Egressy Gábor - Egressy Gábor, Egeresi Galambos Gábor (1808. november 3. Lászlófalva, Borsod-megye - 1866. július 30. Pest) drámai színész, rendező, igazgató
A Borsod megyei Lászlófalván születik, Galambos Gábor néven. Szülei szigorúan nevelik öt testvérével egyetemben. Egyébként bátyja, a később született Egressy Benjaminnak, (1814. április 21. Sajókazinc, - Pest, 1851. július 17.), akit Egressy Béniként ismer azóta is a magyar zeneirodalom, s aki fájdalom alig 37 évesen, hagyja el az árnyékvilágot, tüdőbajban. Édesapjuk, kiváló szónoki és zenei tehetséggel megáldott református lelkész, nagyobbik fiából is papot szeretne nevelni, amely rögös, de mégis biztos megélhetés akkoriban. A közeli Miskolc városban tanul, 1818 és 1826 közötti időszakban. Tizenöt éves, amikor 1823-ban megnyílik, itt, Miskolcon a kőszínház. Valószínű az előadások nyomán támadt élmények vezetik a színészi pálya felé.
1826-ban lép először színpadra hivatásos társulatban, mégpedig Rozsnyón, Gombos Imre: "Szent a törvény, szent az esküvés" című színdarabban adja Angelo szolga szerepét. Ez a fellépés végleg megpecsételi Gábor sorsát, és a papi pálya lehetősége végképp bezárul mögötte, bár édesapja korábban már két ízben is erőszakkal visszahozza őt a színjátszóktól a papneveldébe, de a harmadik elszökését követően végképp színész lesz.
Ő mindenre ajánlkozik, csak maradhasson, súgónak és kardalosnak szerződtetik. A társulat öt évig játszik Kassán. Eleinte Berzeviczy Vince, később Csáky Tivadar gróf irányítása alatt. Nyaranként kirándulásokat tesznek Eperjesre, Bártfára, Ungvárra, Beregszászra, Máramarosszigetre, Kolozsvárra, Nagyváradra, Debrecenbe, Miskolcra, Aradra, Temesvárra, Nagybecskerekre. Az erdélyi dalos-társulat, kardalnokaként, így hát hosszabban időz Kassán, ahol egyebek mellett a Bánk bán ősbemutatóján is játszik, ahol Ottót alakítja (1833. február 15. Kassa). Egyébiránt a darab színrevitelét az az Udvarhelyi Miklós szorgalmazza, akinek tíz esztendeje, Katona maga olvassa fel a darabját. 1831-ben, azaz 23 esztendősen itt Kassán feleségül veszi kolléganőjét, az akkor 15 esztendős Szentpétery Zsuzsannát, s varázslatos módon házasságuk valóban egy életre szól. Holtukban is a Kerepesi temetőben egy sírhelyén nyugszanak. Zsuzsanna egyébként a kor egyik legkitűnőbb színészének, Szentpétery Zsigmondnak korán árvaságra jutott húga, akit Déryné fogad örökbe, és ő neveli anyaként a gyermeket, majd Zsuzsi nagy döntésekor is áldását adja a házasságára. Három gyermekük születik, két fiú és egy leánygyermek. Ákos 1832-ben, Etelke 1834-ben, és Árpád 1836-ban született. Ákos (1832-1914) és Árpád (1836-1869), maguk is színésszé lesznek, bár Árpád inkább segédszínéként működik egy ideig csupán, Etelke (1834-1909), a leányuk pedig Telepy Károly festőművész felesége lesz. 1833-ban a társulat kettéválik. Egy része a truppnak Kolozsvárra megy, míg a társulat másik része a budai Várszínházhoz kerül. Egressy Gábor a kolozsváriakkal tart családostul.
Néhány vándortársulati esztendő után 1835-ben már Budán a Várszínházban lép fel, ahol az egykori kassai társulat másik fele, már két esztendeje is itt játszik. A társulathoz szegődik, amelynek akkori vezetői Fáy András és Döbrentey Gábor, aztán később Döbrentey egymaga vezeti a színházat. Itt olyan neves kollégákkal dolgozhat együtt, mint Déryné, Kántorné, Lendvay, és Megyeri. Első fellépése: 1835. április 8-án, Béreaud: "Őrültek háza Dijonban" című darabjának Eberhard szerepében. Minden nap más és más darabot adnak, mert a közönség jó ha egy estére-valót ad ki egyszerre. Ez rendkívül fárasztó a színházi embereknek, mert szinte napi tanulást feltételez, és ráadásul főképp idegen mű megy, magyar dráma alig, de mint mondják: - ezek köszörűkövek, amelyen kiélesedik az elme, és a talentum. Ekkoriban Egressy a budai Várban bérelt lakásban él, három gyerekével és feleségével, aki szintén játszik a Várszínházban, bár mondják, a fiatalasszonynak nincs nagyobb tehetsége, pusztán kell a pénz a megélhetéshez. Itt, a Várszínházban játszó színészek közt válogatja ki a Nemzeti Színház akkor szerveződő alaptársulatának két intézője, Fáy András és Döbrentei Gábor, a leendő Nemzeti Színház társulatát, amelybe meghívást kap Egressy is. Hiába a szerződés, a színház alapjait ássák csak ekkoriban Pesten, a Kerepesi úton. Közben német vendégszínészek érkeznek, akik játéka kapcsán felmerül az igénye a német nyelv ismerete iránt. Önszorgalomból megtanul németül, korábban nemzeti érzései gátolják ebben. Tudniillik az elnémetesedő Magyarország számos lakóját bosszantja a német kultúra prioritása, így őt is, és juszt sem tanul meg németül. Most viszont lemásolja, és lefordítja Lessing: Hamburgi dramaturgiáját, a kor német színjátszásának egyik kimagasló elméleti munkáját. Rájön, hogy tudatosan kell készülnie a nemzet első színházának felvirágoztatására színészként. Bécsbe utazik - saját költségén - tanulmány útra, 1837 elején. Gyalog vág neki a hosszú útnak, meg szekérrel, hajóval, és ismét gyalog, újfent szekérre kéredzkedve néhány nap alatt Bécsbe ér, nagybátyjánál száll meg és hosszasan tanulmányozza a Burgtheater működését, színjátszási szokásait, és egyéb szervezeti felépítését. Hazatérvén 1837 augusztusában, a Nemzeti Színházi (amit ekkor Pesti Magyar Színháznak hívnak) idény is elindul itt Pesten. A nyitóesten ő játssza a Költő (Vörösmarty) szerepét, Vörösmarty: az "Árpád ébredése" című darabban, valamint a "Belizár"-ban Alamír szerepét. Később még két ízben folytat tanulmányokat Bécsben, a Burgtheaternél.
Egressy családostul átköltözik Pestre, a Kerepesi út és Síp utca sarkán álló Salvator Patika felett laknak. Ugyanezen ház másik lakásaiban lakott Déryné, meg Kovátsné is. Sőt az 1838. március 14-én bekövetkező árvíz is itt éri őket, és Egressy csónakja szabadítja ki mindnyájukat. A Színházában vezető feladatokat kap, amely nagyobb fizetséggel jár, és ez némiképp enyhíti a szűkölködésüket. A kétalakú, Vasálarcos, Kean, Lear Király, Marót bán darabok címszerepeiben játszó Egressyt, nem kisebb szemek figyelik rendszeresen és kritikusan, mint Vörösmarty Mihály, és Bajza József. A repertoár egyébként a várszínházival sokban megegyező, már csak a színtársulat összetétele miatt is, akik a Várszínház tagságából toborozódtak jórészt. 1838 tavaszán Bécsbe megy tanulmányútra, és Bécsből küldi felmondó levelét Bajza Józsefnek, aki addigra már a Nemzeti Színház direktora. Schodelné a színház legkiválóbb operaénekesnője, ám zsarnoki viselkedésével tűrhetetlenné teszi a színészek helyzetét és tiltakozásul Egressy megválik a színháztól. Egressy sokkalta önérzetesebb, semhogy eltűrje ezt az önkényeskedést. Egy évadnyi időszakot követően megválik tehát a Nemzeti Színháztól, és vidéki társulatokhoz szerződik, rövidebb-hosszabb időre. Játszik Debrecenben, Nagyváradon, majd Kolozsvárott játszik, többnyire zsúfolt házak előtt és lelkes ünneplésben van része mindenütt amerre csak jár. 1838. november 15-én jelenik meg ismét Pesten a Nemzeti Színház közönsége előtt, Moór Ferenc: "A haramiák"-ban. Nagy tapssal fogadják a visszatérő művészt. Címszerepek és főszerepek várják itt Pesten. A vidéki ismertség és nagyobb fizetség azonban erős késztetést jelent számára, és 1840. május 2-től augusztus 3-ig terjedő időszakban tett vidéki játékainak mérlege: 1996 ezüstforintot tesz ki, amely jócskán meghaladja a színházbeli bevételeit.
1840-ben a Pesti Magyar Színház elnevezés, Nemzeti Színházzá válik. Játszanak operát a zenés műfaj közül, és a prózát. Vígjátékot, szomorújátékot, drámát egyaránt. Egressy a próza elkötelezett híve, és miután szerepkörében visszaszorul a zenés műfaj előrelépésével támadja nyíltan az operaműfaj színházbeli megjelenését. Sokakkal kerül emiatt konfliktusba, egyebek mellett igazgatójával. Nem látja a zenés műfaj elsöprő erejét a már meglevő német zenés-színházakkal szemben. Egressy jövedelem emelést kér a prózai műfaj képviselőinek, ám Kossuth, aki nemrég jött ki börtönéből, és adott pillanatban a Pesti Hírlapot szerkeszti, cikkben támadja a prózai műfaj képviselőjét, Egressyt. Polémia és komoly elméleti vita támad Kossuth és Egressy közt, amely egyet nem értés, még később, a Világos után bekövetkező törökországi emigráció során is kiújul közöttük. Egressy Kossuthot bíráló megjegyzései miatt a hazai szellemi élet képviselői hazafiatlannak tartják, és Egressy el nem ismerésének egyik talpkövét adják a Kossuthot bíráló megjegyzései. Az irodalmi német nyelv tökéletesítése mellett nagy hangsúlyt fektet a francia nyelv elsajátítására.
1843. november 3-án útnak indul újabb tanulmányútjára, ám ezúttal nem kisebb a célállomás, mint Párizs. Sokesztendei jövedelmét fordítja erre az utazásra, amelyen végig úti jegyzetet vezet. Bécsben megtekinti a színházakat, amelyekben valósággal otthon érzi magát. Szekéren Linzbe döcög, és útközben elidőz a melki apátságnál. Aztán Regensburg nyűgözi le. Linztől Salzburgig vasúton megy, de persze akkoriban jobbára lóvontatású az eszköz. Münchenben operába jár, és nagy hatással van rá egy márványszobor, egy alvó szatírt ábrázoló, amely "annyira él, hogy örökké fogok rá emlékezni" - írja. November 21-én érkezik Párizsba, amely első pillanattól fogva lenyűgözi. "Oh Istenem, hol vegyek időt és pénzt, mindent mi itt van, tudni, ismerni, látni?" Lenyűgözi a poros és gyakorta sáros Pest után a sok kikövezett utca, a középületek, parkok, és a múzeumok, gyűjtemények sokasága. Találkozik személyesen Victor Hugóval, Casimir Delavigne temetésén, valamint Samsont-tal, Mellesvillet-vel. Figyel, vizsgálódik, észreveszi az eltérő dikciókat a színpadokon, lenyűgözi a színházi világ sokszínűsége. Elképed, hogy akkoriban Párizsban 4 nemzeti színház, 2 drámai, és 2 zenés színház működik, a 16 népszínház, és 20 kisebb és apróbb színház, és az egy olasz operatársulat mellett, és összevetése a pesti viharos viszonyokkal elkeseríti. Párizsban Egressy újszerű színjátszást lát, és ez erősen befolyásolja a későbbi fejlődését. 1844- elején ér haza Párizsból, és hamar ágynak esik, ami azért is okoz gondot, mert jövedelem nélkül marad a családja. Ekkor a színház igazgatója Bartay Endre, aki tiszteli Egressyben az europer szemlélet hazai nagykövetét, és bár személyesen nem látja játszani az igazgatása alatt, de előleget utal ki számára. Később nagyobb feladatokkal bízza meg, és főszerepek sorát játssza el Bartay bizalmának köszönhetően. Hazatérve lelkes tolmácsolója a francia romantikus drámairodalomnak, és ha lehet, még lelkesebb híve Shakespeare drámáinak. Lefordítja a "Macbeth"-et, "A makrancos hölgyet", és társfordítóként részt vesz a "Coriolanuis", a "IV. Henrik", és a "Tévedések vígjátéka" magyarra fordításában.
1844-ben, a Macbeth előadását követően ismerkednek és kötnek egy életre szóló barátságot. Ugyan 15 esztendővel idősebb Petőfinél, de szellemük, érdeklődésük, lelkesedésük, és szenvedélyük rokon. Egressy csodálja, és őszinte barátsággal szereti Petőfit, és viszont, Petőfi elragadtatással van Egressy művészi játéka iránt, és azon kevesek egyike Egressy, akinek a véleményét respektálja. Előadások után gyakran vannak együtt, sőt egy időben Petőfivel egy házban is laknak, s elég gyakran jár hozzájuk ebédelni vasárnap később is, a nagy költő. Korábban, mint színészkollégát, Egressy jutalomjátéka idején, Egressy kérésére alkalmazzák Petőfit, a jutalomjáték idején a Nemzeti Színházban, ahol iparlovagként lép fel, a Szigligeti vígjátékában. Egressyről írott kritikája kapcsán, valamint a róla írott versével emeli Egressyt örök időkre a Parnasszus legmagasabb fokára, amit később kortársai mind gyakrabban elfeledik.
Épp vidéken játszik ez idő tájt, de a forradalmi hangulat még idejében Pestre csalogatja. Csatlakozik a forradalmi ifjúság tevékenységeihez. Azon a nevezetes március 15-én este a Nemzeti Színház, Bánk bán előadását a felkorbácsolt hangulatú tömeg gyakorta szakítja meg bekiabálásaikkal, az előadás közepe körül járva, aztán a Talpra magyart skandálja a nép, mit sem törődve a színpadi történésekkel. Egressy leveti Petur bán színpadi jelmezét, és fekete díszmagyarba öltözik, így penderülve ki a színpad közepére. Elszavalja a Nemzeti dalt, olyan hévvel és átéléssel, hogy az egész színház visszhangozza a refrént... A szavalatot hatalmas üdvrivalgás zárja, amelyben Petőfit és Egressyt éltetik felváltva. A szabadságharc kitörésekor beáll nemzetőrnek.
Egressy kiveszi a részét a szabadságharc eseményeiből is. Nyári Pál, a honvédelmi bizottmány helyettes elnöke, Szeged kormánybiztosává nevezi ki: "... Egressy Gábor, ki eddig biztosi minőségben, lélekéberség, hazafiúi buzgalom, erély és tevékenység által magát különösen kitüntette, Szeged városára és vidékére tejhatalmú kormánybiztos gyanánt küldetik ki" Megbízatása két hónapig tart, amely alól Kossuth menti fel. Ekkor gerilla csapatot, ún. szabad-csapatot szervez Észak-Magyarországon, és egy alkalommal, portyázás közben megsérül. Később, felépülésekor részt vesz Buda ostromában.
1849-ben csatlakozik Bem csapatához, és útközben Mezőberényben találkozik Petőfivel, aki feleségével és Zoltán fiával készül Aradra menni. Találkozásuk alkalmával Petőfi megváltoztatja eredeti tervét, és Egressyvel tart tovább Bem seregeihez, Nagyváradra. Az ojtozi szorosban találkoznak Bemmel. Aztán amikor Bem Marosvásárhelyről Lüders ellen indul Segesvárra, Petőfi hajthatatlanul vele akar menni. "Tudod, nem tudok az Öregtől elmaradni" - mondja Egressynek - "akár visz, akár nem, én megyek" - és elindul kis vászonkabátban Bem után. Egressy néhány nap múlva hallja a hírt, hogy Segesvárnál Bem súlyos vereséget szenvedett, a 1200 ember ütközött meg 16 000 orosszal. Bemhez üzen Petőfi végett, de csak annyi hírt hall, hogy egyik szárnysegédje látta az országúton keresztül futni, talán a kukoricaföldek felé tartott - a csata idején... de több hír nem érkezik a barát felől. Múlnak a napok, és minden perc csupa aggodalom. Petőfiről semmi hír. Így ír naplójában: "... Már tíz napja, hogy Sándor oda van. Ez borzasztó. Elfogva nincs, mert Bauer, kit a muszkák Segesváron elfogtak, ide visszaszökött, s az, ott Sándort a foglyok között nem látta, sőt róla nem is hallott. Már bizonyosan vége van... Vagy kozák döfte le, vagy az oláhok verték agyon... Engem ő hívott ide: tehát nincs mit magamnak a szememre vetnem. De mégis... ha Berénybe félórával később érkezem: ez vele nem történik..." Petőfiről nem jön hír soha többé, és Egressy élete végéig sem tudja kitépni agyából a vádaskodó gondolatokat: "... ha Berénybe félórával később érkezem: ez vele nem történik..." Öregsége idején, is Petőfit emlegeti gyakran, magát hibáztatja a nemzet költőjének haláláért.
A világosi fegyverletétel után, Orsován keresztül hagyja el az országot sokadmagával és Törökországba emigrál, kezdetben Viddin városában él Kossuth, Bem, Perczel, Mészáros, Guyon, Dembinszky, Batthány Kázmér, Monti gróf társaságában. Néhány műsoros est megszervezésében vesz részt itt. Három hónap elteltével pedig Sumla városába szállítják őket. Itt kezd törökül megtanulni. Kossuth, Bem már ez időre jól ír és olvas török nyelven. Felajánlják neki, hogy Isztambulban vállaljon rendezői állást, az itt állomásozó, télen olasz opera, nyáron francia vaudevill társulatnál. Egressy hazafias érzésektől túlfűtötten elutasítja a korántsem bántó szándékú ajánlatot. Távollétében, "in contumaciam" halálra ítélik. Az emigrációban eltöltött esztendő elmúltával, a honvágy és a színpad utáni sóvárgás oly erősen kikezdik idegeit, hogy elfogatását és hadbíróság előtti felelősségre vonását vállalva visszatér az országba. Döntésében a végső lökést 1850 júniusában az adja, hogy emigrációjában meglátogatja családja Konstantinápolyban. Időközben Haynaut felmentik, és remény van a korábbi ellene szóló halálos ítélet megváltoztatására is. Családjával együtt hazatér hát Pestre 1850. szeptember 16-án. Visszatértekor Arany János verssel köszönti:
"Igen! Visszatérted a jövőre zálog...
S én, kétségbeesett, most remélek, várok
Boldogabb időket.
Még sötét az égbolt, de borús határán
Kezdi már jelölni egy feslő szivárvány
A síró felhőket."
Számít rá, de nem fogják el mégsem. A színészeket ekkor már nem veszik olyan komolyan. Ugyan fárasztó és hosszadalmas kihallgatáson kell átesnie, végül azonban Fáy András és Ráday gróf közbenjárására kegyelmet kap:
"Igazolvány, mely szerint az ezen haditörvényszéknél felségsértés- és a magyar forradalomban való részvételért szabadon járó-kelő, vizsgálat alatt levő, kötél általi halálra ítélt Egressy Gábor nevű színésznek, felkelőknél volt kormánybiztosnak haditörvényszékileg megállapított büntetése Ő felségének, a császárnak, f. év aug. 25-én kelt legmagasabb elhatározása folytán teljesen elengedtetett, mi is további igazolásul ezennel hivatalosan nyilváníttatik. A Császári és Királyi Haditörvényszék részéről: Pesten, 1851. október 7.-én." És a hivatalos szervek képviseletében aláírók sora.
1850. szeptember 16-án tér haza, 1851. október 7-én amnesztiát kap, de nem játszhat színpadon, sem vidéken, sem a fővárosban. megélhetésből kiadatja Törökországi naplóját, amely előfizetési felhívásának gondozója Déryné. A kiadás anyagi siker, viszont Kossuthról írt bíráló kritikai megjegyzése kapcsán hírneve erősen megtépázódik. Minden építő jó szándéka ellenére is, Kossuth személye szent és sérthetetlen a közvélemény szemében, és inkább ő tűnik fel kevéssé magasztos képben, sem minthogy ezen a közhangulat megváltoznék. A Nemzeti Színház zavartalan játszik, igaz Egressy nélkül, és szerepeit a sorra veszik át a kollégák. Fortyog titokban ezen a számára megváltoztathatatlan dolgon. 1852-ben Festetich Leo lesz a Nemzeti direktora, és az operai műsor színvonalának emelése végett szerződteti Egressyt operai rendezőnek. Közel egy esztendőn keresztül működik Egressy operai rendezőként színházánál, nyugdíjaztatásán morfondírozik és teológiai tanulmányok folytatását fontolgatja. Egy balul sikerült súgása kapcsán a rendőrség felbontatja a szerződését, és fiát, Ákost pedig azonnali hatállyal behívják katonának.
1854-ben Ráday Gedeon gróf foglalja el ismét a direktori széket, és első intézkedéseinek egyikeként, Fáy András közbenjárására megszerzik a játszási engedélyt Egressy számára. 1854. május 10-én lép vendégként a Nemzeti Színpadára ismét, Shakespeare Lear királyának címszerepében. Sorra játssza régi szerepeit és címszerepekben, főszerepekben tündököl a nemzet első színházának színpadán, de szerződést nem kap, vagy az is lehet, hogy nem kaphat, abban az egy, ott eltöltött esztendőben. Aztán szerződés nélkül, ismét vidéki útra vállalkozik, és ezernyi helyen vállal fellépést. Jobbára műkedvelők társaságában lép színre, amely szakmai szempontból erősen megkérdőjelezi annak értékét és súlyát. Aztán egy vándorév elteltével a Nemzeti Színház szerződött rendes tagjává válik Egressy. A közben megváltozott színházi körülmények kapcsán szerepeiben szinte egyedül valóan tündökölhet, "ellenfél" nélkül. Hamlet, Othello, Coriolanus, Petruchio, Macbeth, III. Richárd alakításai a magyar színjátszás történetének kimagasló első nagy lépései. Ismét műsorra kerülhet a Bánk bán, amelynek őselőadásán túl, most a második újjászületésénél is jelen lehet, aktív szereplőként.
1864. június 20-án Scribe: Egy pohár víz Bolingbroke szerepét játssza, ki tudja már hányadszor, ezen a fülledten meleg nyárestén. Napok óta nem érzi jól magát, de a hőségnek tudja be. Aztán az előadás során rosszul lesz több hullámban is, bizonytalanság fogja, mozgáskoordinációs problémák jelentkeznek nála, de végigcsinálja az előadást. Hazamegy, és otthon aztán összeesik, agyvérzés éri. Tudatánál van végig, de az agygörcs nehezen oszlik fel benne. Majd fél esztendeig tart nála a feljavulás. Talán orvosi szempontonból szerencsés kimenetelű a balesete, hisz ma ezrek nem tudnak felgyógyulni belőle, ő, ha nem is maradék nélkül, de sikerrel felgyógyul bajából. Gyógyulásának ideje alatt belefog régi álmának megvalósításába, és színi-tanoda létrehozásán fáradozik. Talán betegsége is hozzájárul ahhoz, hogy tekintélye minden korábbit felülmúlóan megnőjön. Ennek a tekintélyének köszönhetően a tanoda 1865. január 11-én sikeresen megnyílik. Első tanárai: Egressy Gábor, Szigeti József, és Gyulai Pál! Éveken át dolgozott egy színészeti tankönyvön, amely a nyitás kapcsán jelenik meg először. "A színészet könyve" - az első magyar nyelven íródott színészképzéssel foglalkozó tankönyv, amely a székfoglaló beszédének alapja a Kisfaludy Társaságban. Sokféle tankönyv készült, de a magyar színművészet első tankönyve, Egressy Gábor féle, "A színészet könyve" több mint 100 esztendőn keresztül jól szolgálta a magyar színjátszást.
1865. január 20-án lép először betegsége óta színre. A kritika döbbenettel nézi, mert játéka a betegsége hatására sokkalta haloványabb, erőtlenebb, mint volt annak előtte. Dikcióján érezni a változást leginkább, erőtlenné váló hangja csak nehezen erősödik vissza előadásról-előadásra. Ettől függetlenül a közönség kirobbanó nagy tapsorkánnal fogadja, nagy ünnepléssel köszöntik, és lelkes éljenzések közepette merít erőt a következő szerepekre. Sőt még vidéki vendégszereplést is vállal, családjának őszinte aggodalmára. Új betanulással eljátssza Duvalt, a Kaméliás hölgyben, és Párizsi szegényekben Planterose szerepét. Aztán újra egy nyáresti fellépés, 1866. június 30-án. Régi sikerdarabját tűzik műsorra, a Brankovicsot. Kinn az utcán és benn a színházban rettenetes hőség, valósággal áll a levegő, még este sem mozdul. Egressy vidáman jön az előadásra. Maszkol, beöltözik és a három felvonásos darab két felvonása már le is ment hamar. A harmadik felvonás kulcsjelenetében, amikor Brankovics elé vezetik két megvakított fiát, rosszul lesz, ráesik az egyik Brankovics fiút alakító Lendvayné Fáncsy Ilkára. "Fiam rosszul vagyok" - mondja utoljára, és a földre rogyott Brankovics előtt leeresztik a függönyt a valóságban is. Szigligeti Ede berohan a színre, a leeresztett függöny mögött és érzi, eljött Egressy utolsó felléptének ideje. Lefújja az előadást hivatalosan is, ott a színpad közepén, majd kilép a közönség elé, és bejelenti az előadást nem folytathatják. Egressyt hazaviszi. Eszméletlen állapotban van, furcsán lélegzik, amely inkább hörgésre emlékeztet. Otthon egy percre feleszmél, de nem tud beszélni, tekintete a búcsúzó emberé. Az óra alig közeledik éjfélhez, amikor egyszer csak nem mozdul, a többi néma csend.
Egressy halálával a Nemzeti Színház első nagy művész nemzedékének utolsó tagja távozik el, hogy helyet adjon a későbbi nagy nemzedékek számára. "Nagy mimikus, örökké hangzó accentus a szavalat világában, tudósa éppúgy, mint gyakorlója művészetének, eredeti magyar szellem, a magyar szellem legnagyobbjai, férfi honfitársai közt. Nem jöhet oly időszak a színpadon, mely működését elhomályosítsa" - írja nagy tisztelője és monográfusa Rakodczay Pál.
A rajongó tanítvány, és kolléga Kassai Vidor: "... Az ő géniuszát a legtöbb más jeleséhez úgy hasonlítom, mint két különböző erejű madár repülését. Az egyik gyors, könnyű röptű, hamar magasra jut és ott vagy elfárad, vagy nem tartja szükségesnek föllebb jutni - megáll, vagy leereszkedik - ez nem Egressy Gábor. Az ő madara lassan, lassan, de folyton emelkedett. Amikor amaz a magasban megállt, vagy már tán lefelé ereszkedett, ő még mindig csak emelkedett. Az ő számára a leereszkedés nem létező valami volt. Amikor összeesett, még akkor sem bocsátkozott le. Őt a halál se bírta sem lehívni, sem lehozni, utána kellett, hogy menjen és onnan a magosból zuhintotta alá."
A rajongó tanítvány, és kolléga Kassai Vidor: "... Az ő géniuszát a legtöbb más jeleséhez úgy hasonlítom, mint két különböző erejű madár repülését. Az egyik gyors, könnyű röptű, hamar magasra jut és ott vagy elfárad, vagy nem tartja szükségesnek föllebb jutni - megáll, vagy leereszkedik - ez nem Egressy Gábor. Az ő madara lassan, lassan, de folyton emelkedett. Amikor amaz a magasban megállt, vagy már tán lefelé ereszkedett, ő még mindig csak emelkedett. Az ő számára a leereszkedés nem létező valami volt. Amikor összeesett, még akkor sem bocsátkozott le. Őt a halál se bírta sem lehívni, sem lehozni, utána kellett, hogy menjen és onnan a magosból zuhintotta alá."
Egry József - Egry József (Zalaújlak, 1883. március 15. – Badacsonytomaj, 1951. június 19.) Kossuth-díjas (1948) magyar festő.
Napszámos paraszt családban született. Autodidakta módon kezdett festeni, tanulmányait Korcsek Jánosnál kezdte meg, majd Münchenben folytatta. 1905-ben Lyka Károly segítségével Párizsba utazott, ahol főként a modern festői törekvéseket tanulmányozta egy éven át. Onnan került a Képzőművészeti Főiskolára Szinyei Merse Pál és Ferenczy Károly mellé. 1907-ben Menhely előtt c. képével állami ösztöndíjat nyert. 1909-ben kollektív kiállítása volt a Művészházban. 1910-től állított ki. 1912-ben Belgiumban járt. Az I. világháborúban gyakorlat közben súlyos beteg lett baleset következtében, ez után Badacsonyba került gyógyulni. A badacsonyi hadikórházban – mint máshol is – magasrangú tisztek asszonyai is teljesítettek önkéntes ápolónői szolgálatot. Itt ismerte meg későbbi feleségét, Pauler Juliskát, aki akkoriban Vízkelety ezredes felesége volt. 1918-ban feleségül vette kórházi ápolónőjét. A következő években a házaspár otthona Pauler Juliska keszthelyi háza. A nyarakat a Pauler család badacsonytomaji présházában töltik, mely 1973 óta Egry József Emlékmúzeumként szolgál. Számtalan változatban festette a Balatont Keszthelyen, Badacsonyban, majd Badacsonytomajban. Az 1920-as években kezdett a fény átalakító erejével foglalkozni. Eleinte az expresszionista szimbolikával közeledett a napkultuszhoz, egyéni erővel festett zaklatott, nyugtalan képeket. Olaj-pasztell technikát fejlesztett ki, hogy a fényköri jelenségekhez alkalmas testtelen felületekkel dolgozhasson. 1924-ben Ernst-díjat, 1926-ban Szinyei-tájképdíjat kapott..
A fénytől átjárt légtér marad a témája mindvégig. 1924-1929 között megtalálja a rendet. „Ünnepi ruhát veszek a lelkemre, mikor festek.” „Aki belép a természetbe, elveszti reális valóját.” Szivárvány képét a Grünewald isenheimi oltárán látott szivárványos félkör halál utáni lét szimbóluma befolyásolta. Ezt bevonta saját fényjelenség-megfigyeléseibe. Önarcképei és a Kikiáltó, ami rejtett önarckép, magányosságának dokumentumai.
Részben a háborús sérülése következtében bekövetkező egészségi állapot-romlása miatt olaszországi utakra ment. Taormina (1930), majd Nervi (1938) ezekről az utakról származnak. Az ott látott erős fények megszilárdították elképzeléseit. 1938-ban a Képzőművészek Új Társasága (KUT) elnökévé választották.
Művei egy témát variálnak. Egyszerre szétbont, és szerkeszt. A természetelvűség új értelmezése ez, amely teljesen eredeti hang az európai festészetben, és a balatoni táj igézetében 1 nagy művész következetes munkájával jött létre.
Utolsó befejezett műve az 1944-es Aranykapu. 1945-ben állami nagydíjat nyert
1948-ban az elsők között kapta meg a Kossuth-díjat, de mivel művészete nem illeszkedett a "szocreál" követelményeihez, mellőzték. Arra sem volt módja, hogy az egészségi állapotán külföldi klimatikus gyógyhelyek felkeresésével javíthasson. 1951-ben halt meg Badacsonyban, sírja a badacsonytomaji temetőben található. Özvegye 1957-ben hunyt el.
A plein air törekvéseket és konstruáló irányokat ötvöző drámai erejű piktúrájának fiatalkori szakaszát kubisztikus útkeresés jellemezte. Belgiumi tanulmányútja után már Meunier hatását tükröző munkásképeket festett. Az 1920-as évektől kezdve viszont csaknem kizárólagos témája a Balaton. Először az expresszionizmus formanyelvén fejezte ki magát, majd egyéni stílust teremtett. E sajátos technikájú (olajpasztell festésű) képei szuggesztív látomásban egyesítik az embert és a természetet (Szegény halászok, Visszhang, Vitorlaigazító). Számos képe van a Magyar Nemzeti Galériában, a pécsi, keszthelyi múzeumban, valamint magángyűjteményekben. E művek között több önarckép is található.
Emese - Emese a magyar mitológia szerint az Árpád-házi uralkodócsalád ősanyja. Eredeti jelentése: anyácska. A szó nyelvünk legősibb (uráli) rétegéből származik.
Az Emese álma – eredetét, tipológiai jellegzetességeit és talán első feljegyzését tekintve is – egyike a legkorábbi magyar mondáknak. Álmos fejedelem származásáról szól, keletkezését 860–870 körülre, de mindenképpen 820 és 997 (Álmos születése és a kereszténység felvétele) közé teszik.
A monda nemcsak pogány, kereszténység előtti, hanem kimondottan archaikus jellegű. Mint az Árpádok eredetmondája, évszázadok múltán is feltétlen hitellel bírt, így kerülhetett be a Képes krónikába. Az első írásos változat keletkezésének ideje nem tisztázott, az azonban igazolt, hogy az Anonymus által feljegyzett és a Képes krónika által tartalmazott szöveg is egy régebbi közös forrásra támaszkodik.
Emese, aki a turulmadártól esett teherbe, Ögyek (Ügek) vezér felesége, Álmos vezér anyja. A monda szerint a turulmadár álmot bocsátott rá, amiben Emese méhéből folyó ered, mely idegen földön terebélyesedik ki. Az álomfejtők szerint ez azt jelentette, hogy fiút szül, aki kivezeti népét hazájából, Levédiából, s utódai dicső királyok lesznek. (Az eredetmonda egy másik magyarázata szerint Emese álmában a turultól esett teherbe.)
Emeséről Anonymus is szól híres művében, a Gesta Hungarorumban. Ő 819-re teszi Emese férjhezmenetelét. A gestában Mágóg király nemzetségéből származtatja az általa Ügyek vezérnek nevezett kérőt, aki Őnedbelia (Eunedubélia) vezér lányát, Emesét veszi el feleségül. Anonymus szerint az álomban mindkét mitologikus történet előfordul: a méhből eredő folyó éppúgy, mint a turultól való teherbe esés. Ő azonban az Álmos név eredetére utalva megjegyzi: az almus szó latinul szentet jelent (szent latinul sanctus), és a szent királyokra való álombéli utalás révén lett a gyermek neve Álmos.
A magyar fejedelmek származási vonala a következő Anonymus szerint:
Nimród— Hunor – Etele – Ügyek (felesége Emese) – Előd – Álmos – Árpád
A fennmaradt szövegváltozatok közül Anonymusé a bővebb:
Álmos az első vezér. Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak – ami latinul annyi, mint szent –, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!”
A Képes Krónikában fennmaradt változat rövidebb:
„Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele […] fia.”
Endrődy Sándor – Valószínűsíthetően a név helyesen Endrődi Sándor, (Veszprém, 1850. január 16. – Budapest, 1920. november 7.) költő, író, az MTA levelező tagja (1899).
Apja Endrődi Kupricz Sándor, törvényszéki bíró volt. Tanulmányait Nagyszombatban kezdte, azután a veszprémi, kecskeméti és székesfehérvári katolikus gimnáziumokban folytatta. Az önképzőkörben, melynek elnöke akkor Wekerle Sándor volt, már kitűnt költői tehetségével. Tanult még Pozsonyban és Budapesten, színészettel próbálkozott, majd Pápán leérettségizett. Ezt követően külföldre ment tanulni, Berlinben és Lipcsében esztétikai és irodalmi előadásokat hallgatott. 1869-ben visszatért és Budapesten előbb a jogra, később a bölcsészetre iratkozott be.
Miután első verse megjelent a Nefelejts-ben (1868), csakhamar a Fővárosi Lapok, Hazánk és a Külföld, Magyarország és a Nagyvilág hasábjain is feltűnt a neve. Dolgozott a Figyelőbe (1871–74), az Athenaeumba, Otthonba is. A Csávolszky-féle Baloldal című napilapnak pedig 1874-ben belső munkatársa volt, majd a Fővárosi Lapoknak szintén egy évig.
A biztos állás érdekében elhatározta, hogy tanári pályára lép és 1877-ben Kolozsvárra ment, ahol egy évig irodalmi, történelmi és neveléstani előadásokat hallgatott, s aztán megszerezte a tanári oklevelet. A nagyváradi reáliskolához nevezték ki tanárrá s ott működött 1892 nyaráig. 1880-ban feleségül vette Écsy Antóniát, de családi életét tragédiák sorozata árnyékolta be: 1885-ben kislányát, 1886-ban kisfiát, végül 1889-ben feleségét is elvesztette. A súlyos csapások után nem volt többé nyugta Nagyváradon, s amikor Péchy Tamás 1892. augusztus 20-án kinevezte a képviselőház naplószerkesztőjének, ismét Budapestre költözött és ezzel visszatért a szellemi élet központjába. A Kisfaludy-társaság 1882-ben tagjává választotta.
- Dr. Endrődy Sándor tanulmányai 1972-től Zeneakadémia Gyakorló Iskolájában Lubik Zoltánnál majd Friedrich Ádámnál tanul, majd 1976-81-ig Zeneakadémián Tarjáni Ferencnél. 1975-78-ig Peter Damm mesterkurzusain vesz részt Weimarban. 1977-től a Magyar Állami Operaház kürt-szólamvezetője. 1979-ben a Prágai Tavasz Nemzetközi Kürtversenyén Arany Diploma díjat kap. 1980-ban a Zeneművészeti Főiskolák Nemzetközi Rézfúvós Versenyén a lengyelországi Pabjanice-ban II. díjat nyer. 1982-től Budapesti Filharmóniai Társaságnál van állásban. 1980-92-ig Rock Színház társulatában zenél. 1982-ben Szerzői Jogvédő Hivatal Különdíját kapja a kortárs magyar művek tolmácsolásáért. 1986-tól Wiener Akademie, korabeli hangszereken játszó együttes tagja 2007-ben a DLA fokozatot szerez. 2008- Széchenyi István Egyetem kürt tanszékének egyetemi docense. Koncertezett Európa szinte összes jelentős régizene együttesével (Concentus Musicus Wien, Musicians de Louvre, Venice Barock, Collegium Vocale Gent, stb.) zenekari és szóló koncertek Európában, Japánban és az Egyesült Államokban,1984 óta számtalan hangverseny a Liszt Ferenc Kamarazenekarral, a Wiener Symphoniker és Wiener Concert-Verein-el. 1991 óta modern zenei produkciókban való közreműködés a Klangforum Wien együttesben.
Engels - Friedrich Engels (magyarosan: Engels Frigyes) (Wuppertal, 1820. november 28. – London, 1895. augusztus 5.) német filozófus, a Kommunista Kiáltvány társszerzője.
Barmenben (Wuppertal közelében) született 1820. november 28-án. Német teoretikus, a tudományos szocializmus egyik megalapítója Marx mellett.
A berlini egyetemen filozófiát tanult és csatlakozott az ifjú hegeliánusok mozgalmához, akik a porosz feudális állam lerombolását tűzték ki célul. Apja textilgyáros volt, fiát kereskedelmi pályára szánta.
1842-től textilgyáros apja céhét képviselte Manchesterben, ahol az angol munkásosztály életét, életkörülményeit vizsgálta. 1844-ben átutazóban volt Párizsban és itt megismerkedett Marx-szal, és barátságot kötött vele, felismerték álláspontjuk azonosságát. Több közös munkájuk jelent meg. Közösen írták a Szent családot (1843), a Német ideológiát (1845-46) és a Kommunista kiáltványt (1848). Ezekben megfogalmazták a társadalmi-gazdasági formák fejlődésére és az osztályharcra vonatkozó elméletüket.
1848-ban megalapították Marx-szal a Kommunisták Szövetségét. 1849-ben a délnémet felkelésben vett részt, melynek bukását a Forradalom és ellenforradalom Németországban című művében (1851-52) elemezte. Visszatérve Londonba anyagilag támogatta Marxot A tőke megírásában, majd a manchesteri fonalgyárat vezette. Ebben az időszakban írta meg az Anti-Dühring, A természet dialektikája, A család, a magántulajdon és az állam eredete című művét. Marx halála után feldolgozta és kiadta A Tőke II. és III. kötetét. Részt vett az I. és a II. Internacionálé megalapításában, és szervezte a nemzetközi munkásmozgalmat. 1895. augusztus 5-én hunyt el Londonban.
Enyingi – Enyingről származó - Enying Fejér megye délnyugati részén, a Balatontól légvonalban 7 kilométerre fekvő város, az Enyingi kistérség központja. Enying első említése 1241-ből való, királyi tulajdonban állt. A XV. században a király a Török családnak adományozta, ám 1541-ben a király a nándorfehérvári bán, Török Bálint birtokait elvette, így a település ismét királyi tulajdonba került. Az 1540-es évek végén azonban a terület török kézre került, nagyban elnéptelenedett.
A törökök kiűzése 1686 körül végződött a környéken, Enying újratelepülése azonban lassan zajlott. A terület birtokosai a XVIII. század második felében a Batthyányak lettek, és látványos fejlődés indult meg a településen. 1789-1792 között a református templom, 1810-ben uradalmi kastély alakult ki a településen, környékén pedig majorságok jöttek létre. A XIX. század második felében pedig járásszékhely lett Enying.
A XX. század elején megépült Lepsény – Enying – Dombóvár vasútvonal leginkább csak a nagybirtokon megtermett termények eladását szolgálta, komolyabb tőkevonzó szerepe nem volt. A II. világháború után a nagybirtokok földjeit az enyingiek és sok telepes közt szétosztották, majd Tsz és állami gazdaság alakult a községben. Az itt nyereségesen termelő üzemek a rendszerváltás után is meg tudtak maradni bevételt hozva a városnak. Az 1950-es megyerendezés előtt Veszprém vármegyéhez tartozott.
Enying városi címet 1992-ben kapott, majd nagyarányú fejlődést mutatott a szolgáltatás, kereskedelem és turizmus terén. 2000-ben szűnt meg a település vasúti ellátottsága.
A szomszédos, Enyinggel már majdnem telesen összeépült Balatonbozsok község 1966. év október 1-jén közigazgatásilag Enyinggel egyesült. Balatonbozsok ugyancsak régi település volt Veszprém megyében. Pred. Bosus néven már 1082-ben szerepel. 1435-ben a Fejérvári egyház birtokában volt. Az 1488-as évben egytelkes nemesek lakták. A török időkben elpusztult, de a XVII. század elején már ismét virágzó egyháza volt. Birtokosai a Jankovics család és más kisebb nemesek voltak (Szeghalmi Gyula: Dunántúli vármegyék, 1937.). Az 1848-as szabadságharcban részt vettek a Balatonbozsokiak is. Les hegy alatt várták Jellasics seregét. Bozsok nemes urak fészke volt, kevés volt a parasztság, ezért a Bakonyból hoztak munkásokat aratásra, nyomtatásra. Az 1828-as évben 400 fő lakosa volt, a földművelés mellett virágzott a takács céhmesterség. A kiegyezésig Balatonbozsok volt a járásszékhely, illetékessége alá tartozott Enying is.
A „Budai Posta út” Bozsokon vezetett keresztül. Míg a dombóvári vasútvonal nem épült meg, addig Bozsokon keresztül szállították a gabonát délről Veszprémbe. Bozsokon volt az átutazók pihenőhelye. Minden harmadik ház vendégfogadó volt ebben az időben. Az utolsó két beszálló vendéglő az 1930-as években szűnt meg.
Temploma Árpád-kori, a 64-es úttól nyugatra levő dombon áll. A törökök a tetőzetét lerombolták, majd a lakosság később új tetőt épített rá. Az ablakmélyedések eredetiek. Nyolcvan centiméter vastag fala kőből épült. A templom melletti dombon volt az első település, egészen a török időkig. Szántáskor épületmaradványok és török időkből származó sarkantyúk kerültek elő.
A mai település gerince a 64-es közlekedési út mentén húzódik. A török hódoltság megszűnése után a mai gerincvonalon indult fejlődésnek a község. Itt épültek lakóházak, majd amikor a község járási székhellyé vált, a jelenlegi Fő utca 37. számú épület helyén volt a főszolgabírói hivatal, a járásbíróság pedig a Fő utca 27. számú ház helyén.
A második világháború után a 64-es úttal párhuzamosan keletre alakultak ki a Mikszáth Kálmán és a Gárdonyi utcák. Ezek az úgynevezett "FAGI"-házak (1945. évi kedvezményes házhely-juttatások). Majd ezután ugyancsak a Virág utca, párhuzamosan a 64-es úttal. A Fő utcától nyugatra nyílik a Kertalja utca, keltre pedig a Kun Béla, Arany János és Móra Ferenc utcák. Az utóbbi négy utca az 1950-60-as években alakultak ki.
A már Balatonbozsokkal egyesült Enying gerincvonala mintegy nyolc kilométer hosszúságban húzódik a 70-es főútvonal irányában.
A városban több óvoda is található, a Herceg Batthyány Fülöp Gimnázium és Általános Iskola a város önkormányzata, a Tinódi Lantos Sebestyén Református Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény pedig a református gyülekezet fenntartásában működik. A Vas Gereben városi művelődési ház igazgatása alatt működő könyvtár az olvasni vágyókat várja. A Batthyány-kastély, a református és a római katolikus templom több kulturális eseménynek is helyet ad.
A Tinódi Lantos Sebestyén Református Iskola a '48-as államosítást követően 1996-ban indul újra - ekkor egyelőre zeneiskolaként (alapító-igazgatója: Hajdú Zoltán református lelkész). A Tinódi újraindulásától fogva üde színfoltot jelent a város kulturális életében, amit a később indított művészeti tanszakok (néptánc, képző- és iparművészet, dráma) még tovább erősítenek. 2002-től általános iskolai képzés is folyik a falak között, de ennek és a többi művészeti tanszak sok elismeréssel díjazott működése ellenére a mai napig a városban leginkább csak zeneiskolaként emlegetik a Tinódit, mely nemcsak saját diákjai számára szervez programokat. Például minden évben várja az enyingi és környékbeli diákokat az „Enyingi Török Bálint Napok”-ra. Immár hagyomány, hogy a rendezvénysorozatot az iskola rézfúvós együttese nyitja meg a református templom kertjében álló Enyingi Török Bálint szobor előtt. A programsorozathoz gyakran kapcsolódik történeti előadássorozat - hiszen Enyingi Török Bálint és kora érdekes színfoltja a magyar történelemnek.
A Tinódi Lantos Sebestyén Református Iskola rézfúvós kamarazenekara több, mint tízéves múltra tekint vissza, és bel- és külföldi fellépéseivel hathatósan munkálta-munkálja nemcsak a református gyülekezet és iskola, hanem Enying városának jó hírnevét is. Enyingi ünnepségek mellett rendszeresen játszanak a környező falvak református gyülekezeteinek ünnepségein, és külföldön is: Németországban, Ausztriában, Lengyelországban, Erdélyben, Felvidéken, horvátországi magyar településeken (Drávaszögben és Kelet-Szlavóniában) és Hollandiában. Karvezető a kitűnő szakmai tudással bíró Demény István, aki számos enyingi és vonzáskörzetében élő gyermek zenei fejlődéséhez járult hozzá.
A város hagyományos kulturális programja a református iskola és gyülekezet Nyáresti Orgonamuzsika koncertsorozata. Enying másik állandó kulturális programja szintén a füleket kényezteti: a Vas Gereben Művelődési Ház a Batthyány kastélyban évente megrendezi a Muzsikáló Kastélykert sorozatot.
A település közlekedési gerincét jelentő 64-es főút egyben a településközi kapcsolatok jelentős részét is bonyolítja. Enyinget Dunaföldvárral, Veszprémmel, Székesfehérvárral és Siófokkal és a környező településekkel kötik össze sűrű autóbuszjáratok. A távolsági közlekedésben meghatározó az átmenő buszjáratok szerepe. Közvetlen buszjárat köti össze Budapesttel, Győrrel, Keszthellyel, Kecskeméttel, Szegeddel, Szekszárddal és Szombathellyel. A megszüntetett 49-es számú Lepsény–Tamási–Dombóvár vonalon vonatok helyett vonatpótló autóbuszok jártak 2007. március 3-ig. A városban helyi közlekedés is van.
Eötvös József - Vásárosnaményi báró Eötvös József (Buda, 1813. szeptember 3. – Pest, 1871. február 2.) író, miniszter, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság elnöke, Eötvös Loránd fizikus apja. Báró Eötvös Ignác és báró Lilien Anna palotahölgy fia volt. Alsóbb iskoláit Budán végezte, egyetemi tanulmányait pedig a pesti egyetemen bölcselet és történelem szakokon, 1826-tól 1831-ig. Szellemi fejlődésére nagy hatást gyakorolt nevelője, Pruzsinszky József, aki a francia felvilágosodás híveként felkeltette a fiatal Eötvös érdeklődését a politika és a filozófia iránt. Szoros barátságba került Szalay Lászlóval, aki megerősítette irodalmi hajlamait.
Jelen volt az 1832. évi országgyűlésen Pozsonyban, azalatt ügyvédi vizsgát tett. Már 1831-ben aljegyző lehetett Fejér megyében, 1835-ben pedig a magyar udvari kancelláriához került, ahol 1836-ban fogalmazói állást kapott. 1837-ben az eperjesi kerületi tábla közbírája lett. Közhivatalnoki pályája innen egészen kultusz- és közoktatási miniszterségéig megszakadt.
183–1837-ben beutazta Németországot, Svájcot, Hollandiát, Franciaországot és Angliát. Már utazásának megkezdése előtt levelező tagjává választotta az Akadémia (1835. szeptember 14-én). Az Akadémia rendes tagjává 1839. november 23-án választotta. A későbbiekben 1855-ben másodelnökké, 1866. március 18-án pedig elnökké nevezi ki.
1840-ig a Borsod megyei Sályon élt, apja birtokán, és szinte teljes egészében az irodalomnak szentelte magát. Az 1840-es országgyűlés előtt előbb Budára, később Pestre tette át lakását.
Irodalmi munkásságának kezdete, kiváltképp a „Karthausi” című regénye nagy elismerést szerzett neki úgy az irodalomban, mint a közéletben. 1838. november 25-én a Kisfaludy Társaság is tagjának választotta, amelyet 1847-ben megújított, végül 1860. május 24-én elnökké választották.
Véleménynyilvánítása a számára fontos fogházjavítás kérdésében egész irodalmat teremtett; pártolóinak élén Szemere Bertalan állt. Jobbára az ő írása nyomán az 1840-es országgyűlés már az egyik legfontosabb feladatul tűzte ki a börtönviszonyok megjavításának ügyét, ezért országos bizottmányt nevezett ki, amelynek Eötvös is tagja volt. 1840-ben az országgyűlésen mint felsőházi tag szerepelt, az ellenzék soraiban. Többnyire pártolta és szónoklataival támogatta az alsóház előterjesztéseit. Csak néha tért el pártja nézeteitől, az utókor azonban a legtöbb esetben őt igazolta. Ennek egyik legkiemelkedőbb példája a vallásügy volt, amely végül is az ő önálló – korábban különcnek és gyanúsnak tartott – véleménye alapján került rendezésre.
1841-ben, amikor gróf Széchenyi István a frissen induló Pesti Hírlap ellen heves támadásba lendült, Kossuth Lajos védelmére kelt, s megírta a „Kelet népe és Pesti Hírlap” című röpiratát. Az 1843-as országgyűlésen ismét megjelent. Ekkor a magyar ellenzéknek már országos tekintélye volt, Batthyány Lajos és Teleki László grófok mellett ő volt a főrendi ellenzék egyik vezéralakja. Amikor a Pesti Hírlap 1844 közepén a központosítás egyik fő közlönyévé vált, Szalay Lászlónak egyik legfőbb, legtekintélyesebb munkatársa lett. Itt fejtette ki, hogy Magyarország fellendítésére az egyetlen biztos rendszer a parlamentáris kormányzat. Cikkei külön is megjelentek „Reform” című könyvében (Lipcse, 1846 és Pest, 1868. A kötetet részletes kifejtések egészítették ki „Teendőink” címmel (Pesti Hírlap, 1847).
A kormány a reformtörekvésekre válaszul az adminisztrátori rendszerrel lépett fel, ez szorosabb összefogásra intette az ellenzéket. Eötvös egyike volt azoknak, akik az összetartásért mindent megtettek, feledve minden korábbi sérelmét. Később a parlamenti kormány gondolatát az országos ellenzék programjába is sikerült beiktatnia.
Az 1847-es pozsonyi országgyűlésre is mint képviselő akart elmenni, azonban Békés megyében, ahol birtokai voltak, nem volt esélye arra, hogy megválasszák, tehát visszalépett a jelöltségtől. Otthon maradt, és csak az 1848. március 3-ai kerületi ülés után ment el Pozsonyba, amikor a dolgok kedvező alakulását már előre láthatta. Az első magyar felelős minisztérium megalakult, neki a vallás- és közoktatási tárca jutott. Augusztus elején előterjesztette törvényjavaslatát, amelyet az ellenzék megtámadott, csak nagy nehézségek árán tudta javaslatát keresztülvinni.
Ezután már nem tudott maradandót alkotni: ő mindig a birodalmi kormánnyal való kiegyezést pártolta, az események azonban egyre inkább forradalmi színt kezdtek ölteni. A szeptember 28-ai véres események (Lamberg grófnak a Lánchídon történt meglincselése) után Bécsbe utazott családjához, majd továbbment Münchenbe, ahol folytatta történelmi és bölcseleti tanulmányait, és kizárólag az irodalomnak élt.
1853-ban tért haza, s budai villájába vonult vissza. Még ez évben kiadta német nyelven azt a munkáját, amely Ausztria nagyhatalmi szerepének valódi biztosítékait tárgyalja. E könyvét sokan félreértették: azzal vádolták, hogy az ország ősi jogait akarja feláldozni, hogy Ausztriának engedményeket tegyen. 1855-től szinte csak az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak élt, amelyet a forradalom után ő szervezett újjá.
1861-től ismét komolyan részt vett a politikai életben. Pest városa országgyűlési képviselővé választotta, május 17-én mondta el híres beszédét a válaszfelirati vitában, amelyben európai álláspontról határozta meg teendőinket. Az országgyűlés azonban sikertelen volt, feloszlott, Eötvös pedig újra visszatért az irodalomhoz.
Mint Pest város országgyűlési képviselő-testületének tagja megjelent a közgyűléseken. A provizórium évei alatt már az Akadémia elnöki székéből intézte szózatait a nemzethez.
Még egyszer megszólalt nemzetiségi kérdésekben, s mikor kihirdették az 1865-ös országgyűlést, lapot alapított (Politikai Hetilap címmel) a felmerülendő, főképp a kiegyezést érintő kérdések megvitatására. A kiegyezésben közvetlenül közreműködött. Az új minisztériumban ismét a vallás- és közoktatási tárcát vállalta el. Most már kedvezőbb körülmények közt dolgozhatott, meghozta a népiskolai közoktatásról szóló törvényt. Megindította a közép- és felsőiskolák reformját is.
Az 1840-es években már írt a zsidók emancipációjáról, s amikor a törvényhozás 1867-ben ismét lehetővé vált, az egyik legelső törvény a zsidók egyenjogúsítása volt. Létrehozta az izraelita kongresszust, hogy a zsidók saját kezükbe vehessék egyházi és iskolai ügyeik vezetését. Az ortodox egyházat is teljes önkormányzathoz juttatta a szerb és a román kongresszussal. Végül a legnagyobb horderejű kérdést, a katolikus autonómia ügyét is ő mozdította el a holtpontról.
Az 1870. évi költségvetés tárgyalásakor az ellenzék heves támadásokat intézett ellene, melynek hatása alatt összeroppant. Karlsbadba ment felépülni, ám decemberben ismét súlyosan megbetegedett, és Pesten meghalt.
Ercsiben temették el, a családi sírboltban.
Eperfa - Az eperfa (Morus) egyfelől az eperfafélék családjának Moreae nemzetségcsoportjába tartozó növénynemzetség, melybe mintegy 100 faj tartozik, másfelől két, e nemzetségbe tartozó, Magyarországon is gyakori fafaj hétköznapi elnevezése. Mindkét faj Európa legnagyobb részén elterjedt. A fehér eperfa (Morus alba) Kínából, a fekete eperfa (Morus nigra) feltehetően Közép-Ázsiából származik. Régebben mindkettő az egész országban, majd minden parasztháznál megtalálható volt, manapság (különösen városi környezetben, hulló termése miatt) kevésbé népszerű. Termése a faeper vagy eper. Az eperfát egyes vidékeken szederfaként ismerik, gyümölcsét pedig szedernek mondják.
Fehér eperfa (M. alba) Középmagas, elterebélyesedő koronát nevelő, erősen sarjadó, 10 m magasra is növő formás fa. Sűrű lombozata miatt árnyékot adó díszfaként is ültetik. Kérge barnásvörös, vagy zöldesszürke, nagy levelei változatos formájúak, szíves vállúak, osztatlanok vagy karéjosan osztottak, felszínük kopasz, széleik fűrészesek. A levélnyél és a lemez fonákján a vastagabb erek szőrösek. A porzós virágzat világossárga színű lecsüngő barka, a termős virágzat felfelé álló fejecske. Áprilistól júniusig virágzik.
Gyümölcsei (valójában áltermések) rövid kocsányon fehér, halványpiros, vagy sötétebb vörös színűek, kellemesen édesek, körülbelül egy hónapon át folyamatosan érnek.
A fehér eperfa zsenge leveleit, régebben a selyemhernyó tenyésztéshez tápláléknövényként, nagy mennyiségben gyűjtötték, fáját nagyon sok helyen ezért is telepítették.
Fekete eperfa (M. nigra) Magasságához képest koronája szélesebb, törzse gyakran csavart, vagy ferde. Kérge sötét- vagy narancsbarna, friss hajtásai elszórtan paraszemölcsösek, megvágva tejnedvet eresztenek. A levél kevésbé változékony alakú, szíves vállú, széle szabálytalanul csipkézett, olykor kissé karéjos. A levéllemez felső oldala érdes tapintású, fonákja finoman pelyhes. A porzós barkák halványzöld színűek. A termés (az előző fajéhoz hasonlóan) áltermés, vagyis nem a magházból, hanem a kis fejecskevirágzat részeit képező virágtakaró levelekből alakul ki. Színe éretten sötét bordó, majdnem fekete. Májusban virágzik.
Erdei Ferenc - Erdei Ferenc (Makó, 1910. december 24. – Budapest, 1971. május 11.) szociológus, a népi írók csoportjának a tagja, a Márciusi Front egyik élharcosa, politikus, 1945 után többször miniszter, 1956-ban miniszterelnök-helyettes, 1956 után pedig a szövetkezetesítés egyik élharcosa volt. Jelentős irodalmi munkássága van, 1948-tól az MTA levelező tagja, 1956-tól rendes tagja. Makón született hagymakertész paraszti családban, jogot hallgatott a Szegedi Tudományegyetemen, naponta járt be Makóról, albérletre nem telt a családnak. Ekkor csatlakozott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának falukutató mozgalmához, majd a népi írók táborához. A jogi egyetemen jó barátságban volt Reitzer Bélával, Bibó Istvánnal.
Könyveiben a parasztság helyzetéről írt, szociográfiai tanulmányaiban elemezte a mezőgazdaságból élők sorsát. Leghíresebb művei e korszakából: Futóhomok (1937), Parasztok (1938), Magyar falu (1940). 1939-ben a Nemzeti Parasztpárt egyik alapítója, 1945-ben a párt főtitkárává választották. 1944-ben az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminiszteri pozícióját töltötte be.
Már az 1943-as szárszói találkozón Erdei a szocialista társadalom megvalósítását tűzte ki célul, a háború után hajlandó volt együttműködni a kommunista párttal a mezőgazdasági szövetkezetesítés ügyében. Rákosi alatt 1949 és 1953 között földművelésügyi miniszter volt, így természetesen felelős a szovjet mintára bevezetett kulák-listáért, a padlássöprésekért és a falvakban, vidéken történt atrocitásokért. 1953 júliusától igazságügy-miniszter volt. 1955-ben rövid ideig újra földművelésügyi miniszter lett.
Az 1956-os forradalom során miniszterelnök-helyettesnek nevezték ki, az egyik vezetője volt a szovjetekkel tárgyaló magyar delegációknak. A tököli tárgyalásokra érkezve november 3-án a KGB Maléter Pál honvédelmi miniszterrel együtt letartóztatta, de Erdeit néhány hét múlva Kádár János közbenjárására szabadon bocsátották.
1957-től a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és az Agrártudományi Kutató Intézet igazgatója lett, nagy szerepe volt a mezőgazdaság 1959-es kollektivizálásában, amely létrehozott Magyarországon egy sikeres mezőgazdaságot, amely ellátta a hazai szükségleteket és piacra is termelt (szovjet piac, KGST piac, nyugat-német piac). 1964-től 1970-ig a Hazafias Népfront főtitkára volt. 1966-1971-ig a Magyar Tudomány c. akadémiai folyóirat főszerkesztője.
1948-ban és 1962-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. 1971-ben Budapesten halt meg.
Erkel Ferenc - Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.), magyar zeneszerző, karmester és zongoraművész. Pályáját zongoraművészként és zenepedagógusként kezdte Kolozsváron, de alkalmilag vezényelt is és zeneszerzéssel is megpróbálkozott. Pesten 1834-ben mutatkozott be, majd a következő esztendőben véglegesen ott telepedett le. Két éven át a Pesti Városi Német Színháznál, valamint a Budai Magyar Színjátszó Körnél dolgozott karnagyként. 1837-ben a Pesti Magyar Színházhoz, a későbbi Nemzeti Színházhoz került első karmesteri minőségben. Itt mintegy három évtizeden át munkálkodott. 1840-ben írta meg első operáját, a Bátori Máriát. A szövegkönyv szerzője Egressy Béni, aki ezután egészen haláláig (1851) segítőtársa volt operaszerzői munkájában. 1844-ben megnyerte a Kölcsey Himnuszának megzenésítésére hirdetett pályázatot. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után a főváros hangversenyéletének fellendítésén fáradozott. Vezetésével alakult meg 1853-ban a Filharmóniai Társaság, amelyet számtalan esetben vezényelt. Bánk bán című operáját, amely egyben pályájának csúcsát is jelentette, 1861-ben mutatták be. Közreműködött a Zeneakadémia megalakításánál (1875), amelynek ezután tíz éven át igazgatója és zongoratanára volt. Az 1884-ben megnyíló operaház főzeneigazgatója lett. Erkel nevéhez fűződik a magyar nemzeti opera megteremtése. Nyugati, elsősorban olasz és francia operai mintákra támaszkodva, a 19. századi magyar verbunkos zenének átélésével, kifejezési lehetőségeinek megfinomításával és kiszélesítésével sikerült viszonylag egységes nemzeti operanyelvet kialakítania. Mint karmester és szervező egyéniség rendkívül sokat tett a főváros zenei életének felvirágoztatása érdekében. Neves sakkozó volt, az 1864-ben alakult Pesti Sakk-kör egyik alapítója.
Erkel Ferenc családjának eredetéről több feltevés is létezik. Belaagh Aladár szerint a család holland származású. Ez a legenda a családban is erősen tartotta magát, ugyanis egy 1711-ben keltezett pápai indexben szerepelt J.C. vam Erkel németalföldi hitvitázó könyve. Utódjairól azonban nincs adat. Egy másik elmélet szerint Erkelék a felső-badeni Freiburg városából származtak volna, ugyanis ott már 1565-ben előfordul az Örgckelin – másként Erkelin – név, mely a későbbiekben Ergele és Ergel alakká változott. A legvalószínűbb azonban, hogy Erkel közvetlen felmenői pozsonyiak voltak. Kemény Lajos (1933) szerint már a 15. század telekkönyveiben felbukkan az Erkel név. A név valószínűleg a szőlőszedő edény közép-felnémet Ergel elnevezéséből alakult Erkellé.
Erkel Ferenc dédapja (Vilmos), nagyapja (idős Erkel József) és édesapja (ifjabb Erkel József) jól képzett muzsikusok voltak. Az idősebb Erkel József kitűnő zenei felkészültségének híre eljutott Bécsbe is, a gróf Wenckheim családhoz. József gróf halála után a hatalmas családi vagyon megoszlott két fia, József Antal és Ferenc között. Az utóbbinak jutott a hatalmas gyulai birtok, itt tette meg 1806-ban id. Erkel Józsefet gondnoknak. Ez azonban csak ürügy volt, hiszen szándéka az volt, hogy a kastély egy kitűnő muzsikussal gazdagodjék, valamint gyerekeinek megfelelő zenei ismereteket biztosítson. Fia, az ifjabb Erkel József, a német templom közelében lévő, józsefvárosi iskolában szerzett tanítói állást. Két év múlva, amikor anyagi helyzetét kellően szilárdnak érezte, 1808. május 2-án házasságot kötött. Feleségül vette Ruttkay Ádám uradalmi tiszt leányát, Klára Teréziát (1790–1865). Házasságukból tíz gyermek született: nyolc fiú és két leány. Az elsőszülött leány hároméves korában meghalt, így az utána következő fiú, az 1810. november 7-én született Ferenc a szüleinek legnagyobb gyermeke. Keresztszülei az ifjú grófék voltak, innen ered a Ferenc keresztnév.
Az ifjú Ferenc első tanítója a lengyel emigráns, Czingulszky Simon volt, a második iskolaévtől pedig apja. Első zenei ismereteit apjától és nagyapjától szerezte. Igen korán és gyakran vett részt a felnőttek zenei összejövetelein, kiváltképpen Rosty Albert Békés vármegyei főjegyző zeneestéin. A kis Erkel gyorsan haladt a tanulással. Tízéves korában már néha helyettesítette az apját az orgona padján. Tizenegy esztendős volt, amikor először zongorázott a gyulai közönség előtt.
Gimnáziumi tanulmányait Nagyváradon kezdte el, majd 1822-től 1825-ig a pozsonyi bencéseknél folytatta a tanulást, apja kívánságának megfelelően. Az iskolaváltoztatás egyik oka az lehetett, hogy Erkel két nagynénje a Notre Dame zárdában élt, és így gondoskodhatott a gyermekről. A másik és fontosabb ok pedig az volt, hogy a fiú zenei továbbképzésére a gyulai és a nagyváradi mesterek már kevésbé bizonyultak alkalmasnak. Az ifjú Erkel kiváló zenei nevelőhöz jutott a morvaországi híres komponista, Henrik Klein személyében. Erkel nála lakott pozsonyi tartózkodása idején, neki köszönhetően ismerte meg a nagy bécsi klasszikusok és a kor mestereinek muzsikáját. A pozsonyi opera rendszeres látogatója volt, itt ismerkedett meg az operairodalom nagy klasszikusaival, itt hallotta először a magyar verbunkos ünnepelt virtuózának, Bihari Jánosnak a hegedűjátékát, valamint Liszt Ferenc koncertjét. Pozsonyi diákévei alatt gyakran orgonált a Notre Dame zárda miséin. Tizenhét évesen fejezte be tanulmányait. Tanárától elsajátította a zeneszerzés alapvető ismereteit, a zongorajátéka virtuózzá fejlődött. Még távozása előtt megírta első művét a Litániát, mely azonban elveszett.
Csáky Kálmán meghívására Erkel 1827 végén vagy 1828 elején Kolozsvárra utazott, ahol zongoratanári állást ajánlottak fel számára. Itt ismerkedett meg Heinisch József, osztrák származású muzsikussal, akivel szoros barátságot kötött, illetve Ruzitska Józseffel, a bécsi születésű kiváló komponistával, akinek művei ösztönzően hatottak Erkel zenei fejlődésére. A kolozsvári barátok közül a legjelentősebb azonban az utolsó magyar polihisztor, Brassai Sámuel volt, akinek Ruzitska volt a zenei oktatója. Ő volt az, akinek sikerült a polgári zenekultúrát a főúri házak zárt világú zenekultuszának magas színvonalára emelnie, ugyanakkor szavai döntő erősséggel bírtak a városban kirobbant zenei vitákban. Brassai hatására írta meg Erkel Magyar ábránd című zongoraművét, amelyet több hangversenyen elő is adott, és Brassai volt az, aki ösztönözte az ifjú zeneszerzőt a magyar nép dalainak tüzetesebb megismerésére és azoknak az instrumentális zenében való bátor felhasználására. Erkel kolozsvári sikerei arra buzdították a nagyváradi zenebarátokat, hogy meghívják hangversenyezni városukba. Rövid nagyváradi tartózkodása alatt ismerkedett meg az akkor még kiskorú Ábrányi Kornéllal, akinek zeneoktatója volt. A korabeli beszámolók szerint hangversenyei nagy sikernek örvendtek, de a Magyar ábrándon kívül egyetlen műve sem maradt fenn ebből a korai alkotói korszakából. Visszatérve Kolozsvárra, a hangverseny-zenekar karnagyának nevezték ki, valamint Ábrányi kései feljegyzései szerint részt vett az opera munkájában is, habár erre nincs adat. 1834-ben Steinlein-Saalenstein grófné meghívta Szemerédre zenemesternek. Kolozsvártól egy hangversennyel búcsúzott. Szemerédre tartva rövid megállót tartott Pesten, ahol a Nemzeti Kaszinóban adott hangversenyt. Erkel szemerédi udvari zenetanítói munkásságáról nem maradtak fenn adatok, tény azonban, hogy 1835-ben felköltözött a fővárosba, ahol a Budai Magyar Színjátszó Kör karmestere lett. Erkel igen rövid idő alatt a pest-budai zenei élet legfoglalkoztatottabb vezető zenei egyénisége lett. A Honművész és a Honderű szinte mindegyik száma említést tett valamely zongorakoncertjéről. Ő maga kolozsvári éveiről így nyilatkozott: "Ami vagyok, azt mind Kolozsváron töltött éveimnek köszönhetem. Ott műveltem ki magam zongoraművésznek, ott tanultam legtöbbet, ott lelkesítettek, ott kötötték lelkemre a magyar zene felvirágoztatásának ügyét és ott telt meg szívem a szebbnél szebb magyar-székely népdalok árjával, melyektől nem tudtam többé szabadulni, s nem is nyugodtam meg addig, míg ki nem öntöttem lelkemből, amit már akkor éreztem, hogy ki kell öntenem."
Várszínházi szerződésével Erkel tagja lett egy közösségnek, melynek célkitűzése a magyar nyelv, a magyar színművészet és a magyar zene ápolása volt. Művésztársai a kor legjelesebb színészei voltak. Ekkor a magyar drámairodalom fellendülőben volt ugyan, de a zenés műfajt továbbra is a bécsi mintájú daljátékok és balettelőadások uralták, amelyek megfelelő zenekar hiányában nem arattak nagy sikereket. Erkel karmesterként való szerződtetése Simontsits János játékszíni igazgató ötlete volt.
Erkel bemutatkozó előadására 1835. április 11-én került sor: Rossini A sevillai borbély című operáját vezényelte. Noha korábban Kolozsváron is vezényelt már operát, ezt az időpontot tekintik Erkel karmesteri működése kiindulópontjának. Az előadások sikeréhez természetesen hozzájárult Déryné Széppataki Róza is, valamint Lendvay Márton tenorista. Az előadások sikerességét azonban beárnyékolta az is, hogy a színház nehezen megközelíthető volt, ezért nem sikerült minden este telt házzal játszani. A heti négy előadás, valamint az egyre sűrűsödő bemutatók ellenére sem sikerült elegendő közönséget vonzaniuk, emiatt a várszínházi vállalkozás (amelyet 1833-ban alapított Megyeri Károly) hamarosan csődbe jutott. Erkelt ekkor a Pesti Városi Német Színház igazgatója, Alexander Schmidt kereste fel és ajánlott neki karmesteri állást. Erkel nem szívesen lett karmester a német színházban, mint azt Ábrányinak írta, ellene szólt a nemzeti érzülete, viszont művészi ambíciói teljesülésében járható utat jelentett. Német színházi működése alatt Erkel alaposan megismerte a kor opera-termését, különösképpen a bel canto nagyjainak (Rossini, Donizetti, Bellini) műveit. A francia szerzők közül Méhul, Auber és Meyerbeer, a németek közül pedig Mozart, Beethoven és Weber munkáit ismerte meg. Ebben az időszakban írta meg Alpenschuld című dalát, amely valószínűleg egy német színmű betétszáma lehetett. Ugyanakkor Henri Vieuxtemps-pel közösen, annak pesti látogatásakor egy fantáziát is írt Duo brilliant en forme de Fantasie sur des airs hongrois concertant pour piano et violon címmel. Erkel 1837 végéig maradt a pesti Német Színháznál. Közben felépült az új Magyar Színház, melyhez kisebb jövedelemért is átpártolt.
A Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-én Vörösmarty Árpád ébredése című előjátékával és Eduard von Schenk Belizár című színművével nyitotta meg kapuit. A színház első igazgatója Bajza József volt, a hangászati ügyek igazgatója Mátray Gábor, akinek helyét hamarosan Rosty Albert vette át. Erkel kérte, hogy az ajánlatot tartsák meg 1838 elejére, amikor szerződési kötelezettségei a Német Színháznál lejárnak. Ugyanakkor teljes hatalmat követelt a zenekar, az énekkar és a szólisták felett, valamint évi 1200 forintot, egy jutalomjátékot és esténként két zártszéki jegyet. A kért összeg helyett azonban csak 1000-et kapott, kétszer egyharmad jutalomjátékot és csak egy szabadjegyet esténként. A színházban gigászi munka várt rá: megszervezte a zenekart és az énekkart. A szólisták a várszínházi gárda tagjai közül kerültek ki: Déryné, Lendvay Márton, Szerdahelyi József, Udvarhelyi Miklós és Egressy Béni, valamint a jól képzett Schodelné Klein Rozália. Az első előadás Bellini Az idegen nő című operája volt 1838. január 25-én. Ezt követték Auber Fra Diavolo, valamint Donizetti Szerelmi bájital című darabjai. 1838. március 13-án Bellini Beatrice di Tenda című operája volt műsoron, amikor a fővárosra árvíz zúdult. Ezt a színház is megszenvedte. Az előadások több, mint egy hónapig szüneteltek, a színészek és zenészek egy időre a színházba szorultak. A prózai részleg vígjátékokkal indított, Erkel pedig úgy döntött, hogy Ruzitska József Béla futását viszi színre. A Heinisch által átdolgozott darabot a közönség azonban hidegen fogadta. Hasonló sorsa jutottak Bartay Endre Csel című műve és Szerdahelyi József Tündérlak Magyarhonban című darabja is.
Magánéletében változás állt be. Megismerkedett a kiválóan zongorázó Adler Adéllel, akit 1839. augusztus 19-én feleségül vett. Ezáltal veje lett a Budavári Koronázó Főtemplom illusztris karnagyának, Adler Györgynek. Nászútra Gyulára mentek, ahol egy közös hangversenyt is adtak a megyében létesülő kórház megsegítésére.
Visszatérve a fővárosba rengeteg munkája mellett keveset komponált. Ekkor szerezte az Albumblatt című zongorafantáziáját az erdélyi Rákóczy-dal témájára. A csellóra és zongorára írt variáció-sorozatát Joseph Menterrel közösen mutatta be 1839 áprilisában.
Ekkor már kezében volt Egressy Béni librettója, a Bátori Mária. A szövegkönyv közismert témát dolgoz fel, mely Inez de Castro és Agnes Bernauer címen számos operaverzióban megszólalt. Magyar környezetbe Dugonics András szomorújátéka helyezte 1795-ben. Egressy a színművet két felvonásra redukálta, jeleneteket vont össze és hagyott el, és az eredeti prózát verseléssel cserélte fel. A következő esztendőt Erkel a komponálásnak szentelte. A premierre 1840. augusztus 8-án került sor és nagy közönségsikert hozott. A darabot Erkel később tovább csiszolta, új tenoráriát és nyitányt is írt hozzá. A pesti magyar sajtó mellett a német is kedvezően üdvözölte az operát, kiemelve eredetiségét, valamint a nemzeti dallamokban való gazdagságát.
Erkel vezetése alatt a színház színvonala fokozatosan emelkedett. Szigorúsága és következetes nevelő munkája együttest kovácsolt a sokfelé húzódó, különféle akaratú művésztársaságból. A játékrend magasabb igényű művekkel gazdagodott. Megszólaltak Cherubini, Méhul, Auber, Meyerbeer, Bellini operái, valamint Donizetti művei.
Operai munkássága mellett Erkel fáradhatatlanul hangversenyezett. Bekapcsolódott az 1836-ban alakult Pest-Budai Hangászegyesület munkájába is. 1840. november 1-jén vezényelt először az egyesület nevében, mégpedig Romberg A mennyei karok összhangja című kantátáját. 1841. május 31-én Mendelssohn Paulus című oratóriumát dirigálta a Nemzeti Színházban, a Vakok Intézete javára. Ugyanezen év november 1-jén egy hangversenyen a Bátori Máriából vezényelt részleteket. Zeneszerzőként csak apró munkákkal jelentkezett. Remekműve az Emlékül Liszt Ferencre című műve, amely a Rákóczi-nóta zongorára írt változata. 1841. szeptember 6-án a Nemzeti Színház, Erkel kísérőzenéjével, bemutatta a később tragikus véget ért Teleki László Kegyenc című szomorújátékát. 1842 elején a Der Ungar című lap egy új Erkel-műről adott hírt, melyet a zeneszerző Eötvös József szövegére komponált. Ez a műve azonban elveszett. Erkelnek hála az operaelőadások egyre több nézőt hódítottak el a Német Színháztól, azonban a bécsi külvárosi komédia (bohózat) még mindig nagy tömeget vonzott az utóbbiba. Bartay Endre, a színház igazgatója ekkor úgy döntött, hogy pályázatot hirdet a magyar népéletből merített, „minden aljasságtól mentes, jó irányú színmű” megírására. A díjnyertes pályamű Szigligeti Ede Szökött katonája volt. Ebből a műből nőtte ki magát a zenés színpadon mintegy félévszázadon át uralkodó népszínmű, amely a bécsi könnyű műfaj hathatós magyar ellenfelévé vált.
1843-ban Bartay újabb pályázatot hirdetett, ezúttal Vörösmarty Mihály versének, a Szózatnak a megzenésítésére. A zsűriben Erkel is részt vett, ezért nem pályázhatott, de a költeményt ő is megzenésítette. A győztes Egressy Béni lett, akinek dala 1843. május 30-án csendült fel a Nemzeti Színházban. A díjnyertes Szózat mellett Erkel műve is felcsendült, melyet a kritika hamisan patetikusnak, erőltetetten magyartalannak és túlzottan is német szelleműnek bélyegzett meg.
1842. július 7-én született meg Erkel első fia, Gyula, majd 1843. november 2-án a második, Elek. 1843-ban Wagner József Brassainak ajánlva kiadta új zongoraművét, Hunyadi László hattyúdala címmel. Ez Brassain keresztül jutott el Erkelhez, aki Egressyt bízta meg librettóvá alakításával. A Hunyadi László bemutató előadására 1844. január 27-én került sor. A darabot a kritika vegyes érzelmekkel fogadta, a közönség soraiban azonban sikert aratott. A Hunyadi Lászlóval Erkel európai rangra emelte a magyar nemzeti operát. Erkel nemzetközi elismerésének Bécs állta útját, ami nyílt nemzeti politikai színvallásának volt betudható. Az operát 1856-ban az osztrák fővárosban is színre vitték, kevés sikerrel. Magyarországon a mű sikere azonban töretlen volt, ezt bizonyítja az a tény is, hogy az Operaház megnyitásáig 238-szor került színre a Nemzeti Színházban.
A Hunyadi László bemutatója után Erkel egy sor népszínmű-zenét komponált. Ezekben felhasznált, átdolgozott és hangszerelt magyar népdalokat is. Elsőként egy dalt írt Ney Ferenc A kalandor című népszínművéhez, ezt követte Szigligeti öt színművéhez írt muzsikája (Két pisztoly, A zsidó, Debreceni rüpő muzsikája, A rab és Egy szekrény rejtelme). 1844-ben a színház hangszereléssel is megbízta. Kovács Pál Nemesek hadnagya című drámájához Jankó Mihály írta a kísérőzenét, de Erkel hangszerelte.
Erkel családi életében is újat hozott az 1844-es esztendő. Április 9-én megszületett harmadik fia, László, és ebben az esztendőben avatták orvossá Rezső öccsét, aki 1845-ig, Gyulára való visszatéréséig a színház orvosa volt. Bartay igazgató május 18. és 26. között Pozsonyban vendégszerepelt a társulattal. Erkel mindkét operája hatalmas sikert aratott.
A pályázati felhívást aláíró Bartay Endre egyike volt a reformkori magyar művelődés nagy hatású mindeneseinek: működött mint zeneszerző, zenetanár, népdalkiadó, tankönyvíró. A Szózat megzenésítésére kiírt pályázat sikerén felbuzdulva pályázatot hirdetett Kölcsey Ferenc Himnuszának megzenésítésére is. Erkel művének születésébe a fiatal Gárdonyi Géza interjúja az idős zeneszerzővel nyújt betekintést. E cikk szerint Erkel nem is gondolt rá, hogy zenét írjon Kölcsey soraira; a határidő letelte előtti napon azonban Bartay bezárta a színház egyik zongorás szobájába, tollat, tintát, kottapapírt adott neki és figyelmeztette, hogy addig nem engedi ki, míg meg nem írja a Himnuszt. A történet tetszetős, de a tényekkel szembesítve elveszíti valóságtartalmát. Először is: a pályázatra készült munkákat, benyújtásuk időrendjében, sorszámmal látták el. Erkel műve az egyes sorszámot kapta, eszerint nem az utolsó pillanatban készült el, hanem éppenséggel legelsőnek. De Erkel pályázási szándékára vallott eleve az a tény, hogy ezúttal nem volt tagja a zsűrinek. Másként elképzelhetetlen lett volna, hogy kedves muzsikusát, színházának első karmesterét, Bartay kihagyja a bírálóbizottságból. A pályázati kiírás 1844. február 29. keltezéssel, március 3-án jelent meg, benyújtási határideje május 1. volt. Erkel Himnusza az említett időhatárok között: 1844 márciusában vagy áprilisában született. A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg döntését: a tizennégy beérkezett pályamunka közül Erkel Ferencét nyilvánította győztesnek.
Ugyancsak az 1844-es esztendő termése volt egy capriccio, mely március 30-án, a Concordia elnevezésű új magyar irodalmi társulat hangversenyén csendült fel először. Szintén ebben az évben komponálta a Köri dalt, melyet Garay János szövegére írt a dalárda-mozgalom népszerűsítésére. A sikere tetőpontján álló zeneszerzőt ezüst karmesteri pálcával ajándékozták meg.
Erkelre súlyos terheket rótt az 1848-as forradalom. Nem vett ugyan részt a harcokban, de zenéje gyújtó szimbólum volt. A Nemzeti Színház szerepe a ’48-as eseményekben közismert. Március 15-én este a Két anya gyermeke című vígjáték szerepelt a műsoron, de már dél felé kiderült, hogy aznap a közönség csak magyar művet kíván hallani, ezért elővették Katona József Bánk bánját, de az előadást nem tudták végigjátszani, mert a közönség a Rákóczi indulót követelte, a Hunyadi Lászlót és a Himnuszt. Az ezt követő hónapokban kevés operát játszottak, majd miután 1849. január 5-én Windisch-Grätz tábornagy elfoglalta a fővárost, elrendelték semleges mondanivalójú művek színrevitelét. Erkelnek nagy gondot okozott, hogy a színészek és az énekesek nagy része elmenekült. Miután Aulich tábornok április 24-én visszafoglalta Pestet, ismét a Hunyadi László és más nemzeti érzelmű művek kerültek a repertoárra. A hadiszerencse fordultával azonban – miután Haynau tábornok júliusban visszafoglalta a várost – ismét a semleges mondanivalójú művek kerültek elő. Erkel munkáját nehezítette még, hogy a színházban helyet kellett biztosítson a Német Színház társulatának is, amelynek otthona Pest ágyúzásakor leégett. A szabadságharc elbukása után Erkel művei közül csak a népszínmű-zenék maradtak műsoron, „rebellis” operáit nem volt szabad játszani. Erkel azonban ezeket is lassan, óvatosan visszacsempészte a Nemzeti Színház műsorára. Először a Himnusz hangzott el ének- és zenekarral, 1850. március 26-án, a pesti gyermekkórház javára rendezett hangverseny zárószámaként. A várt retorzió elmaradt. A Hunyadi László visszakerülésére Anne La Grange neves francia szoprán vendégjátéka adott alkalmat, aki nagy sikerrel énekelt A sevillai borbélyban és a Lammermori Luciában, de a közönség magyar szerepben kívánta látni.
Erkel a Hunyadi óta csak apróbb, jelentéktelen munkákon dolgozott. 1844-ből ismeretes egy zongorára komponált Eredeti magyarja és egy német dal, Auf einer Ungarhaide. 1846-ból egy Kar Ének Pestalozzi Emlékünnepére, 1847 körül Elégia és Le Carneval de Venise, valamint 1848-ból Egressy és Szerdahelyi Nemzeti dalának hangszerelése. A szabadságharc bukása után egy időre elnémult, 1852-ig egy hangot sem vetett papírra. Egy Marche hongroises és egy J. L. Deinhardstein versére komponált néphimnusz az év termése. 1853. február 2-án egy érdekes pantomimja szerepelt a Nemzeti Színház műsorán, a Sakkjáték. Erkel igen ismert és nemzetközileg is nagyra becsült sakkozó volt, egy ideig a Pesti Sakk-kör elnöke. Degré Alajos Salvator Rosa című színművének kísérőzenéjét 1855-ben komponálta.
Ettől kezdve a lassan dolgozó mester rendszeresen alkalmazott segítőtársakat munkáiban. Kezdetben a Doppler fivéreket (Doppler Károly és Doppler Ferenc), majd kiváló zenei tehetséggel rendelkező fiait. Már következő művében, az Erzsébet című opera második felvonásában kimutatható a „zeneszerző-műhely” ténye. Ez egy ünnepi díszmű volt, alkalmi kompozíció, Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatásának tiszteletére. A munkával lassan haladó Erkel a nyitányt és az első felvonást Doppler Ferenccel, a harmadik felvonást Doppler Károllyal íratta meg, és ő maga vállalta a második felvonást. A darabot, amely magyarországi Szent Erzsébet és Türingiai Lajos kapcsolatát meséli el, Czanyuga József öntötte versbe, igen tehetségtelenül, emiatt az opera sem bizonyult maradandó alkotásnak.
Az Erkel család az elmúlt esztendők alatt tovább gyarapodott. Három első fia után megszületett Ilona nevű leánya (1845–1859), majd Sándor fia (1846–1900), Mária leánya (1848– ?) és az utolsó három fiú: Lajos (1850–1906), István (1858–?) és a gyermekkorában elhunyt Ferenc. A nagy család eltartásának gondja tanításra is kényszerítette, így 1851-ben kénytelen volt elvállalni Albrecht főherceg lányainak zenei nevelését.
A Hunyadi László nagy sikere után lázasan kutatott újabb szövegkönyv után. A lapok Császár Ferenc, Gaal József, Czakó Zsigmond és Jósika Miklós személyét emlegették szerzőtársként, Erkel tetszését azonban egyikük műve sem nyerte el. Hírneve egyre nőtt, túllépte az országhatárt. A kor egyik legnagyobb zongoraművésze, Sigismond Thalberg részt vett a Hunyadi László egyik előadásán és lépéseket tett az opera párizsi előadása érdekében. Ebben fáradozott Petrichevich Horváth Lázár is. 1845-ben Thalberg, 1846-ban Berlioz, 1847-ben Liszt Ferenc, később Hans von Bülow hallgatta meg érdeklődéssel Erkel művét. Berlioz Emlékirataiban kiemelten írt a magyar zeneszerző tehetségéről, a darab finom hangszereléséről.
Liszt Bécsben dirigálta a Hunyadi-nyitányt, és szorgalmazta a teljes opera bécsi és németországi bemutatását. 1856-ban, Weimarban műsorra is tűzte az operát, de az anyag nem érkezett meg. Több külföldi előadás hiúsult meg anyagi okok miatt, ugyanis a sokgyermekes Erkel képtelen volt előteremteni a tetemes másolási költségeket. A párizsi bemutató érdekében az emigrációban élő Szemere Bertalan és felesége, valamint Anne La Grange fáradoztak. A Théátre des Italiens nem fogadta el az operát, és mire a Théátre Lyrique hajlandó volt műsorra tűzni, Szemeréék kegyelmet kaptak és hazatértek. A Hunyadi László párizsi előadásának terve ezzel végleg kútba esett.
A zsúfolt pesti lakásból Erkel gyakran Gyulára menekült, sőt 1850-től kezdve a legtöbb nyarát ott töltötte. 1855-ben meghalt Erkel apja, 1859-ben Ilona, a leánya és öccse, József. Erkel komorrá, magába zárkózóvá, rideggé és barátságtalanná változott. A zenében még fel tudott oldódni, de munkakedve egyre gyengült. Házassága megromlott, elvált. Felesége 1860-ban Gyulára költözött. Erkel Rezső támogatta, de zongoraleckékkel a tehetséges asszony is igyekezett segíteni magán. Erkel a zenén kívül csak a sakkjátékban lelte örömét – amelyet korántsem műkedvelői szinten művelt. Erkel korának egyik legkiválóbb sakkozója volt. 1859-ben az ő javaslatára akarták létrehozni a mai sakkszövetség elődjét, a Pesti Sakk-kört – de a Bach-korszakban ez akkor lehetetlen volt. A klub csak 1864-től működött és Erkel ettől kezdve haláláig elnöke volt.
Az 1853-as esztendő fontos állomása a magyar zenei életnek. Erkel egy maroknyi muzsikus élén létre hívta a Filharmóniai Társaságot. A bemutatkozó hangversenyre 1853. november 20-án került sor, kéthavi szervezés és próbamunka után, a Nemzeti Múzeum dísztermében. A műsoron Mozart, Beethoven, Mendelssohn és Meyerbeer művei szerepeltek, Erkel vezényelt. Mivel az elnyomó rendszer nem engedélyezte egyesületek létesítését, de hangversenyek rendezéséhez hozzájárult, a Társulat, csak 1867 augusztusától vált jogi személlyé. Az első hangverseny jelentős erkölcsi és anyagi sikerrel járt. A közönség eleinte szeszélyesen reagált a hangversenyekre. Mámoros lelkesedés és fagyos közöny, zsúfolt nézőtér és szánalmasan kongó üres terem váltogatták egymást az évek folyamán. A közönség tudatos nevelését a Zenészeti Lapok munkatársai kezdték el a hatvanas években.
Tizenhét esztendő telt el a Hunyadi emlékezetes sikere óta. Ez idő alatt Erkel nem alkotott jelentőset. Amikor újra megszólalt, életműve legértékesebb darabjával, a Bánk bánnal lépett a közönség elé. A Bánk bán kétszeresen is kultúrkincs: Katona József történelmi drámájának éppúgy nincs párja a magyar irodalomban, mint Erkel operájának a magyar történelmi dalművek sorában. A mű librettóját Egressy Béni írta, és minden bizonnyal készen volt 1851 első felében, mivel Erkel kedves szövegírója az év júliusában elhunyt. Nem tudni, mikor adta át Erkelnek szöveget, csak azt, hogy az eredeti partitúra bejegyzései szerint a zeneszerző 1860. október 30-án fejezte be az opera hangszerelését.
A Bánk bánt 1861. március 9-én mutatták be, hatalmas sikerrel. A szerző ünneplése felért egy politikai demonstrációval. A korabeli sajtóban számos bírálat jelent meg. Legelmélyültebben Mosonyi Mihály foglalkozott az operával, a Zenészeti Lapok egymást követő két számában. Mosonyi dicsérte a szerencsés témaválasztást, szólt a szerző több éves hallgatásáról, majd részletesen ismertette a Bánk bán cselekményét és zenéjét. Kiemelte a sikerült zenei jellemábrázolásokat és a „mesteri kézre mutató” együtteseket. Kifogásolta azonban a táncbetéteket, „mert oly cselekmények fonalát, minők e mű tartalmát képezik, nem lehet hatásgyöngítés nélkül megszakasztani bármily szemgyönyörködtető tánc végett sem”.
Zenetörténeti szempontból az opera összefoglaló mű: az addigi eredmények sikeres összegzése. A korai magyar operairodalom betetőzése, mely már magában hordozza a zenés népszínmű csíráit. Erkel később is keresi ezt az utat, kerülgeti, de sosem talál rá igazán. A Bánk bán a verbunkost többé túl nem szárnyalható magaslatra emelte: nem csak a hangszeres fogantatású muzsika sikeres vokalizálásával, hanem a verbunkos formáiból nőtt jelenetek kifejlesztésével is. A hangszerelés jelentős részében segítőtársakat vett igénybe. Erkel Gyula és Sándor, valamint két ismeretlen személy kézírása a hangszerelt oldalak több mint, ötven százalékában kimutatható. Az első felvonás balett-betétje (talán a csárdás kivételével) majdnem biztosan Erkel Sándor műve.
Még a Bánk bán megjelenése előtt arról cikkeztek a pesti lapok, hogy Erkel egy vígoperát szándékszik írni. Erről a vígoperáról nincs adat, de amennyiben ténylegesen foglalkoztatta Erkelt akkor valamilyen vígopera-téma, nagyon valószínű, hogy új dalművébe, a Czanyuga József szövegére írt Saroltába beleilleszthette egykori vígoperájának töredékeit, vagy talán egész jeleneteit. Nehezen elképzelhető, hogy a lassan dolgozó Erkel tizenöt hónappal a Bánk bán után új operával jelentkezzék. Czanyuga már az Erzsébet esetében is bebizonyította szövegírói tehetségének hiányát.
A Sarolta 1862. június 26-án került először színre. A Hunyadi László és a Bánk bán színvonalához szokott közönség csalódottan hallgatta Erkel új művét. A kritika diplomatikusan adta a közönség tudtára az új opera gyengéit. Czanyuga csak részben volt oka a balsikernek. A darabot átlengő hazafias hang néha szinte karikatúrába hajlik. Nem felel meg a korszellemnek: elvesztette időszerűségét. Az álérzelmes, patetikus hangvétel is siettette az opera elkerülhetetlen bukását. Így a darab, a gondos előkészítés és a parádés szereposztás ellenére, mindössze hat előadást ért meg a Nemzeti Színházban.
1863-tól kezdve Erkel hosszú időn át heves támadások állandó célpontja volt. Ezek kétirányúak voltak: egyrészt konzervativizmussal vádolták Wagner-ellenes irányvonala miatt (kerülte Wagner műveinek színrevitelét a Nemzeti Színházban), másrészt nepotizmussal, mert tehetséges fiai egyre nagyobb pozíciókat töltöttek be neki köszönhetően a magyar zenei életben. A sajtó is gyakran támadta, mindenekelőtt a Zenészeti Lapok.
A Bánk bán egyértelmű sikere után a Sarolta csalódást keltett. Ez utat nyitott bizonyos érzelmi és kritikai megnyilvánulásoknak is, amelyeknek Erkel tekintélye és népszerűsége mind ez idáig gátat vetett. 1863. február 12-én a Zenészeti Lapokban egy olyan közlemény látott napvilágot, hogy a főurak egy csoportja szívesen kimozdítaná helyéből a nehézkes Erkelt, és a Nemzeti Színház operaigazgatójául Lisztet szeretné megnyerni. Júniusban Hollósy Kornélia miatt marasztalták el Erkelt, mert a Bánk bán egy részlete előadásának engedélyezése és a hangjegyek átengedése fejében 100 forintot vett fel az énekesi pályától már visszavonult, nemrég még nagyhírű énekesnőtől. Ezért a lapok kapzsisággal, anyagiassággal vádolják. A támadások sűrűsödtek, hangjuk egyre személyesebb, gyalázkodóbb lett. Augusztus 17-én meghalt Erkel hétéves kisfia, Ferenc, de a gyász nem zavarta a sajtót.
A mindinkább elfajuló támadások arra késztették a Nemzeti Színház zenekarát, hogy állást foglaljon. Március 1-jén kelt levelükben leszögezték, hogy „sohasem kell ügyesebb és tökéletesebb karnagynak elfoglalni ama helyet, melyen ön több mint századnegyed óta ügyességének számtalan fényes próbáit adá”". Március 23-án megünnepelték 25 éves karmesteri jubileumát. Áprilisban újabb támadó esszé jelent meg a Zenészeti Lapokban Mosonyi Mihály tollából, és hála mindjobban nyüzsgő párthíveiknek, a két muzsikus közti ellentét erősen elmérgesedett. Ebben a légkörben komponálta Erkel új operáját a Dózsa Györgyöt. A nyarat Gyulán töltötte, onnan jelentette Elek fiának, hogy júliusban elkészült az új opera első felvonása. December 18-án a Filharmonikusok hangversenyén a Nemzeti Múzeum termében először csendült fel a zenéje. 1865. januárjában a Filharmóniai Társaság átköltözött új épületükbe, a Vigadóba. Az első hangversenyre, az új teremben 1865. március 25-én került sor; Erkel vezényelt és Magyarországon először csendültek fel Beethoven IX. szimfóniájának hangjai. A Filharmonikusok a hangversenyt a hatalmas sikerre való tekintettel, április 11-én megismételték. A Vigadó bérlői ez alkalomból díszes ezüst karnagyi pálcával ajándékozták meg Erkelt.
Május ismét gyásszal köszöntött a zeneszerzőre: meghalt édesanyja. A nyári hónapokban igen előrehaladt a Dózsa komponálásával, hangszerelésével, de egy nagy jelentőségű eseménysorozat visszaszólította a fővárosba. Pest legrégibb zeneiskolája, a Hangászegyesület (1867-től Nemzeti Zenede, ma Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és Gimnázium), alapításának 25 éves évfordulójáról ünnepségsorozattal emlékeztek meg. Az augusztus 15-ei hangversenyen a Dózsa György himnusza és Liszt Szent Erzsébet-legendája hangzott el, mindkettő Erkel gondos betanításában, a szerző vezényletével.
Nagyobb események nélküli, dolgos hónapok következtek ezután. Erkel a Filharmonikusokkal bemutatta Liszt Dante-szimfóniáját, Schumann 3. szimfóniáját, majd Bach, Händel, Beethoven, Liszt és Berlioz számos művét. November 20-án az egyesült dalárdák ünnepi fáklyászenéjét vezényelte az országgyűlés megnyitására érkezett király tiszteletére.
1866. december 1-jén – Erkel kedve ellenére – a Nemzeti Színház bemutatta Wagner Lohengrinjét. Erkel az előadásról tüntetően távol maradt, ám mégsem szabadulhatott a nagy német mester zenéjének hatásától. Az Európa szerte tomboló Wagner-láz kiszorította az eddig egyeduralkodó olasz és francia szerzők műveit az európai operaszínpadokról. Erkel eklektikus zenéje – a magyar rétegeken kívül – eddig olasz-franciás és régebbi német stílusjegyeket viselt. A Dózsa György partitúrájának lapjain azonban már félreismerhetetlen Wagner művészeti elveinek hatása.
A Zenészeti Lapok 1866. december 9-én jelentette, hogy Erkel Ferenc elkészült új operájával, a Dózsa Györggyel. A Dózsa György 1867. április 6-án került színre a Nemzeti Színházban. A bemutatót heves vita előzte meg: szabad-e ilyen forradalmi hangú operát bemutatni a kiegyezés esztendejében? Erkel tekintélye végül is győzött, de operája, mely mindössze tíz előadást ért el, nem. Az opera nem hozott közönségsikert. A sajtó nagy részletességgel méltatta, boncolgatta. Dicsérte Erkel bátorságát, hogy végre a wagneri útra lépett, és a nagy egész érdekében lemondott az őt annyira jellemző dallamosságról. Ugyanakkor éppen azokat a részleteket magasztalták leginkább, ahol a zene még a bánki melodika talaján jár: Rózsa elbeszélése, végbúcsúja, Dózsa esküje stb. Az énekmondó verseit hosszúnak találták, egyes fordulataiban Mendelssohn hatását vélték felfedezni. Sokallták a recitativókat, és ebben Meyerbeer hatását igyekeztek kimutatni. Általános tetszést aratott a fegyvertánc és visszatetszést Lőrinc pap faragatlan figurája.
Az „Erkel-műhely” szerepe a Dózsában már sokkal jelentősebb, mint az előző művekben. Az egyedül hitelesnek elfogadható ötfelvonásos, kézírásos partitúra zavaros képet mutat. Rengeteg benne a törlés, betoldás, ragasztás, és igen kevés az eredeti Erkel Ferenc-kézírás. Fiai, Gyula és Sándor minden addiginál fokozottabb mértékben vettek részt apjuk alkotó tevékenységében. Itt már nemcsak hangszerelésről, szólamok részletes kidolgozásáról van szó. A fiúk munkája egyébként sem volt titok, a sajtó eleget írt róluk. Munkájukról vall a fennmaradt családi levelezés, melyből kiderül, hogy a családfő bizony zsarnok volt és alaposan igénybe vette fiai segítségét.
A Dózsa sikertelen bemutatója után sokan attól tartottak, hogy Erkel kegyvesztett lesz, ámde két hónappal az opera bemutatója után a mester nagy kitüntetésben részesült: elnyerte a Ferenc József-rend lovagkeresztjét.
A kiegyezés esztendeje fellendülést hozott az országos kórusmozgalom terén is. Az Aradon összesereglett dalárdák elhatározták, hogy egy országos szervezetet alapítanak munkájuk összehangolására, érdekeik védelmére. 1868-ban, Debrecenben tartották első közgyűlésüket, itt Erkel felszólította a különböző városokból összegyűlt dalosokat, hogy lépjenek be a most alakuló Országos Magyar Daláregyesületbe. Erkelt országos főkarmesterré választották, neve elválaszthatatlan lett a dalos mozgalomtól. Részt vett számos dalosrendezvényen, fáradhatatlan szerepe volt a szervezésben, nevelésben, betanításban és vezénylésben. 1884-ben, Miskolcon tiszteletbeli országos karnagynak választották meg a munkától már csaknem egészen visszavonult idős mestert.
1869. január 30-án Erkel Ferenc jubileumi díszelőadást vezényelt: huszonöt év telt el a Hunyadi László bemutatója óta. Április 26-án és 30-án a Filharmóniai Társaság zenekara Liszt műveiből összeállított hangversenyeket tartott, Erkel és Liszt vezényletével. Ezeken a hangversenyeken hangzott fel először magyar előadókkal a Koronázási mise. A koronázás alkalmával ugyanis a bécsi udvari templom művészei működtek közre, és a Reményi Edének írt hegedűszólót Hellmesberger játszotta. Akkor az udvari protokoll mélységesen megbántotta Liszt hazafias érzéseit. Most Erkel lehetővé tette a Koronázási mise előadását a Pesti Zenekedvelők Egylete, a Budai Zene- és Énekakadémia kórusa és a Budai Dalárda közreműködésével, a Filharmonikusok zenekarával, sőt, a mise vezénylését is átengedte Lisztnek.
Erkel 1871. március 26-án búcsút vett a Filharmóniai Társaság zenekarától. Ez az 1871-es, márciusi hangverseny kivételesen a Magyar Tudományos Akadémia dísztermében zajlott le, és három mester vezényelte a Filharmonikusok kitűnő gárdáját: Robert Volkmann a III. Richárdhoz írt nyitányát, Liszt a maga 2. Magyar rapszódiáját, Erkel a Dózsa György sátorjelenetét és Schumann 1. (B-dúr) szimfóniáját dirigálta. Ezután a zenekar vezetését átadta Richter Jánosnak, akinek viszonylag rövid működése után Erkel legtehetségesebb karmesterfia, Sándor lépett halhatatlan atyja örökébe.
A Nemzeti Színház vezetésében nagy változást hozott az 1869-es esztendő. Elhunyt Radnótfáy Sámuel igazgató, akinek hétéves munkája nyomán megszilárdult a színház anyagi helyzete, de ugyanakkor megnőtt az idegen befolyás is. Utódai, különösen a pazarló báró Orczy Bódog igazgatása alatt, a helyzet aggasztóan rosszabbodott. 1873-ban a nagy szakmai tekintéllyel és tapasztalattal bíró Szigligeti Edét állították a színház drámai részlegének élére. Az operai ügyek igazgatója Erkel lett. A jól bevált kettős igazgatás mind a két részleget lendületbe hozta, és anyagilag igen sikeres esztendőket eredményezett. Erkel az opera-részleg igazgatójaként még magasabbra emelte az előadások színvonalát, bár ő maga már egyre kevesebbet vezényelt. A győri születésű, de Bécsben, majd Wagner környezetében nevelkedett Richter János látta el a Nemzeti Színház karmesteri teendőinek legjavát.
1873. októberében a Zenészeti Lapok egy új Erkel-operáról cikkeztek, ez volt a Brankovics György. A bemutató, különböző hátráltató okok miatt, mintegy fél évvel megkésett. A komponálás idejéről pontos információk nincsenek, a Zenészeti Lapok szerint már 1871 nyarán, gyulai tartózkodása idején be akarta fejezni. A fennmaradt kéziratos partitúrában dátum nincs. 1874 februárjában a Nemzeti Színház örökös főzeneigazgatójának nevezték ki, de karmesteri állásáról lemondott Richter János javára, és ezt követően csak saját operáinak előadásán tűnt fel a karmesteri emelvényen. Ezzel egy időben Erkel Sándort, aki üstdobosból korrepetitor, majd kartanító lett, karmesterré léptették elő.
A Brankovics Györgyöt – eredeti alakjában – 1874. május 20-án mutatták be a Nemzeti Színházban. Sem az előadás közönségsikere, sem a sajtó hasábjain megjelenő, áttekinthetetlen tömegű bírálat nem volt egyértelmű. Néhány alaposabb felkészültségű kritikus tanulmányától eltekintve, senki sem értette meg a mű jelentőségét. Valamennyi bírálat elismerte ugyan a kitűnő harmadik felvonás helyes drámai érzékkel adagolt, zeneileg kiválóan megoldott, színes és változatos jelenetsorát. A kritikusok egyértelműen az erkeli mű betetőzését látták ebben a műben, kiemelve a zene virtuozitását, a recitativók korszerű alkalmazását. A legtöbb bírálat a szövegkönyvet érte. Kifogásolták a témaválasztást, sőt a népies dallamok beleszövését is, ami a kritikusok szerint „zenei tarkaságot” hozott létre. Doppler Ferenc, Erkel jó barátja, megpróbálta rávenni a neves bécsi karnagyot, Herbecket, hogy vigyék színre az operát az osztrák fővárosban is, mivel azonban Erkel nem mozdult az ügy érdekében, az ötlet hamarosan lekerült a napirendről. A hivatalos körök nem lelkesedtek a Brankovicsért. Ez természetes volt, hiszen az új opera a Dózsánál is súlyosabb bírálata volt a kiegyezésnek. A tragédia alapgondolata az, hogy egy nemzet fejedelme, uralkodója csak a nép akaratával összhangban, a nemzet érdekét az önnön érdekei ellenében is elsősorban szem előtt tartva méltó a vezetésre. Az ingadozás, hitszegés, az uralkodó önös érdekei miatt terrorizált nép, mind olyan politikai buktatók, melyen már sok kényszer-uralom elvérzett.
Az 1875-ös esztendő a magyar zenei élet számára igen mozgalmas volt. Richter János lemondott, és utódjául Erkel Sándort jelölték. Ebben az évben létesült a magyar zenei felsőoktatás legfontosabb intézménye, a Zeneakadémia. Felállításának gondolata már 1869-ben felmerült, Bartay Ede és Csengery Antal voltak első szószólói. 1875. november 14-én a régi Haltéren, egy szűkös bérlakásban nyílt meg az ország vezető zenei tanintézete, Országos Magyar Királyi Zeneakadémia néven. Elnökéül Liszt Ferencet, igazgatójául és rendes tanárául Erkel Ferencet nevezte ki a császári és királyi rendelet. Erkel patriarkális légkört teremtett, úgy a tanárok, mint a tanítványok irányában. Ábrányi Kornél eképpen írt róla: „Tisztelte és szerette mindenki, mert nem a fegyelmi szabályok s a hivatalos fensőbbség merev rendeleteivel, hanem a kölcsönös bizalom vonzó erejével igazgatott [...]”.
A közműveltség emelkedése szükségessé tette egy külön operaház megépítését Budapesten. Az Operaház építésére kitűzött pályázatot Ybl Miklós nyerte meg, és a munkálatok 1875 szeptemberében elkezdődtek. Az év végére felépült a kétezer személyt befogadó Népszínház. A Nemzeti Színház október 10-én tartotta az utolsó népszínmű előadást. A Népszínház vezető karmesterévé Erkel Eleket szerződtették, újabb csemegét szolgáltatva a sajtónak az Erkelek térhódításáról.
Erkel Ferenc napjait ebben az időszakban erősen lekötötte a tanítás. A színházba is ellátogatott, zsörtölődött, bírálta Sándor és Gyula fia munkáját. Szórakozást és kikapcsolódást csak a sakktábla jelentett számára. Sok esemény nem zajlott körülötte. A sajtó is abbahagyta a támadásokat. 1878. december 3-án zeneakadémiai növendékei egy ezüst koszorúval lepték meg. Zeneszerzői termése a nyugalmasabb évek alatt néhány aprómunkával gazdagodott. A gyulai római katolikus plébániatemplom fennállásának 100. évfordulójára, Göndöcs Benedek szövegére orgonakíséretes férfikart komponált, Buzgó kebellel címen. Szigligeti Ede temetésén (1878. január 21) hangzott fel először Erkel Gyászkara. 1876. május 26-án mutatta be a Népszínház Tóth Ede A tolonc című népszínművét. A kísérőzene és a hangszerelés Erkel Gyula munkája. A Késő ősznek hideg szele című népies dalbetétet Erkel Ferenc komponálta.
Az aprómunkák mellett lassan gyarapodott új operájának, a Névtelen hősöknek a partitúrája. A Dózsa György és a Brankovics György hatalmas feszültségét romantikus daljátékban, népies vígoperában vezette le Erkel, és e művében a szabadságharc névtelen katonáinak állított emléket. Az opera zenei anyaga csaknem kizárólag a népies műdal világából merít egy olyan korban, amikor ez a műfaj már alkonyát érte. Hangvétele olykor már megközelíti az igazi népdal tömörségét, formai tökéletességét. Az opera szövegkönyvét Tóth Ede írta, de még a munka befejezése előtt elhunyt. A töredéket Ábrányi Kornél fejezte be Erkel utasításai alapján. A Névtelen hősöket 1880. november 30-án mutatta be a Nemzeti Színház. Az előadást Erkel Sándor vezényelte. Mindössze hat előadást ért meg. A kritikák kiemelték a mű magyarosságát, viszont felrótták neki, hogy a mű nem egységes, hanem inkább „olyan lánchoz hasonló, melyet számos drágakő ékesít és tesz becsessé”. Az „Erkel-műhely” igen nagy mértékben vett részt a Névtelen hősök komponálásában. Erkel csak az énekszólamokat vetette papírra, néhány harmóniai és hangszerelési utasítással, a munka többi részét fiaira bízta. A Névtelen hősök a magyar operatörténet betetőzése, lezárja a népies műdalon alapuló operát.
1884. szeptember 24-én megnyitotta kapuit a Magyar Királyi Operaház neoreneszánsz palotája. Ezzel új korszak kezdődött a magyar operajátszás történetében. Az évtizedek tervszerű nevelőmunkájával összekovácsolt opera-együttest pompás, új hajlékában nem zavarta most már sem a prózai színészek, sem a népszínmű-részleg munkája. A megnyitó előadás egyrészt tisztelgett a nemes hagyományok előtt, másrészt a korszellemnek is hódolt, Erkel Ferenc maga vezényelte el a Hunyadi László nyitányát, majd Sándor fia a Bánk bán első felvonását és a Lohengrin egy részletét. Erkelt az Operaház örökös főzeneigazgatói címével tüntettek ki.
Még a Névtelen hősök bemutató előadása előtt felkérte az Operaház intendánsa, hogy komponáljon egy operát az új ház megnyitására. Szövegkönyvet is ajánlott, Várady Antal István királyról szóló librettóját, de Erkel más nemzeti témát is választhatott volna, ha kívánja. Erkel elolvasta Várady szövegét, meg volt vele elégedve, el is kezdte a komponálást, de minden segítség ellenére sem készült el az opera az új ház megnyitásáig. Erkel Ferenc utolsó operája igen nagy százalékban Erkel Gyula önálló munkája. A bemutató előadást 1885. március 14-én tartották az Operaházban, az öreg mestert megillető fényes külsőségek között. A kritikusok az eredetiséget és korábbi műveinek felvillanyozó magyar hatását hiányolták belőle. Ezzel ért véget operaszerzői pályafutása.
Még kilenc esztendőt élt. A magas kor lassan megtörte erejét. A rendszeres munka már nagy teher volt számára. Lelkesen tanított tovább, de a Zeneakadémia igazgatásának gondjairól 1887 júliusában lemondott, majd 1888 decemberében tanári állásáról is leköszönt. 1888. december 16-án karmesteri pályafutásának ötvenesztendős jubileumát ünnepelték a Vigadó hangversenytermében. Délelőtt fél 12-kor Királyi Pál és Káldy Gyula segítségével lépett a terembe. Számos dalos egyesületből toborzott alkalmi kórus énekelte el az öreg mester Himnuszát. A sok ajándék közül említésre méltó egy arany cserkoszorú, melynek szalagjára Erkel műveinek címeit vésték. A budapesti hangszerkészítők szép, ezüstből készült, allegorikus barokk asztaldísszel lepték meg. Az ünnepi szónok Jókai Mór volt. Ő tett említést Erkel készülő operájáról Kemény János címmel, amelyből mindössze egy énekszám maradt fenn (Immetullah románca). A darabból más részlet nem került elő, nem is valószínű, hogy Erkel egyebet is komponált volna a librettóból.
Erkel Sándor 1888-ban nyugdíjba vonult. Mivel az Opera zenei vezetésére belföldön nem találtak megfelelő szakembert, igazgatóul Félix Mottlt, a neves német karmestert kérték fel. Mottl – ismeretlen okok miatt – rövid két hónap után felbontotta szerződését, helyébe Gustav Mahler lépett. Erkel életrajzírója is megemlítette Mahler Erkel-ellenes magatartását, ennek némiképp ellentmond, hogy az alig 28 éves új igazgató 1889-ben felújította a Brankovics Györgyöt, 1890-ben a Bánk bánt. 1890. április 13-án – Mahler kívánságára – csupa Erkel-muzsikát játszottak Mátyás király halálának 400 esztendős jubileumi ünnepén.
Erkelre záporoztak a címek, rangok, kitüntetések. Az ország valamennyi dalárdájának tiszteletbeli tagja, 1888 decembere óta szülővárosának, Gyulának díszpolgára, 1889 februárja óta a Vaskorona-rend birtokosa. 1890. november 7-én, 80 esztendős korában adta utolsó hangversenyét a Filharmonikusokkal.
Az utolsó évek zeneszerzői terméséből kimagaslik az Ünnepi nyitány, amelyet Erkel a Nemzeti Színház fennállásának ötvenedik évfordulójára komponált, Paulay Ede igazgató felkérésére. A nyitány a jubileumi ünnepségen, 1887. szeptember 23-án hangzott el először. 1890 júniusában orvosának komponált egy Magyar Albumlapot, brácsára, zongorakísérettel, kottája azonban elveszett. Utolsó műve férfikar Petőfi verseire (Elvennélek én, csak adnának és A faluban utcahosszat). Ezt az Országos Magyar Daláregyesület 25 éves jubileumára komponálta. Erkel Sándor – most már az egyesület országos karnagya – vezényelte a kórusművet 1892. augusztus 19-én a Vigadóban megrendezett matinén. Ugyanekkor elhangzott Erkel Jókai szövegére írt Király-himnusza (a Dózsa-himnusz egy alkalmi változata).
Erkel egészségi állapota jelentősen megrendült, felhagyott kirándulásaival és gyulai látogatásaival. Lakását is csak ritkán hagyta el. Ekkortájt a Király utca 84. sz. alatt lakott (régebben a Várban, az Úri utca egy Vérmezőre néző lakásában, később a Magyar utca 1-ben, majd a Zeneakadémia Sugár úti bérházának 2. emeletén). Az utolsó hét esztendő nyarait a Svábhegyen töltötte, a legutolsó négy évben Placht hegedűkészítő mester villájában pihente ki fáradalmait. 1893-ban a zord időjárás következtében tüdőgyulladást kapott. Ebből ugyan kigyógyult, de szervezete nagyon legyengült. 1893-ban május közepén felköltözött a hegyre. Június elején már annyira gyenge volt, hogy a kertbe sem tudott kimenni. Lajos fia ápolta és intézte ügyeit. Már nem fogadott látogatókat. Június tizedikén meghalt Elek fia, de eltitkolták előtte. Környezetét már alig ismerte fel, pedig gyermekei: Lajos, István és Mária az utolsó percig mellette voltak. Június 15-én reggel teljesen elerőtlenedett. Délután meglátogatta az orvos és tanácsolta, hogy feküdjék ágyba. Este fél tíz óra tájban szíve megszűnt dobogni.
Halálhíre mélyen megrázta a fővárost. Nekrológok hosszú sora emlékezett meg arról, hogy ki volt és mi mindent köszönhet neki „hálátlan” nemzete. Fényes gyászpompával temették el június 18-án. Az Operaház előcsarnokában, magas emelvényen állt ezüstszínű érckoporsója. A ravatalt temérdek koszorú borította, és reggel 9-től a gyászszertartás kezdetéig tízezrek rótták le kegyeletüket a nagy magyar mester hamvai előtt. A gyászszertartás délután 3 órakor kezdődött. A ravatalnál Zichy Géza intendáns és Mihalovich Ödön, a Zeneakadémia igazgatója mondott beszédet. A Filharmonikusok zenekara a Hunyadi László gyászindulójával búcsúzott egykori alapító-karnagyától. Az Operaház énekkara gyászénekeket énekelt, köztük Erkel Gyászdalát. A hosszan húzódó gyászmenetben testületileg vettek részt mindazon egyesületek, intézmények, melyeknek munkájában Erkel valaha is közreműködött. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, sírjánál a Himnusszal búcsúztatták.
Estike - v. estvelke (Matthiola bicornis) (növ., Hesperis L., Kladnia Schur), a keresztesvirágúak génusza 22 fajjal (hazánkban 6) Európában meg Ázsiában. Gyakori virág s egyenesen a vidék völgyeiből ültették a kertbe. Legelterjedtebb a H. matronalis L. (hölgy-estike); levele tojásdad-lándzsás, virága szép lila, ritkán fehér, éjjel ibolyaillatú. Két vagy több nyári. Európa közép és déli tájainak völgyeiben és bércein honos, gyakrabban a kertben díszlik, itt-ott a kert körül elvadul. Gyakran teljes virágú is. A szomorú E. (H. tristis L., éjjeli viola) virága szennyes sárga, piros erezettel. Pusztai kétnyári növény, hazánkban gyakori, de Németországban nem ritkán kertben is látni, mert este kedves illatú. Mind a kettő magvának olaja jobb a repceolajnál; füve jó takarmány, Európa D-i részén erre a célra termesztik is.
Virága nagyon jelentéktelen, napközben még össze is csukódik. Este nyíló virágai pompás illatuk miatt értékesek. Érdemes szakaszosan vetni, hogy tovább élvezzük az illatát. Márciustól ablakok alá, kerítések mellé csoportosan kezdve vethetjük több szakaszban állandó helyére. A vetést ne takarjuk, mivel fényre csírázik. Vetés után hat héttel virágzik.
Virága nagyon jelentéktelen, napközben még össze is csukódik. Este nyíló virágai pompás illatuk miatt értékesek. Érdemes szakaszosan vetni, hogy tovább élvezzük az illatát. Márciustól ablakok alá, kerítések mellé csoportosan kezdve vethetjük több szakaszban állandó helyére. A vetést ne takarjuk, mivel fényre csírázik. Vetés után hat héttel virágzik.
Esze Tamás - (Tarpa, 1666 körül – Nyitrai tábor, 1708. május 27.) a Rákóczi-szabadságharcot előkészítő tiszaháti felkelés vezéralakja, kuruc brigadéros. Szülei Esze Tamás és Márton Anna tarpai jobbágyok voltak, felesége Bíró Anna, aki megözvegyülve Kemechey Györgyhöz ment nőül. 1696 körül bekapcsolódott a szegénylegények titkos szervezkedésébe, a hegyaljai felkelésben azonban nem vehetett részt, mert Károlyi Sándor szatmári főispán még annak kirobbanása előtt letartóztatta. A felkelés bukása után szabadon engedték, 1698–1701 között sókereskedésből tartotta el családját. Miután a tiszaújlaki sótisztek elkobozták szekerét és igavonóit, feleségét Debrecenbe menekítette egy távoli rokonához, és ismét a bujdosók közé állt. 1702 végén beállt Bagossy Pál gyalogezredébe toborzónak Kis Alberttel, Thököly Imre egykori hadnagyával együtt, s hadfogadás ürügyén fegyveres felkelést készítettek elő. 1703 kora tavaszán megszöktek a spanyol örökösödési háború miatt nyugatra vezényelt alakulatból, és újra a beregi erdőkbe vették be magukat. A bujdosók erdei tanácskozása után Esze Tamás és Kis Albert két társukat küldték követségbe a Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós felkeresésére. A két főúr néhány hónapos követjárás után engedett a bujdosók kérésének, s Rákóczi elszánta magát, hogy a felkelés élére álljon. A bujdosók harmadik követségét már maga Esze Tamás vezette Brezánba, ahol Rákóczi őt nevezte ki a szerveződő kuruc hadsereg első ezredesévé, s az ő kezébe adta a felkelésre buzdító brezáni kiáltványt és azokat a zászlókat, amelyeket a bujdosók Rákóczi parancsa ellenére már 1703. május 21–22-én kibontottak Tarpa, Vári és Beregszász piacán. Ezzel kirobbant a tiszaháti felkelés, és azzal együtt a Rákóczi-szabadságharc.
Esze Tamás haláláig a kuruc hadsereg tevékeny ezredese volt. Nem annyira eredményes csapatvezető, mint inkább kiváló hadszervező. Részt vett Kálló, Szatmár, Tokaj ostromában (1703–1704), Kassa védelmében (1706), harcolt a felvidéken és Erdélyben. Mindvégig érezhette Rákóczi megbecsülését, aki már 1703. november 20-án felszabadította a jobbágysorból, 1707. április 18-án brigadérossá léptette elő, 1708. március 24-én pedig nemességet adományozott neki és családjának.
Haláláról ellentmondó forrásaink vannak. Kolinovics Gábor elbeszélése szerint 1708. pünkösd napján Nyitrán a tábori istentisztelet után Rákóczi hadának reformátusai és katolikusai összeverekedtek. Esze, akit nagyfokú önzetlenség és kötelességtudás jellemzett, a verekedők közé rohant, hogy szétválassza őket, ez azonban nem sikerült. Ezalatt a többi vezér rendeletére két seregbontó-ágyút hoztak elő, melyekkel a fölzendült csapat közé lőttek. Az elesettek közt volt Esze Tamás is. Újabban előkerült források ezt megcáfolják. Úgy tűnik, Esze Tamás és Czelder Orbán hajdúi verekedtek össze, s miután Eszének reformátusokból, Czeldernek pedig evangélikusokból állt a regimentje, nem valószínű, hogy vallási viszály állt volna a háttérben. Talán a tiszaháti magyar és a szepességi német (cipszer) katonák közötti nemzetiségi villongásról lehet szó, vagy egyszerű tömegverekedésről. Esze tisztázatlan körülmények között – de valószínűleg nem ágyúgolyótól, hanem a verekedők szétválasztása közbeni kézitusában – vesztette életét. Rákóczi az ügy kivizsgálásával hadsegédét, Máriássy Ádámot bízta meg, a fejlemények azonban nem ismertek.
Rákóczi ekkor sem feledkezett meg első híveinek egyikéről: hajdúit saját udvari palotásai közé osztotta be, akik az 1708. augusztus 3-ai trencséni csatában is kitüntették magukat. Esze Tamás szülőfaluja, Tarpa pedig hajdúvárosi kiváltságot nyert a fejedelemtől, s Esze Tamás bátyja, ezredének korábbi alezredese, Esze János lett a város első kapitánya. Esze Tamás emlékét közterületek, intézmények nevei és róla készült műalkotások őrzik, címeres nemeslevele jelenleg a Tolna Megyei Levéltárban található.
Eszter - Az Eszter perzsa eredetű női név, a jelentése csillag. Istár asszír-babilóniai istennő nevével azonos eredetű. Egyes vélemények szerint héber eredetű és a jelentése mirtusz, ez azonban a bibliai alaknak, Eszternek a másik nevére, a Hadassára vonatkozik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése