik tekintélyes birtokának a központja volt. (A másik központ a 19. század elején Kehidán és környékén volt.) Családja a ma Szlovéniában található Zsitkócról származott. A zsitkóci birtok Deák születése idején azonban már a család szempontjából nem volt annyira jelentős, ugyanis Deák Ferenc nagyapja, Deák Gábor – akiről egyébként a kutatók azt állítják, hogy a dúsgazdag Hertelendy Anna feleségül vételével ő alapozta meg a család szerencséjét – a söjtöri és kehidai birtokok fejlesztését helyezte előtérbe. A nagyapa azonban még feltehetően Zsitkócon született és élt is ott bizonyos ideig. Az ő Ferenc nevű édesapja is már főszolgabíró volt. Hiteles források szerint az elődök már a 17. században biztosan Zsitkócon éltek. Az is biztos, hogy a család nemesi rangra emelkedése 1703-ra már megtörtént, mert több forrás szerint is akkortól már szerepelnek nemes Deákok Zsitkócon.
Édesanyja, Sibrik Erzsébet belehalt a szülésbe. Mivel az apa nem tudta elviselni a „gyilkos” gyermek látványát, a csecsemő Zalatárnokra nagybátyjához, Deák Józsefhez került. Az igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a zalatárnoki család is épp ez idő tájt várt gyereket, és a szolgálónép között is akadt egy szoptatós dajka. 1808-ban édesapja, id. Deák Ferenc is meghalt. Az árvát ezután testvérei, Antal, Jozefa és Klára vették magukhoz.
Árva gyerekként rajongó szeretettel kötődött testvéreihez. A kötődést erősítette agglegény volta is. Testes, nehézkes fiú és férfi volt. Saját véleménye szerint „a szenvedély nálam az, amit úri társaságban kényelmességnek neveznek, amit a keresztyén anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, aminek valóságos magyar neve: restség.” Kitűnt nagy testi erejével: a pozsonyi diétán csak Wesselényi Miklós báró volt erősebb. Kedvenc időtöltése az olvasás, séta, faragás volt. Írása nehézkes, rendetlen volt, amit azonban kivételes emlékezőképessége ellensúlyozott. Jó humorú társalgó, ízes adomáit, történeteik kiválóan adta elő, nevetésre fakasztva hallgatóságát. Maga ritkán nevetett hangosan. Pulszky Ferenc így emlékezett a Deákkal való első találkozásra: „...hidegnek találtam, láttam ugyan, hogy ő az ellenzék feje, de Kölcsey volt annak a szíve.”
Elszakíthatatlan barátság fűzte Vörösmarty Mihályhoz, akit a legnagyobb magyar költőnek tartott. A reformkor több nagy alakjához képest nem volt világlátott ember, de provinciális sem: olvasmányélményei révén ismerkedett meg a tágabb világgal. Latinul és németül tudott.
Tanulmányait kisebb vidéki iskolákban kezdte. Keszthelyen a premontrei gimnáziumba, Pápán a bencés algimnáziumba és Nagykanizsán a piarista gimnáziumba járt. A komoly visszahúzódó fiú pártatlanságával, igazságérzetével és tanulmányi eredményével tűnt ki. Később Győrben a jogakadémiát végezte el, végül Pesten folytatott jogi gyakorlatot és itt tette le a királyi táblánál az ügyvédi vizsgát. A hagyományt követve megyéje szolgálatába lépett, előbb mint tiszti ügyész, majd mint árvaszéki jegyző. Első fennmaradt műve egy védőirat, amelyet mint tiszti ügyész nyújtott be egy hírhedt rablógyilkos védelmére. Már e mű is mutatja, milyen hatással volt a XVIII. század liberális és humanista felfogása az ifjú jogtudósra. Bár a pert elveszítette, a megyében ismertté és elismertebbé vált.
Amikor bátyját elküldték követnek az 1832. évi országgyűlésre, megbízta öccsét, hogy távollétében alispánként helyettesítse őt. 1833 elején azonban Deák Antal megbetegedett és lemondott a követségről, a megye pedig annak öccsét, Ferencet küldte helyette Pozsonyba. Bátyja - távozását fájlaló követtársainak - testvéri büszkeséggel előre mondta: «küldök helyembe olyan fiatal embert, kinek kis ujjában több tudománya és képessége vagyon, mint az én egész valómban».
Deák Ferencet 1833. április 15-én választották követté. Deák azonnal Pozsonyba érkezte után tevékenyen részt vett az országgyűlés tárgyalásaiban, és rövid idő alatt elismert vezére lett a megyei oligarchia legkimagaslóbb alakjait, Beöthy Ödönt, Pázmándy Dénest, Balogh Jánost stb. magában foglaló rendi ellenzéknek. Sikerét, pozícióját döntően saját képességeinek, nem külső tényezőknek köszönhette. Vagyona, származása a birtokos nemesség egyenrangú tagjává tette és képzettsége, életmódja sem emelte osztályos társai fölé. Nem is keltett ezzel irigységet maga iránt.
Önzetlensége, szilárd megmaradása az egyszer kitűzött úton, lefegyverezte a kétkedőket. Soha sem akart másként hatni, mint rábeszélés, meggyőzés által. Ebben pedig nemcsak a szó hatalmával rendelkezett, hanem mindenekfölött átható ésszel, a dolog velejére, mélyére tekintővel. Csak az igazságra törekedett és arra, miképpen teheti azt hazájára nézve gyümölcsözővé. Igazi nagysága nem az országgyűlésen tűnt ki, bár ott is fiatal hévvel elragadni, szigorú logikával meggyőzni bírt, mint senki más, hanem kedélyes beszélgetés közt, midőn mint egyenlő szólt az egyenlőkkel, pipaszónál, anekdoták közt. Nemcsak abszolút önzetlensége és hazaszeretete biztosították részére pártját, tán még inkább a nagyravágyásnak és hiúságnak teljes hiánya. Nem volt még eset a történetben arra, hogy egy férfi, aki nem volt sem vezér, sem diplomata, sem író, ki soha más szenvedélyt nem hívott fel, mint a haza szeretetét, ki keleti indolenciával inkább kerülte, mint kereste a hatalmat: tisztán szellemének súlyával és erkölcsi felsősége által egy hosszú életen át vezére legyen egy nagy pártnak és bölcse egy nemzetnek. Bármennyire a nyugat felé vonta őt politikai érzéke, egész egyéniségével legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely benne megmutatta, minő fejlődésre, minő lelki emelkedésre képes. Megvalósult, amit Széchenyi óhajtott: békés diktátora volt a nemzetnek. E fontos, hosszadalmas országgyűlésen alig merült fel kérdés, melyet ne világosított volna fel szónoklatával, melyben példájával és akaraterejével ne buzdította volna kitartásra a gyakran széthúzó vagy lankadozó ellenzéket a kormány törvénytelenségeivel és rosszakaratával s a főrendek huzavonájával szemben. Szólt a hitbizományokról, a vallásos kérdésről, a szólásszabadságról, Erdélyről, a lengyel kérdésről, a királynak címéről (V. Ferdinánd). Legnagyobb odaadással és ékesszólással mégis a jobbágyság érdekeit védte az úrbéri törvények tárgyalásakor. Az országgyűlés eredményét követjelentésében kivált azért nem tartotta elégségesnek, mert a magyar nyelv és a jobbágyság sorsának javítása körében oly kevés valósult meg abból, mit az ellenzék nemes önmegtagadással követelt. «Vérző szívvel szólunk azon úrbéri javaslatok sorsáról, melyek a népnek jövendő morális emelkedését valának eszközlendők. Ez volt legszebb, legnemesebb föladata a törvényhozásnak, s fájdalom, éppen ebben történt majdnem legkevesebb, mert éppen ebben találánk mind a kormánynál, mind a főrendeknél legtöbb ellenszegülésre».
Sokkal gyümölcsözőbb volt az 1839-40-iki országgyűlés, melyen Deák államférfiúi bölcsessége és mérséklete a legszebb diadalokat aratták. Az 1837-iki reakció a kormánynak a szólás- és sajtószabadsága ellen intézett támadásai, Wesselényi és Kossuth üldözése kötelességévé tették az ellenzéknek, hogy a kormány előterjesztéseit csak akkor tárgyalja és fogadja el, mikor a nemzet sérelmei orvoslása felől biztosítva van. Másrészt a kormánynak szüksége volt a hadi erő megszavazására, s kerülnie kellett mindent, mi tekintélyét Európa előtt gyengíthette. Deák volt az, ki e viszonyok közt létrehozta a megegyezést. A kormány szabadon bocsátotta a politikai foglyokat, megígérte az alkotmányos szabadság épen tartását és lényegében hozzájárult a nemzeti követelések teljesítéséhez, a diéta pedig megszavazta az adót és a katonaságot. «Félre minden irigységgel hazám fiai, adjuk neki az elsőséget», írta Széchenyi Deákról 1840. április 30-án. Az e diétán tartott beszédei között különösen az 1839. augusztus 14-én mondott magaslik ki. A nemzet viszonyát fejtegette a főrendekhez és a koronához, egyaránt hatva az észre s az érzelemre. Mint a nemzeti jogok apológiája, mint azon igazság hirdetője, hogy a király és nemzet közti bizalom csak a jogok kölcsönös tiszteletén alapulhat, méltó előzője e beszéd az 1861-iki feliratnak. Az országgyűlés után Deák a Büntető Törvénykönyv szerkesztésének szentelte erejét. A javaslaton, melyet Deák-féle btk.-nak is szokás nevezni, meglátszott szellemének a hatása. Elvi ellensége volt a halálbüntetésnek. Majd a vegyes házasságok kérdésében ő mutatott irányt a közvéleménynek. Zala vármegye híres feliratát e tárgyban ő fogalmazta. De midőn az ellenzék a nemesség adózását, a közteherviselést írta zászlajára, a fanatizált papok által izgatott és pénzzel tartott köznemesség szótöbbséggel és erőszakoskodással megdöntötte a zalai közgyűlésen az adózás elvét, s bár Deákot akkor is akarata ellenére közfelkiáltással megválasztották követnek, ő elvei ellenére, vérrel fertőzött mandátumot vállalni semmi áron nem volt hajlandó. Más megye követségét sem vállalta el, s Zala követ nélkül maradt, mert akárkit kínáltak, vagy választottak meg, azonnal lemondott.
Az 1843-44. évi országgyűlésen nagyon is érezhető volt az ő távolléte. Az ellenzék, többsége dacára, a legfontosabb kérdést, az adózást, nem volt képes keresztülvinni. Az országgyűlés után a Védegylet felállítása, majd az adminisztrátori rendszer foglalkoztatta a kedélyeket. Deák a Védegyletet illetőleg nem értett egészen egyet az eszmével; de mivel a mozgalmat már megindították, nem akart elszakadni Kossuthtól, akivel egyáltalában akkor igen belső viszonyban volt, s 1845. február 9-én Szent-Gróthon (Zalaszentgrót) tartott beszédében felhívta a nemzetet a honi ipar támogatására. Ez iránytól Széchenyi támadása sem térítette el őt.
Ez időben gyakran betegeskedett, de azért mégis ő vezette a megyét az adminisztrátori és a horvát sérelem tárgyalásában. Az országos ellenzéket egyesítő, az azt felbomlással fenyegető belső viszályt elsimító 1847-iki programnak is ő volt összeállítója.
Az 1847-48. országgyűlésre ismét nem vállalt követséget. A minisztérium alakításakor Batthyány azonnal felterjesztette őt igazságügy-miniszternek és Deák most már elvállalta a követséget. Pozsonyba sietett és a fennforgó nagyfontosságú törvények megvitatásában még részt vehetett. Mint miniszter nemcsak tárcája körében dolgozott, az egész magyar igazságügy korszerű átalakítását készítve elő, hanem az általános politikai kérdések eldöntésébe is befolyt. A legsúlyosabb viszonyok közt is ragaszkodott a törvényességhez, visszautasítva a bécsi minisztérium követeléseit, de másrészt Kossuthtal szemben mindig a mérséklet és lojalitás politikáját pártolta, egyetértve Batthyányval és Eötvös Józseffel.
Midőn a nemzet viszonya a koronához egyre zavarosabbá vált, többször ő járt a királyi udvarnál a kiegyenlítés végett Bécsben, de célt nem érhetett. A horvát támadáskor, midőn a bécsi kormány rosszakarata nyilvánossá és a király akarata kétessé vált, Batthyányval együtt lemondott, de nem szűnt meg az országgyűlés tagja lenni. Ő formálta meg a képviselőház határozatát az osztrák minisztérium állami iratára, melyben az 1848-iki törvények megváltoztatását követelte. Kijelentette, hogy a ház „a birodalom és Magyarország között létezhető érdektalálkozások kiegyenlítése fölött mindaddig sikeresen nem tanácskozhatik, mig a hazában levő ellenség ő felsége által el nem távolíttatván, a tanácskozási teljes szabadság helyre nem állíttatik”, s addig is meghagyja a minisztériumnak, egy hajszálnyit se térjen el a szentesített törvényektől.
Mikor Windisch-Grätz 1848 végén Budapesthez közeledett, az országgyűlés hozzá békéltető küldöttséget küldött, melynek Deák is tagja volt. Deák elfogadta e veszélyes megbízatást, bár sikert nem remélt.
A küldöttség visszautasítása után Deák visszament Pestre, onnan pedig Kehidára, birtokára. Többször is elindult Debrecen felé, de az osztrák katonaság mindig megakadályozta tervének végrehajtását.
A szabadságharc után őt is hadbíróság elé idézték, de elbocsátották. Az elnyomatás éveit teljes nyugalomban töltötte. Visszautasította Schmerling felszólítását, hogy az igazságügyi reformok tárgyalásában vegyen részt, de épp oly kevéssé vett részt az akkori időben oly elterjedt titkos forradalmi mozgalmakban.
1854 óta az év legnagyobb részét Pesten töltötte és kis lakosztálya az Angol Királynő Szállóban találkozóhelye lett a hazafiaknak, kik e szomorú időben Deák bölcsességétől vártak irányt. A Bach-korszakban a passzív ellenállás (a közügyektől való elzárkózás) vezéralakja volt. Felhasznált minden alkalmat a nemzet erkölcsi erejének és reményének táplálására. Ő szólította fel a nemzetet közadakozásra, midőn Vörösmarty meghalt; és a nagy költő árváit maga a nemzet vette gondoskodása alá. Ő szerkesztette az Akadémia igazgatótanácsának folyamodását az uralkodóhoz, melyben a magyar nyelv és tudományosság ez azilumának fennmaradását védi a kormány beavatkozása ellen 1858. Bízott abban, hogy mint a történelem folyamában többször megesett, az osztrák kormány gyengesége és hibái csakhamar vissza fogják szerezni Magyarország rendelkezési jogát. Veszélyesnek tartott minden fegyveres ellenállást, mert nem tartotta ahhoz elég erősnek nemzetét, de jogáról nem mondott le soha, és mint a jogfolytonosság tántoríthatatlan híve, a jövő alakulását csak az 1848-iki törvényes alap elismerése után tartotta lehetőnek. Elvei egyaránt eltértek Kossuth híveiétől, kik csak újabb, a külföld által támogatott, és így szerencsésebb háborútól várták az üdvöt, és Széchenyiétől, ki a lemondásnak lett apostola, és ki szerint Deák az egerszegi megyeház ablakából nézi még mindig a világot.
Az 1859-iki háború meggyőzte az uralkodót Magyarország kibékítésének szükségéről. Egy éven át tartottak az alkudozások, melyek alatt azonban a bécsi kormány kizárólag a magyar konzervatívok, nem pedig Deák tanácsa után indult. Az 1860-i októberi diploma körülbelül az 1847-iki vagy a Mária Terézia korabeli állapotot állította helyre. Ez nem felelt meg a jogfolytonosságnak, s Deák nem is fogadta el a neki felajánlott országbírói méltóságot, de mivel a császári elhatározás mégis teret nyitott a nemzetnek alkotmányos tevékenységre, Deák őrizkedett attól, hogy előzetes nyilatkozás által elejét vegye a nemzet szabad állásfoglalásának.
Az esztergomi értekezlettől távol maradt, de 1860 végén az uralkodó kívánságára Bécsbe ment, hogy elmondja, mi hazánkban némely egyes tárgyakra nézve a vélemény. Az országbírói értekezleten részt vett, s itt amellett küzdött, hogy az önkény szabta rendeletek helyett a régi törvények állíttassanak ugyan vissza, de ezen eszmének megvalósításánál az legyen a főszabály, hogy a magánjogviszonyok meg ne zavartassanak.
Ezalatt az egész országban magas hullámokat vetett a politikai élet. Kitűnt, hogy a konzervatív pártnak nincs talaja e nemzetben. A «Pesti Napló», Kemény Zsigmond lapja, mindjárt a diploma kibocsátása után a 48-iki törvények visszaállítását tűzte ki jelszóul, a megyék egy némelyikében pedig forradalmi beszédek hallatszottak, s az ország közvéleménye majdnem kizárólag az emigráció befolyása alá jutott. A választásoknál is az a párt jutott többségre, mely még csak feliratot sem akart az uralkodóhoz a jogok visszaállítása végett intézni, hanem egyszerűen csak határozatban akart nyilatkozni, mely e jogokat az egész világ előtt proklamálja. Az 1861. február 20-án pátens, mely az összbirodalom eszméjének volt kifolyása és Schmerlingnek, kinek centralisztikus és németesítő elvei ismeretesek voltak, kormányra jutása, még jobban igazolták a gyanút és elkeseredést. Deák most már Pest belvárosának követe, egész tekintélyével a felirat mellett nyilatkozott. Felirati beszéde és javaslata 1861. május 13-án egyik leghatalmasabb alkotása volt. Oly nagy volt személyiségének és ékesszólásának súlya, melyet a viszonyok fejlődése is növelt, hogy a feliratellenes többség önként kisebbséggé változott, nehogy megszakítsa a további érintkezést az uralkodóval, és annak következéseiért az országra hárítsa a felelősséget. De bármilyen mérsékeltnek, sőt engedékenynek tartották Deákot az országban, Schmerling a feliratot elfogadhatatlannak találta és az ország jogaira sérelmes kir. leiratot vitt keresztül július 21-én
Erre augusztus 8-án új felirattal válaszolt Deák, melyet most már az országgyűlés egyhangúlag fogadott el. A szónok a hatalmi igény ellen a nemzet jogát védi, felemelkedik a hazafias elszántság pátoszához, hol a nemzet joga és igazsága egybefolyik az emberiség jogával, az erkölcsi igazsággal. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére, kijelentette, hogy a feliratban «erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve». Maga Kossuth, ki pedig politikájának kudarcát látta abban, ha a nemzet törvényes ellenállásra szorítkozik, e szavakkal méltatta Deák érdemeit: «Deák mint a törvényesség embere a nemzet jogait törvényes téren férfiasan megvédette. Ha ezután törésre kerül a dolog, Isten, világ s a történelem előtt csakis az osztrák házra hárulhatand a felelősség». De nemcsak a nemzet ünnepelte nagy fiát; az egyszerű képviselő, mint a nemzet élő lelkiismerete, mint a jog képviselője úgy az elnyomással, mint a forradalommal szemben helyet foglalt Európa nagy férfiúi között. A művelt európai közvélemény ez idő óta azonosította Deákot Magyarországgal. És a nemzet iránti rokonszenv annál nagyobb lett, mert a második feliratot nyomban követte augusztus 22-én az országgyűlés feloszlatása, ezt pedig újabb provizórium, s az alkotmányos jogok felfüggesztése. Mint Deák előre látta, Schmerling provizóriuma, a minisztérium minden szabadelvű frázisa dacára nemsokára lejárta magát. A konzervatívok nagy része, köztük Apponyi Gy. is közeledett Deákhoz. Az uralkodó mind jobban meggyőződött a kiegyenlítés szükségességéről és kész volt megtenni az első lépést, ha azt lent viszont a második és harmadik követné.
Deák, miután Schmerling iskolájának közjogi tévedéseit egy önálló műben meggyőzően megcáfolta, 1865. április 16-án megjelent híres húsvéti cikkével a kiegyezéshez vezető új irányt adott a birodalmi politikának. Azt a tételt fejtegette, hogy midőn az uralkodó tanácsosai elnyomni igyekeztek Magyarországot, mindig maga az uralkodó állította ismét helyre az alkotmányt. A nemzetben tehát annyi megpróbáltatás dacára sem szűnt meg a bizalom a Felség igazságossága iránt.
A felajánlásra a Schmerling-kormány elbocsátása, a februáriusi alkotmány felfüggesztése és a magyar koronázó országgyűlés egybehívása volt a méltó válasz. Ennek az országgyűlésnek Deák volt a hasonlíthatatlan tekintélyű vezére. Vezetése alatt egy ideig összeolvadtak a régi felirati és határozati pártok (lásd Deákpárt). Most is ő készítette a válaszfeliratot a trónbeszédre, amikor arra nem érkezett kielégítő kir. leirat, a másodikat is. A lényeges fordulat abban állott, hogy az uralkodó elismerte kiinduló pontnak a Pragmatica Sanctiót és Deák még a leirat előtt hozzájárult egy országgyűlési bizottság kiküldéséhez a közös viszonyok tárgyalására.
Most már az uralkodó komoly, alkotmányos szándékában nem lehetett kételkedni, s Deák megkezdte az alkut mielőtt még a magyar alkotmány teljesen el volt ismerve és helyreállítva. A 67-es bizottságban is ő adott a többségnek irányt. A kiindulás a Pragmatica Sanctio volt. Ebből vezette le a külügy és hadügy közösségét, míg minden egyébben fenntartotta Magyarország teljes függetlenségét. A 15-ös albizottság befejezte munkálatait, midőn az 1866 nyarán kitört nagy osztrák–porosz–olasz háború ismét kétessé tett mindent. Ismét felütötte fejét a forradalom lehetősége. A königgrätzi csata kimutatta a Magyarországot elnyomni akaró Ausztria gyöngeségét és elkerülhetetlenné tette a monarchiára nézve hazánk kibékítését.
E kedvező helyzetet sokan nagyobb engedmények elérésére kívánták volna felhasználni, de Deák most is hű maradt magához és a törvényesség elvéhez. Július 18-án az uralkodóhoz hívatták Bécsbe, kinek előadta a magyar minisztérium megalakításának szükségességét. Maga nem akart részt venni a kormányban, miniszterelnökül gr. Andrássy Gyulát ajánlotta.
A háború után a császár november 17-ére újra összehívta az országgyűlést, s minden nehézség elhárítása után, miben az uralkodó mellett Deákot illette a legfőbb érdem, 1867. február 17-én ki is nevezte a felelős magyar kormányt. Még igen erős parlamentáris küzdelemre volt azonban szükség, melyben Deák az új kiegyezési törvényeket (1867. XII. t. c.) megvédte, úgy a Kossuth után induló szélsőbal, mint a Tisza és Ghyczy által vezetett, az ő pártjától már teljesen elvált balközép ellenében védelmezte. Ő, az egyszerű polgár, tisztán jelleme és hazaszeretete által azt a hatalmat gyakorolta, melyet a nádorra ruháztak régi törvényeink: közbenjáró volt király s nemzet közt.
Az országgyűlés kívánsága az lett volna, hogy Deák mint a régi nádorok tették, segédkezzék a koronázás ünnepélyes aktusánál, de Deák ezt is visszautasította, mint minden más jutalmat és kitüntetést. Neki «egy kézszorításnál többet még királya sem adhatott». Jutalmát hazája jövőjének és békéjének biztosításában, a király és nemzet közti bizalom helyreállításában találta. E tudat szolgáltatott neki kárpótlást erősen megrendült népszerűségéért. Mert nem szenved kétséget, hogy a magyarság igen jelentékeny része mint a nemzet jogairól való lemondást tekintette a kiegyezést és bár személyes jelleméhez a legkisebb gyanú sem fért, őt jogfeladással vádolta.
Ily irányban hatott Kossuth Lajosnak 1867. május 22-ei levele, ily irányban izgatott a balközép is, különösen az 1869-iki választások alkalmával. Mondhatni, hogy a kiegyezési törvények ellen felriadt ár akkor leginkább Deák tekintélyének szikláján tört meg. A kiegyezés megalkotása Deák államférfiúi pályájának tetőpontja volt. Az »öreg úr« nem vett részt a kormányban, de mint pártvezér nagy hatalmat gyakorolt. A közjogi nagy kérdések elintézése után az állam szabadelvű berendezése feküdt leginkább szívén. Egyike volt azon ritka szerencsés politikusoknak, kik még öregségükben sem mondanak le ifjúkori ideáljaikról, kiknek egész élete a haladás szolgálatában áll. Az ellenzéknek a közjogi alap ellen szünet nélkül intézett erős támadásai, amelyek miatt az Andrássy-minisztérium nem szentelhette egész figyelmét és erejét az ország pénzügyi helyzete javításának, a pártjában mutatkozó bomlás, az anyagi és személyes érdekek előtérbe lépése, a kormányok gyors változása nagyon elkedvetlenítették.
Betegsége és a kor is mindinkább erőt vettek rajta. De szellemének magas röpte ugyanaz maradt. A pápai csalatkozhatatlanság kimondása után ismét felmerülő egyházpolitikai kérdésben 1873. június 28-ai beszédében mondta el, egész váratlanul, politikai végrendeletét. A lelkiismereti szabadságnak és a jognak épp oly mély tisztelete, a nemzet egyesítése iránt épp oly hő vágy szólt e beszédből, mint azokból, miket 40 évvel ezelőtt tartott a pozsonyi diétán. A szabad egyházat a szabad államban tűzte ki a fejlődés céljául, nemcsak elméletileg, hanem a hazai viszonyok teljes ismerete alapján, megjelölve az oda vezető út egyes stádiumait.
Azóta szívbaja mindjobban kifejlődött, már a nyarakat is kénytelen volt Pesten tölteni. Megérte még a fúziót, a balközépnek a kiegyezés alapján állását, de egyúttal pártjának megszűnését. Hosszú szenvedés után 1876. január 28. és 29. közti éjjelen halt meg; 72 esztendős volt. Temetése királyi pompával ment végbe február 3-án, az egész nemzet gyászolta nagy fiát. Holtteste fölé mauzóleumot állított a nemzeti kegyelet, a Duna partján pedig 1887-ben szobrot emeltek emlékének.
Dél - a négy fő égtáj egyike.
- azon pillanat, melyben a Nap vagy bármely más égitest középpontja a horizont felett való legnagyobb magasságát eléri. A Napra, mint polgári teendőink időszabályozójára való tekintettel, valódi és középdélről beszélünk. A valódi D. abban a pillanatban van, mikor a Nap középpontja a délkörön átmegy. Két-két átmenete közti idő azonban nem egészen egyenlő az év minden szakában. A középdél oly képzelt Nap átmenetét adja, melynél az átmenetek folyvást egyenlő időközökben következnek be. A valódi és közép-D. különbsége az úgynevezett időegyenlítés, mely egy év alatt 16 percre is rúg. A D. időpillanatának meghatározására különösen előnyös az átmeneti műszer vagy passage-cső, mely a délkör síkjában lévén felállítva, egyenesen szolgáltatja a Nap két szélének átmeneti idejéből a delet, és a felező magasságok módszere. Egyenlő időkkel a D. előtt és a D. után a Nap ugyanis egyenlő magassággal bír; ha tehát az időket feljegyezzük, melyekben a Nap a D. előtt és a D. után ugyanazon (különben nagyságára nézve közömbös) magasságot eléri, akkor igen csekély javításoktól eltekintve, a két idő közepese a valódi dél pillanata, mely az időegyenlítés hozzáadásával a közepes, mechanikai óráinkkal közvetlenül összehasonlítható delet szolgáltatja. Az asztronómiai időszámításnál a D. képezi a nap kezdetét, innen kiindulóan 24-ig olvassuk az órákat, míg a polgári életben a napot éjfélkor kezdjük. Eszerint valamely nap délutáni órajárásban mindkét számítás szerint ugyanazon kelettel bír, míg valamely nap éjjeli 12-őn túl terjedő órája polgárilag véve már a következő napi kelet délelőtti órájához tartozik (március 6-ika 20 óra 50 perc, polgári számítás szerint március 7-ike délelőtti 8 óra 50 perc).
- azon világtáj is, mely a déli pont szomszédságában fekszik.
Déryné - Déry Istvánné, Széppataki Róza (Jászberény, 1793. december 23. – Miskolc, 1872. szeptember 29.) az első magyar operaénekesnő, a vándorszínészet korának legnépszerűbb színésznője. Legnagyobb sikereit énekes szubrettként aratta.
Schenbach Rozália néven született Jászberényben, apja, Schenbach József, patikus volt. Első énektanára édesanyja volt. Emlékezéseiben azt írta, hogy ha gyermekként nem erőltetik rá a magasabb hangokra, akkor ő alt hangú énekes maradt volna. Szülei Pestre küldték, hogy németül tanuljon, itt került kapcsolatba a színészettel. 1810-ben szerződött a második magyar színtársulathoz, amely akkoriban a Hacker-féle táncteremben, az ún. Hackerszálában volt. Itt színjátszást és éneket is tanult és ekkor magyarosította a nevét Széppatakira, Benke József színigazgató javaslatára. Katona József, aki akkoriban a színház dramaturgja volt, feleségül kérte, de ő pályatársát, Déry Istvánt választotta. A házasság nem tartott sokáig, hamar elváltak. Katona József erre a reménytelen szerelemre emlékezve írta később A rózsa, avagy a tapasztalatlan légy a pókok között című vígjátékát.
1812-ben a német színészek elhagyták az elavult, 1774-ben színházzá alakított Rondellát, hogy új, 3000 személyes színházba költözzenek, az épületet a magyar színészek vették birtokba. 1814-ben azonban a Pest város Szépítő Bizottsága a színház lebontása mellett döntött, így 1815-re a színészek otthontalanná váltak és szétszéledtek.
Déryné a társulat feloszlása után Egerben és Miskolcon játszott, de eljutott Pozsonyba és Komáromba is. 1821-ben Székesfehérvárra szerződött, de nagy sikert aratott a pesti német színházban való vendégszereplése. 1823-ban került Kolozsvárra, ahol sokat tett az operaelőadások elindításáért és népszerűsítéséért. Ő játszotta például Mozart Don Juan című operájában Donna Anna szerepét. Egy következő pesti vendégszereplésen szerződést ajánlottak neki a pesti német társulathoz, de ő elutasította.
1828 és 1837 között Kassán élt, ez a korszak volt művészetének és népszerűségének csúcsa. (Kassán előzőleg már 1816-ban fellépett, ekkor adtak elő először magyar nyelvű színdarabot a városban.) 1837-ben a pesti Nemzeti Színházhoz szerződött, de a kritika játékát elavultnak bélyegezte, ezért elhagyta a várost, Kassán, Kolozsvárott, Debrecenben és kisebb vidéki városokban játszott. Népszerűsége folyamatosan csökkent, ezért visszatért Pestre, ahol kisebb szerepeket kapott a Nemzeti Színházban.
Déryné 1852-ben visszavonult a színpadtól, kibékült férjével, aki akkor Diósgyőrben volt gazdatiszt és annak 1862-es haláláig együtt éltek. Ezután Miskolcra ment, nővéréhez.
Még egyszer, utoljára 1868-ban színpadra lépett, Egressy Ákos jutalomjátékán. Halála előtt megírta emlékezéseit, amely a magyar színháztörténet fontos kordokumentuma. 1872. szeptember 29-én halt meg, sírja a miskolci Szent Anna-templom temetőjében van. Egykori lakóháza a diósgyőri vár mellett ma, múzeum.
Devecseri Gábor - (Budapest, 1917. február 27. – Budapest, 1971. július 31.) magyar költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusainak legnagyobb részét, az Iliászt és az Odüsszeiát is beleértve, Devecseri Gábor korszerű és élvezetes fordításában ismeri a mai magyar olvasó.
1917-ben született Budapesten, tanulmányait is Budapesten végezte, a Református. Gimnáziumban érettségizett. Csodagyerekként indult. Tizenöt éves volt, amikor első, Karinthy Gáborral közös kötete Somlyó Zoltán előszavával megjelent. Első önálló verseskötete: A mulatságos tenger (1936). Kerényi Károly antikvitás-felfogásával, Kosztolányi nyelvi játékaival gyakorolt rá mély benyomást, de nem maradt rá hatástalan Szerb Antal és Babits Mihály sem.
1938-ban lefordította és Kerényi Károly bevezetésével jelentette meg Catullus összes verseit, és ezután éles vitába keveredett Csengery Jánossal, a neves klasszika-filológussal. 1939-ben diplomázott a Pázmány Péter Tudományegyetem görög-latin szakán, miközben már a Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozónak számított a Nyugatban és a Szép Szóban megjelent verseivel. 1941-ben doktorált, doktori disszertációja címe: A művészi tudatosság Kallimachosz költészetében. 1942-ben tanári diplomát szerzett. 1942-től 1945-ig a Baumgarten Könyvtár könyvtárosa. Egymás után jelentek meg Plautus, Platón, Hérodotosz stb. fordításai, köztük Arisztophanész Lüszisztratéja (1943).
1945-ben publikálta Az élő Kosztolányi című esszékönyvét és az Állatkerti útmutató című, gyermekek számára írt, szellemes és eredeti verseskötetét.
1945 után után a budapesti tudományegyetem görög tanszékén irodalomtörténetet, a Színművészeti Akadémián művészettörténetet tanított, 1948-1954 között őrnagyi rangban oktatott irodalmat a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján. 1953–56-ban a Néphadsereg Szabad Hazánkért c. irodalmi és művészeti folyóiratának szerkesztője volt. 1949 után egyik vezéralakja lett az új irodalompolitikának. Versei, tanulmányai, műfordításai a legkülönbözőbb lapokban, antológiákban és önálló kötetekben jelentek meg. Rendkívüli formaérzéke révén bármit képes volt megverselni, ő készítette el az Odüsszeia (1947) és az Iliász (1952) korszerű magyar fordítását, lefordította a Homéroszi himnuszokat, sőt a homéroszi kor valamennyi fennmaradt emlékét is, ezzel irodalmunk antikvitás-élményét alapvetően megváltoztatva.
1956-ban személyesen és műveivel is szerepelt a forradalomban, 1956 után költeményekből, műhelytanulmányokból, útirajzokból, önéletrajzi jellegű írásokból élt, drámát írt Odüsszeuszról, kiteljesítette a Catullus fordítások sorát. A perzsa irodalom kedvéért ezt a nyelvet is elsajátította. 1971-ben halt meg, Budapesten. Hosszú betegsége alatt is, még a kórházi ágyon is írt – A hasfelmetszés előnyeiről.
Diófa - (növ., Juglans L.), a róla nevezett család fája, 8-9 fajjal Közép-Ázsiában, de inkább Észak-Amerikában. Ágában a bél rekeszes, rügye többnyire kopasz, levele páratlanul szárnyalt, jó illatú, hímes virága barkával a múlt évi hajtáson jelentkezik, a termő virág 1-3-ként egyesül, csonthéjas gyümölcs lesz belőle. Legnevezetesebb faja a pompás dió (Juglans regia L.), 12-25 m. magas. Dereka aránylag kurta, a koronája szép, terjedelmes. Gyümölcse gömbölyded, a héja zöld, de fehérrel pontozott, végre megfeketedik. Perzsiából s Közép-Ázsiának felföldjéről származtatják, de Kis-Ázsiába és Görögországba nagyon korán átültették. Most már Európában számos fajtáját termesztik, s Nyugat felé az északi szélességnek 56°, kelet felé pedig 52°-ig terjed. A havason is tetemes magasságban megterem, Svájc É-i részén 800, a déli részén 1100, hazánkban 640-950 m. magasságban gyümölcsözik. Van olajos, csemege, vérbélű, fürtös és óriás (1 dm. hosszú, 7 cm. széles), majd apróbb fajta, keményebb, vékonyabb vagy nagyon törékeny héjú fajtája, utóbbit német elnevezéséről cinege-diónak is mondják. A dió fő részei zamatos ízűek is illatúak. Levele, kérge, főképpen pedig a gyümölcshéj főzéséből timsóval barna festéket nyernek, s vele faneműeket, gyapjút festenek. Orleánnal és a kékfa levével az asztalos a diócsávát csinálja. A zöld dióhéjat a vászonfestő és kalapos is szívesen megveszi. Levelének és zöld héjának felforralt leve, ha a lovat bekenjük vele, a csípős legyet, meg a szúnyogot elriasztja; virágából hajfeketítőt csinálnak, a fiatal zöld diót pedig olajba teszik s a haj tartósabb és fényesebb lesz tőle. Éretlen gyümölcsét addig, míg oly puha, hogy erős tűt átszúrhatunk rajta, cukorral bőven keverve befőzik és kedvelik. Cukorral és szesszel dió-likőr lesz belőle. Újabban a száraz dió levelének teájával együtt skrofula és bőrbetegség ellen ajánlják. Magva négygerezdű; tartalma 50 % kövér olaj (dióolaj). Ez előállítva jóízű, zöldes, illattalan, de hamar megavasodik; úgy használják, mint a mák olajat, vagy, mint jóízű étolajt. Mivel hamarább szárad, mint a lenmagolaj, olajfestményekhez firnisznek használják. A fiatal dió fája fehér és puha, a vénebbé barna, kemény, szívós és rugalmas; az európai fák egyik legcsinosabbika és legfinomabbika, gyakran igen szép hullámos vagy márványos rajzok vannak rajta, kissé fénylő, nagyon finoman likacsos, a tükörrostja alig észrevehető; szépen fényezhető, könnyen hasad, szárazon nagyon tartós, ezért bútornak és műtárgyakhoz nagyon keresik; zongorát, puskaagyat is készítnek belőle. Kaukázusból s a perszák Gilan tartományából igen sok diófát szállítanak. Nálunk Krassó-Szörény- és Szebenmegyében vannak diófa-erdők.
A diófát magról szokás szaporítani, nagyon gyorsan nő, 100 esztendőnél könnyen tovább él. A nagy diófa azonban sok helyet elfoglal, alatta valami nehezen tenyészthető, azért most az 1837 óta ismeretes, Belgiumban nevelt bokordiót (J. regia var, fertilis) is felkapják és kerítésbe ültetik. Itt bokoralakú marad, a tövétől kezdve szétágazik s épen oly bőven terem, a magva épen olyan nagy és jóízű, mint a rendes diófáé. Az amerikai diófákat nálunk gyakran ültetik, sűrű koronájuk az eső és verőfény ellen is tetemesen véd. Magjuk nem oly jó, mint a mi diófánké. Ilyen a J. nigra L., 20-30 m. magas, levélkéje 12 v. több párú, tojásdad-lándzsás, fogas, a visszája puhaszőrű. Magva nem öblös metszetű. Észak-Amerika keleti részén és Texasban nő, fája használatos. A J. cinerea L. szintén magas fa, levélkéje 12 vagy több párú, hosszas-lándzsás, mindkét felől szőrös. Fiatal hajtása meg a levél nyele ragadós szőrű. Gyümölcse hosszas, kihegyezett, nagyon érdes és göröncsös, magva nem öblös metszetű, csípős és olajos ízű. Kanadában meg Észak-Amerika keleti és közép tájain nő. Fája bútornak a megfúrásából kifolyó nedve cukornak használatos, kérge hashajtó orvosság. Minthogy diónk csemetéjének a fája belül nagyon beles, ritkán lehet nemesítendő anyatőt belőle keríteni, azért erre a célra leginkább amerikai dió fajtát szokás választani. Ezek így könnyen nemesíthetők, még a rossz földben is gyorsan nőnek.
Diós – minden olyan étel- italféleséget ilyen jelzővel látunk el, amely dió felhasználásával készül.
Dobó Katalin – Dobó Katica – Dobó Krisztina Dobó István, az egri vár védőjének leánya, aki a történelmi valóságtól eltérően hamisan megformált alak. Az 1860-as évektől terjed el a köztudatban, és 1952-ig a történetírásban is. Dobó Krisztina, aki Balassi Bálint felesége volt, akit Tóth K. Krisztinának hívtak 1952 után született, így nem is vehetett részt a hős egri asszonyok harcában.
Dorottya - A Dorottya női név a görög Dorotheosz név latinos nőiesítésének, a Dorotheának a magyarosított alakja. Jelentése: Isten ajándéka.
Egy legenda szerint a név úgy keletkezett, hogy egy ókeresztény lány apjának a neve Dorus volt, az anyjáé Thea, és kereszteléskor ebből a két névből alkották meg a lány nevét, így jött létre a Dorothea.
Szent Dorottya története: Cézárea (Kappadókia), 4. század eleje. Legendája szerint egy cézáreai család leánya volt. Szépsége, okossága, alázatossága és szűzi tisztasága közismert volt. A Diocletianus-féle üldözésben Cézáreában az elsők között nyerte el a vértanúságot.
A császár megbízottja, Sapritius maga elé idézte Dorottyát, és felszólította a bálvány-áldozatra. A lány azt válaszolta, hogy a mennyei császár mást parancsolt, tudniillik, hogy a halandók neki szolgáljanak. ,,Ítéld meg magad -- mondta Sapritiusnak --, vajon a földi császárnak kell-e engedelmeskedni vagy a mennyeinek?''
Sapritius figyelmeztette, hogy gyorsan mutassa be az áldozatot, ha meg akarja menteni az életét, különben el nem kerüli a kínokat. Dorottya azonban, aki csak a bűntől félt, ezt válaszolta: ,,Kínzásaid rövid ideig tartanak, a pokol tüze ellenben, mely osztályrészem lenne, ha hallgatnék szavadra, örökké tart. Balgaság volna a rövid ideig tartó szenvedés elkerülésére örökké tartó kínokba rohanni. Nem félek kínzásaidtól, mert az Úr mondta: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, a lelket azonban nem tudják megölni'' (Mt 10,28).
Sapritius ekkor csigára akasztatta, Dorottya pedig így szólt: ,,Úgy látszik, csúfot akarsz űzni belőlem. Tedd meg hamar, amit tenni készülsz, különben nem láthatom meg azt, akit annyira óhajtok látni!'' ,,Kit kívánsz látni?'' -- kérdezte Sapritius. ,,Jézus Krisztust, az élő Isten Fiát'' -- felelte a lány. ,,És hol van ez a Krisztus?'' -- folytatta Sapritius. Dorottya a hitvallással válaszolt: ,,Istensége szerint mindenhol jelen van. Embersége szerint ott ül az Atya jobbján a mennyországban, abban a boldog hazában, ahol soha sincs tél, hanem mindig tavasz van, ahol a rózsák és a liliomok mindig virágzanak. Neked is részed lehetne ezekben, ha kereszténnyé lennél.''
Sapritius ekkor félbeszakíttatta a kínzást, nehogy a hallgatók is kedvet kapjanak a kereszténységhez. Rábízta Dorottyát két nőre, Krisztára és Kallisztára, akik korábban keresztények voltak, de megtagadták hitüket. Azzal adta át nekik, hogy tántorítsák el hitétől. Ha ez sikerül, jutalmat kapnak. Kriszta és Kalliszta mindent elkövetett, de Dorottya erőért fohászkodott és okosan megfelelt minden csábító beszédre. Külön kiemelte, hogy az Üdvözítő örök boldogságot ígér a síróknak és azoknak, akik üldözést szenvednek nevéért. A két nő elbizonytalanodott, Dorottya pedig így biztatta őket: ,,Jó az Úr és bőséges irgalma mindazok iránt, akik teljes szívből megtérnek hozzá. Ne essetek hát kétségbe, mert tudós és jó orvos Ő, aki meg tudja gyógyítani sebeiteket: Üdvözítő, mert üdvözít, Megváltó, mert megvált, Szabadító, mert szabaddá tesz, csak térjetek meg teljes szívetekből!''
Kriszta és Kalliszta erre a lábához borult, s kérték, hogy imádkozzon értük. Dorottya ekkor fölemelt karral így imádkozott: ,,Isten, ki azt mondtad: Nem akarom a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen, Uram Jézus Krisztus, ki azt mondtad, nagyobb öröm lesz a mennyek országában az angyalok között egy megtérő bűnösön, mint kilencvenkilenc igazon, mutasd meg irgalmasságodat! Vidd vissza nyájadba őket, hogy példájukra megtérjenek hozzád mindazok, akik elhagytak.''
Egy idő múlva Sapritius számon kérte Krisztát és Kallisztát, akik megvallották, hogy nem tudták elcsábítani Dorottyát, hanem ők maguk is újra keresztények lettek. Sapritius fölháborodásában azonnal máglyára ítélte, s Dorottya szeme láttára elégettette a két hitvallót.
Ezután újra kínoztatni kezdte Dorottyát, aki arra kérte kínzóit, hogy siessenek, mert már nagyon kívánja látni mennyei Jegyesét. Sapritius végül fővesztésre ítélte. Amikor Dorottyát a vesztőhelyre vitték, a menettel találkozott egy Teofil nevű ifjú, aki rétornak készült. Csúfolódva mondta Dorottyának, hogy ha majd megérkezik Jegyeséhez, kinek országában mindig tavasz van, küldjön neki rózsát és almát.
A kivégzés előtt Dorottya kérte a hóhért, adjon egy kis időt, mert valamit el kell még végeznie. Imádságba merült, s egyszerre megjelent egy kisgyermek három kinyílt rózsával és három almával. Dorottya megkérte: ,,Vidd el ezt Teofilnak és mondjad: Dorottya küldi neked Jegyesének kertjéből''. Ezután lefejezték.
Teofil épp diáktársainak hencegett azzal, milyen szellemesen élcelődött a kivégzésre vitt Dorottyával, amikor megjelent a kisfiú, s egy kosárban átadta neki Dorottya ajándékát. Mindnyájan ámultak a rózsákon és az almákon, mert február lévén Kappadókiában ilyet nem lehetett találni. Teofilt ez annyira megrendítette, hogy hamarosan keresztény lett és megvallotta hitét társainak. Ezek előbb gúnyolták, majd följelentették és Sapritius őt is kivégeztette. Ima szent Dorottyához:
Ó, dicsőséges szűz, ó nemes vértanú, ó, rózsai boldogsággal fényes szent Dorottya, tégedet kérünk, hogy a te szerelmes Jézus jegyesednél esedezzél értünk, hogy adjon minekünk malasztot, békességet és dicsőséget.
Dózsa György - Makfalvi Dózsa György (németül Georg Dózsa, románul Gheorghe Doja, szlovénul Juraj Dóža, horvátul Juraj Doža;) Dálnok, 1470 körül – 1514. július 20. az 1514-es parasztháborúba torkollott keresztes hadjárat katonai vezetője.
Sokáig vita folyt származásáról, mivel tévesen több korabeli forrás Székely Györgynek tünteti fel. Azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja származását az az okirat, amelyet Barlabási Lénárt erdélyi alvajda és székely alispán írt 1507. július 17-én, és amelyben latinul Dózsa Györgyöt Georgius Dosa Siculus de Makfalva in Sede Maros existente-ként jelöli meg. Eszerint Dózsa György a makfalvi Dósa-család az Örlöcz-nem Szovát ágán levő székely lófő család tagja.
Dózsa György Dálnokon született, születéséről pontos dátum nem maradt fent, de a korabeli források alapján negyven éves lehetett halálának idején, ebből visszaszámolva körülbelül az 1470-es évek körül született. Gyerekkorát Dálnokon töltötte testvéreivel, apja halála után Makfalvára került. Mindig a katonai pálya vonzotta, apja nyomdokaiba akart lépni, így később katonának állt.
Több végvárban is szolgálhatott, mivel - bár adatok nem maradtak fenn róla - Szapolyai János erdélyi vajda 1513-as törökök elleni hadjáratában mint lovaskapitány vett részt. A hadjárat után nándorfehérvári őrségben maradt. Itt vívott győztes párviadalt 1514. február 28-án a szendrei lovas szpáhik vezérével, az epeirosi Alival, aki már sok vitéz halálát okozta. Ezért a tettéért a király II. Ulászló kétszeres zsold és aranylánc mellett lovagrendbe emelte, falut ajándékozott neki, valamint engedélyezte, hogy a családi címerébe a hőstett emlékére egy karddal levágott vérző kart illesszen.
Eközben Bakócz Tamás esztergomi érsek és szentszéki követ 1514. április 9-én kihirdette a pápai bullát, azaz a törökök elleni keresztes hadjáratot.
Máig sem tisztázott körülmények között választotta Bakócz Tamás a keresztes hadsereg vezérévé. Május közepére az országban mintegy 40 000 fős paraszti had gyűlt össze, vezetése alá, azonban szervezési hiányosságok, Bakócz visszakozása, a keresztes háború lefújására tett kísérletek, a nemesek ellenkezése és az akkor uralkodó viszonyok együttesen a felkelés kirobbanásához vezettek. Dózsa György igazolva a hírnevét sok diadalt aratott, és bár az egész országban kitört a felkelés, ő csak a keresztes hadsereget irányította, a helyi zavargásokhoz nem volt köze. Bár a felkelők több helyen vereséget szenvedtek, ő seregével elfoglalta a Maros menti várak többségét. Egészen a temesvári csatáig (1514. július 15.) nem szenvedett vereséget, itt azonban Szapolyai János erdélyi vajda seregével beavatkozott és nagy csatában legyőzte a felkelőket. Dózsa György és testvére Dózsa Gergely fogságba esett. Később tetteiért testvérével együtt kivégezték. A korabeli feljegyzések így írtak Dózsa György kivégzéséről: először is tüzes vassal megkoronázták, aztán még élve, meztelenül, lábainál fogva megkötözve saját katonái, akiket közönségesen hajdúknak neveznek, s akiknek cselekedetei annyi sok szörnyűséget hoztak…, fogaikkal széttépték és felfalták. Ezután a testet négyfelé vágták és bitófára függesztették.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése