Siófok utcajegyzéke Tudta-e Ön, hogy hol lakik? "F"

Fadrusz - Fadrusz János (Pozsony, 1858. szeptember 2. – Budapest, Tabán, 1903. október 25.) szobrászművész, a XIX. századi magyar történeti szobrászat egyik legnagyobb alakja, számos országos hírű remekmű alkotója.

Fadrusz János 1858. szeptember 2-án született Pozsonyban, Magyarországon. Szülei egyszerű emberek voltak, édesapja, id. Fadrusz János Morvaországból bevándorolt gazdálkodó volt, aki egy helybeli vincellér lányát, Ebinger Terézt vette feleségül. János a házaspár első gyermekeként jött a világra. Gyermekkorában semmivel sem tűnt ki a többi gyermek közül, tanulmányi eredményei is messze elmaradtak szülei várakozásától. A fizikailag erős, de gyenge szellemi képességű fiút apja lakatosinasnak adta. A lakatosműhelyben sorozatban gyártották a divatos díszítő-lakatos munkákat. Díszes vasrácsokat, kapukat, lámpatartókat készítettek. A fiatal inas hamar kitűnt szorgalmával és kreatív képességeivel, melyre az iparos iskola rajztanára, Brandl Lajos is felfigyelt aki nyomban felismerte tehetségét és biztatta képességei kibontakoztatására. Munkáival egyre inkább elbűvölte környezetét és segédvizsgájára olyan remekművű vasrácsot készített, hogy a lakatoscéh mesterei a segédlevél mellé egy aranyérmet is átnyújtottak neki.

Ismerősei, barátai mind sikeres jövőt jósoltak a jó kezű lakatoslegénynek, ő azonban többre vágyott. Szülővárosának utcáit járva sokszor megcsodálta az épületek szobordíszítéseit, nemkülönben Dornernek a Szent Márton dóm főoltárát díszítő lovasszobrát és elhatározta, hogy egykor majd ő is ilyen remekműveket fog alkotni. Szülei azonban nem rendelkeztek megfelelő anyagiakkal ahhoz, hogy magas színvonalon taníttassák. Fadrusz tehát ügyességét kamatoztatva fából különféle használati tárgyakat kezdett faragni, kezdetben otthon, majd 1875-től egy zayugróci fafaragóműhelyben dolgozott. Katonaideje egy részét Prágában töltötte, ahol megcsodálhatta a város híres szobrait, épületeit. A katonaság után porcelánfestéssel is megpróbálkozott és ezt is oly tökélyre vitte, hogy a herendi porcelángyár magas fizetést ígérve el akarta csábítani. A fiatalember azonban másra vágyott. Gipszszobrok készítésével próbálkozott és 1883-ban egyik ilyen munkáját bemutatta a pozsonyi Hummel szoboralap javára rendezett kiállításon. Műve itt tűnt fel Viktor Tilgnernek a bécsi akadémia szobrásztanárának, aki rögtön felismerte az ifjú tehetségét. Tilgner elismerő szavainak hamar híre ment a városban és ennek nyomán a pozsonyi Takarékpénztár vezetősége úgy döntött, hogy ösztöndíjjal támogatja Fadrusz taníttatását, de kikötötte, hogy Tilgner műtermében kell tanulnia.

Fadrusz 1886-ban utazott Bécsbe és már az első időszakban kivívta mestere elismerését. Hogy szorult anyagi helyzetében pénzt is keressen portrékat készített ismerőseiről és tehetősebb polgároktól fogadott el megrendeléseket. Különösen szülővárosának polgárai igyekeztek így támogatni tehetségének kibontakozását. Igazából azonban mindig nagyméretű szobrok elkészítésére vágyott és ehhez Tigler műtermét nem tartotta megfelelőnek. Ezért rövidesen Edmund Hellert választotta mesterének, akinek művészetét sokkal közelebb érezte magához. 1890-ben Szabin nők elrablása című művére akadémiai pályadíjat kapott. Itt, Bécsben fejlődött ki személyisége, itt a német környezetben vált szenvedélyes hazafivá is, akit megragadott a múlt nagy magyarjainak személyisége és az rányomta bélyegét későbbi művészetére is. Itt ismerte meg feleségét Deréky Annát (1872-1950), aki az életben hű társa, művészetében pedig értő kritikusa volt és aki szobrásznak sem volt tehetségtelen. Fadrusz 1891-ben elkészítette vizsgamunkáját, melyhez a kereszten függő korpusz témáját érezte megfelelőnek. Mikor modelljei már nem bírták, magát kötöztette keresztre, hogy tanulmányozhassa a szenvedő emberi test anatómiáját és minden részletét. Az elkészült mű nem csak művésztársait ejtette ámulatba, hanem mesterét Helmert is. A feszület az 1892-93. évi Országos Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnok fő helyén a bejárattal szemben kapott helyet és a látogatók csodájára jártak. A mű, amely a kiállítás nagydíját kapta mind a szakma, mind a műkedvelők körében egy csapásra ismertté tette. A mű annyira kedvelt lett, hogy másolatai az ország különböző részeibe kerültek, jutott belőle Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, de még az angliai Exeterbe is. Végül ennek bronz másolata került később a művész sírja fölé is a Kerepesi temetőben.

Fadrusz első nagy megbízását szülővárosától kapta. A pozsonyi koronázási domb helyére kellett egy monumentális emlékművet elkészíteni. A művész Mária Terézia alakját választotta, azt a pillanatot, amikor a pozsonyi országgyűlésen a magyar főnemesség védelmezőn állt Mária Terézia trónja mellé. A főalak egy kétszeres életnagyságú lovasszobor, melyen a királynő méltóságteljesen ül a lován, két oldalán egy-egy magyar főúr alakja, amint védelmezőn áll mellette. A szobrot 1896-ban avatták fel Pozsonyban és szépségének csakhamar híre ment, a korabeli sajtó is hosszasan méltatta. Sajnálatos, hogy Fadrusznak ez az első nagy mesterműve 1921 október 26-án éjjel szlovák nacionalisták vandalizmusának esett áldozatul, akik a felismerhetetlenségig összetörték.

A szobor átütő sikere végleg meghozta a hírnevet Fadrusznak és végre jelentős anyagiakhoz is juttatta. Budapestre költözött és csakhamar megépítette korszerű műtermét és villáját a Naphegy déli lejtőjén. A mester időközben újabb nagy megbízáshoz jutott. Kolozsvár városa ugyanis már régóta tervezte egy Mátyás-emlékmű felállítását. A mű elkészítésére kiírt pályázat első díját Fadrusznak ítélték. A szobor a nagy királyt abban a pillanatban ábrázolja, amikor egy vár bástyájáról harci ménjén ülve győztes hadaira tekint. Arcáról erő és fenség sugárzik. A szobor talapzata mellett állnak a fekete sereg vezérei: Magyar Balázs, Kinizsi Pál, Báthory István és Szapolyai János. A mű gipszmodelljét 1900-ban bemutatták a párizsi világkiállításon, ahol a több száz szobor között a kiállítás aranyérmével jutalmazták. A szobrot 1902 októberében avatták fel fényes ünnepségek közepette. A művészt József főherceg vaskorona renddel tüntette ki, a várostól pedig díszpolgárságot és egyetemi doktori címet kapott. Az alkotás Fadrusz művészetének leghíresebb alkotása, egyben munkásságának csúcspontja.

A Mátyás-szoborral szinte egy időben avatták fel Fadrusz harmadik nagy művét a Wesselényi-emlékművet Zilahon. Az emlékmű az 1838-as nagy pesti árvíz hősét, a nép barátját, a harcos szellemű reformkori politikust ábrázolja, amint a lépcsős talapzatról lelépve az előtte álló jobbágy szemébe nézve annak vállára teszi a kezét. Az emlékművet 1935-ben a románok eltávolították, talapzatát szétverték, de 1942-ben a visszacsatoláskor sikerült eredeti állapotában visszaállítani és ma is ott látható. Fadrusz még egy nagy megbízást kapott, Tisza Lajos szegedi emlékművét kellett elkészítenie, de a mester ebből már csak a főalakot alkothatta meg. Ugyancsak tervezett egy monumentális emlékművet Erzsébet királynéról, de ennek megbízását nem sikerült megszereznie.

A sikertelenség valósággal letaglózta, egyre súlyosabban jelentkezett tüdőbaja is és ágynak esett. Miközben a betegség egye jobban elhatalmasodott rajta ő még egyre tervezgetett. Számos nagyszerű megbízása volt még egyebek közt Kecskemét városától Kossuth és Rákóczi szoborra, a budapesti bazilikába Szent István szoborra, Csatádra Lenau emlékműre. Stószfürdőn, majd egy pesti magánszanatóriumban keresett gyógyulást. Tervei megvalósításában végképp megakadályozta korai halála 1903. október 25-én. Gyermek nem maradt utána, de tanítványai folytatták munkásságát és befejezték félbehagyott műveit.

Fasor - Fáknak évelő, fás szárú növényeket nevezünk. Egy gyakori definíció szerint a fa olyan fás szárú növény, melynek egyértelmű csúcsdominanciával rendelkező központi hajtásából (törzséből) nőnek ki a fő ágai, a talaj szintje felett. Egyes szerzők a felnőttkorban elért minimális magasságot is meghatározzák, ez 3 métertől 6 méterig terjedhet. Mások a törzs minimálisan 10 cm-es átmérőjét (kb. 30 cm-es kerület) is megadják. Az olyan fás szárú növényeket, melyek nem felelnek meg a kritériumoknak, kis méretük vagy elágazó száruk miatt, cserjéknek nevezzük. A többi növényhez képest a fák hosszú ideig élnek, egyes példányok több ezer éves kort is megérhetnek, és eközben akár 115 méteres magasra is megnőnek.

A fák fontos részei a természeti környezetnek, mert megakadályozzák a talaj erózióját, terméseik mezőgazdasági értéke nagy lehet és esztétikai értékük is jelentős. A fák anyaga fontos nyersanyag, építőanyag. A fák fontos szerepet játszanak a különböző mitológiákban is.

A fent körülírt növények utak és vizek szegélyezéséhez telepített egy vonalban elhelyezett rendje. A telepítés célja lehet védelmi, biztonsági, díszítő.

Fáy András - Péceli Fáy András (Kohány (Zemplén vármegye), 1786. május 30. – Pest, 1864. július 26.) író, politikus és nemzetgazda, a magyar reformkor irodalmi és társadalmi mozgalmainak egyik legtevékenyebb alakja. Mikszáth Kálmán egyik Fáy Andrásról szóló írásában írta: ha nem Széchenyit illetné „a legnagyobb magyar” jelző, akkor ez Fáy Andrásnak járna ki, és ha nem Deák Ferenc volna a „haza bölcse”, akkor Fáy Andrást illetné ez a cím; így azonban csupán „a nemzet mindenese”.

Előkelő református nemesi családból származott, apja Fáy László ötezer holdas földbirtokos, anyja Szemere Krisztina. A családi emlékezet a tatárjárásig nyúlik vissza, amikor egyik őse a Muhi csatában felajánlotta lovát a menekülő királynak, aki ezért nemességet és Fái községet adományozta a családnak.

Miután szülei 1791-ben Gombára (Pest vármegye), apai nagyapja birtokára költöztek, Fáy gyermekéveit anyai nagyszülei birtokán, Gálszécsen töltötte. 1793 és 1799 között a sárospataki kollégiumban tanult, majd – elsősorban a német nyelv elsajátítása végett – tanulmányait négy éven át Pozsonyban folytatta. 1803 őszén tért vissza a pataki kollégiumba, ahol előbb filozófiát, később jogot hallgatott.

1803-ban elveszítette édesanyját, s ugyanebben az évben súlyos fertőzőbetegségben is szenvedett: a himlő nyomát élete végig viselte arcán.

A sárospataki jogi tanulmányok után 1804-től Pesten lett joggyakornok, ahol aztán ügyvédi oklevelet szerzett kitűnő képesítéssel. Ügyvédkedés helyett azonban – atyja kedvéért – közigazgatási hivatalt vállalt: 1810-ben a pesti, 1812-ben pedig a váci járás alszolgabírója, majd szolgabírája lett. 1818-ban visszavonult gombai birtokára gazdálkodni, hogy mellette életét teljes egészében az irodalomnak és a társadalmi tevékenységnek szentelhesse. Szerette az irodalmat és az írókat: sokat olvasott, anyanyelvén s latin nyelvű római klasszikusokon (Cicero és Tacitus) kívül a modern felvilágosult német, francia, s angol irodalmat, 1807-től pedig már maga is irogatott. Háza csakhamar a fiatal írók találkozóhelye lett. Rendes látogatói voltak többek között unokabátyja Szemere Pál, Kisfaludy Károly, Vitkovics Mihály és Vörösmarty Mihály, aki a híres Fóti dalát éppen Fáy szőlőjében, egy szüreti mulatság alkalmával szavalta el. Eszmék értek tervvé a kis írói körben, melynek középpontja a mindenkit szívesen látó, jókedvű házigazda volt.

Fáy mint író lépett először a nyilvánosság elé, de miután 1823-ban Pestre költözött – mint Pest vármegye tekintélyes vezérfia – mindinkább a politikai és társadalmi téren fejtett ki tevékenységet. Erős gyakorlati érzékével, széles körű ismereteivel és nagy fogékonyságával igen korán, még Széchenyi előtt, fölismerte gazdasági és kulturális elmaradottságunknak az okait, s már 1825-ben egy javaslatot terjesztett be, megjelölve az orvoslás eszközeit (színház, szabad ipar és kereskedelem, jobb büntető kódex, erkölcsnemesítés, javító ház, törvénykezés és közigazgatás javítása, takarékpénztár stb.).

Fáynak nem volt jó véleménye a házasság intézményéről. Apja unszolására ugyan végigjárta Nógrád és Gömör vármegyék lányos-házait, azonban „nem talált” magához illő feleséget. Így aztán viszonylag későn, negyvenhat éves korában szánta el magát a házasságra: 1832 októberében vette el Sziráky Zsuzsikát, a fóti bíró leányát, aki hat éves kora óta a Fáy-kúriában élt, hogy ott az úr „kinevelje magának”. A házasságkötéskor Gusztáv fiuk már hétéves volt.

Széchenyi színrelépését, különösen a Hitel megjelenését követően Fáy lelkesedéssel csatlakozott a „legnagyobb magyarhoz”, aki – felismerve benne a rokongondolkodású nemzetgazdát, akinek liberális eszméi rá is hatottak – szövetségesének fogadta. Előbb Pest vármegye gyűlésein, majd 1835-ben követté választva, az ellenzék egyik tekintélyes tagjaként az országgyűlésben szolgálta mesterkéletlen, magyaros józan beszédeivel a gazdasági és társadalmi reformok ügyét. A társadalom körében buzdítással és példaadással toborzott híveket eszméinek.

1836-ban Pest vármegye is táblabírájául választotta. Tevékenyen vett részt a kor minden kulturális és gazdasági mozgalmában. Széchenyi kedvéért belépett a Nemzeti Kaszinóba, melynek majdnem folytonosan a könyvtárosa volt, két ízben pedig igazgatója is (1835 és 1840). Az akadémia már az első nagygyűlésen, 1831-ben tiszteletbeli tagjává választotta. 1845-ben az igazgatótanács tagjaként, 1847-ben pedig helyettes elnökként tevékenykedett.

A Kisfaludy Társaság szintén már megalakulásakor, 1837. február 6-án igazgatójának választotta. 1834-35-ben Döbrentei Gáborral együtt a budai színtársulat igazgatója, majd az akadémia játékszíni bizottságának tagja, amely feladatai között szerepeltette a drámairodalom fejlesztését. Fáy egész életében sokat fáradozott a nemzeti színészetért.

Részt vett a Védegylet alapításában, a Nemzeti Kör munkájában, sürgette a nevelőnőképző intézet felállítását, mert nemzeti szempontból károsnak tartotta a nevelőnők külföldről való importját. Munkásságának nevezetes köre volt a Pesten felállítandó protestáns főiskola és a két protestáns felekezet egyesítése érdekében kifejtett tevékenysége.

Legnevezetesebb alkotása azonban a Pesti Hazai Első Takarékpénztár (a mai OTP Bank Rt. egyfajta jogelődje), melynek eszméjét nemcsak a kishitűek, de még maga Széchenyi is kétkedéssel fogadta. Fáy azonban – miután Pest vármegye 1839. március 19-ei gyűlésén megtette a fölállításra vonatkozó indítványt – minden energiájával és rábeszélő képességével hozzálátott terve megvalósításához. Sikerült is összeteremteni az alaptőkét s az intézet 1840. január 11-én megkezdte működését. Fáyt az alakuláskor segédigazgatóvá választották, mely tisztséget 1848-ig megtartotta. 1847-ben indítványozta – és ez ügyben komoly előkészületeket is tett –, hogy a takarékpénztárt bővítsék ki egy életbiztosítási osztállyal is, de az idő erre nem volt alkalmas. Mindazonáltal az intézet pár év alatt nem remélt módon fölvirágzott (hét év alatt 32 fiókkal bővült), kiállotta a szabadságharc viharait, s ma is egyike legnagyobb, legszilárdabb pénzintézeteinknek. Fáy a fontolva haladás híve volt, elhatárolta magát minden radikális eszmétől. A szabadságharc idején visszavonult gombai birtokára: Széchenyihez hasonlóan egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől. 1849 után életét főleg az irodalomnak és családjának szentelte. Ekkor adta ki munkái újabb sorozatát. Pestre visszatérve az írótársadalom nagy szeretettel ünnepelte meg 50 éves írói jubileumát, az akadémia üléséből pedig üdvözlő küldöttség tisztelte meg. Számos egyesület és intézet elnöke, választmányi tagja és jótevője volt. Minden közügyi kérdés érdekelte, mindegyikhez hozzászólt és elősegítette. Szemere Pál tréfásan, de találóan a „nemzet mindenesének” nevezte; valóban egyike volt nemzetünk legdolgosabb és leghasznosabb fiainak, aki egész életét a haza javának szentelte, önzetlenül, jutalmat nem várva, sőt inkább a magáéból áldozva. Sokrétű tevékenysége során mindig higgadt, józan és praktikus maradt, egészséges észjárással, nyugodtan és jó kedvvel intézte dolgait, mert sem fáradság, sem pillanatnyi sikertelenség nem zavarta meg vidámságát, jólelkét, humorát. Méltán szolgált rá a «vidám bölcs» elnevezésre.

Fáyt a kiegyezést előkészítő Deák Ferenc is tisztelte, de politikájához a sokféle betegséggel küszködő írót és közembert már nem tudta igénybe venni. Hetvennyolcadik születésnapját még szeretetteljesen megünnepelték, azonban nem sokkal később bekövetkezett halála gyászba borította az egész országot. Arany János hódolatteljes nekrológban búcsúztatta.

Fehérvári – Székesfehérvár mai köznyelvi fordulatként használt kifejezése. Az eredete a jelenlegi elnevezés latin nevére utal Alba-fehér regia-(A Regia ma már nem létező ókori építmény volt a Forum Romanumon Rómában, jobb oldalon, közvetlenül a Forum bejárata mellett helyezkedett el. A Vesta-szüzek házával szomszédos Regia a hagyomány szerint Numa Pompilius király háza helyén állt, s hivatalos lakása volt a Pontifex Maximusnak. Az épületben volt Mars sacrariuma, melyben az isten szent lándzsáit őrizték; külső márványfalára volt rávésve a consulok és triumphusok jegyzéke (Fasti consulares és triumphales). Nyugati falához hozzá volt építve a Kalatores pontificum et flaminum helyisége. A Forum déli irányba irányba tovább haladó Via Sacra nevű főútja választotta el a Regiától az istenített Antoninus és Faustina templomát.)

Székesfehérvár (németül Stuhlweißenburg, latinul Alba Regia) megyei jogú város a Dunántúlon, a Közép-Dunántúli régióban, Fejér megye székhelye. Az egyik legnagyobb múltú magyar város, hajdani királyi székhely.

Budapest és a Balaton között félúton fekszik, a Móri-árok déli végénél, a Velencei-tótól 15 km-re. Budapest felől a 7-es főúton, illetve az M7-es autópályán érhető el. Vasúton Budapest felől a nagykanizsai vonalon közelíthető meg, de több más irányban is elérhető. Sárbogárd, Pusztaszabolcs, Szombathely és Komárom felől. A város területén már az újkőkorszakból (i. e. V. évszázad) is található emberi település nyoma. A római korban a közeli Gorsium a Balaton és a Velencei-tó között kereskedelmi utak fontos csomópontja volt. Ezen a területen keresztül vezettek a kereskedelmi utak a Móri-árkon és Veszprém környékén keresztül északra és nyugatra, délkeletre a Balkán-félszigetre, északkeletre a dunai átkelőhely felé (a mai Budapest területén), és végül a Balaton partjainál az Adria és Itália felé. Fehérvár ma is a Dunántúl vasúti és közúti csomópontja.

A várost 972-ben alapította Géza fejedelem a Gaja-patak és a Sárvíz által táplált mocsarakból kiemelkedő négy szigeten. Ezek egyike a mai belváros. Géza kicsiny kővárat épített, benne a fejedelmi palotával és egy templommal. Középkori latin neve Alba Regia volt.

István emelte Fehérvárt várossá és a királyság világi központjává, ő építtette a királyi bazilikát is (1003–1038). (A bazilika azonban egyházi és világi jelentősége ellenére nem volt székesegyház, mert István király Fehérváron nem alapított püspökséget, valószínűleg az egyházi és világi hatalom szétválasztásának szándékától vezérelve. A város egyházi jelentőségét a középkorban az itt működő tekintélyes társaskáptalan adta.) Évente kétszer tartottak itt királyi törvénykezési napot. 1526-ig 43 magyar királyt koronáztak, és 1540-ig 15 királyt temettek Fehérváron.

A XI. században a város a szentföldi zarándoklatok fontos állomása volt. A középkorban a város jelentősen fejlődött, a mocsárból kiemelkedő dombokon elővárosok jöttek létre, ahol szerzetesrendek, kézművesek és kereskedők telepedtek le. 1222-ben II. András itt bocsátotta ki az Aranybullát, mely tartalmazta a nemesek jogait, és a király kötelességeit. Ez az okmány volt 1848-ig a magyar alkotmány alapja.

1242 tavaszán a tatárok megpróbálták elfoglalni a mocsárral körülvett várost, melyet azonban a hirtelen jött hóolvadás megvédett a mongol lovasok betörésétől, akik így nem tudtak a várfalhoz jutni. A XIII. század és a XV. század között az okmányok egy sor palota építéséről számolnak be. A középkorban virágkorát élő város képét nagyjából 1490-ig számtalan metszeten örökítették meg.

A mohácsi csatát (1526) követően Buda 1541-ben került a török kezére, majd 1543-ban Fehérvár is elesett. Innentől 1688-ig a város végig török kézen volt, eltekintve egyetlen évtől: 1601-ben a várost átmenetileg sikerült visszafoglalni. A török hódoltság idején a város lakosságának nagy része elmenekült, az élet a városban szinte lehetetlenné vált. A megszállók csak néhány épületet emeltek, és sokat leromboltak, illetve az elhanyagolt épületek rommá váltak. Ennek a pusztulásnak esett áldozatul a középkorban még Európa-hírű pompás királyi bazilika is. A török igazgatási beosztás szerint a város a budai vilajet fehérvári szandzsákjának volt a székhelye.

A XVIII. század kezdetétől a város újabb felvirágzását élte. A helyi magyar és szerb lakosokhoz német és morva lakosok költöztek. 1703-ban kapta vissza a város a szabad királyi város rangot, de nem lett többé az ország fővárosa. A későbbi Habsburg uralkodók a törvénykezési napot a hozzájuk közelebb eső Pozsonyba helyezték át, és ott is koronázták magyar királlyá őket, királyi székhelyük pedig Bécs volt. A 18. század közepén nagyobb építkezések kezdődtek, például a ferences templom és rendház építése, a jezsuiták templomépületei. Középületek, barokk paloták és polgárházak épültek. A város fejlődése az 1720 és 1870 közötti képeken jól követhető. 1777-ben Mária Terézia az egyik újonnan alapított püspökség székhelyévé tette a várost. A püspöki palota a királyi bazilika egykori területének egy részére települt, építéséhez sokat felhasználtak az egykori templom kövei közül.

A reformkori nemzeti öntudatra ébredés hatása olyan erős volt, hogy a túlnyomórészt német lakosság is fokozatosan beolvadt a magyarságba. 1848. március 15-én a fehérvári polgárság és fiatalság is csatlakozott a forradalomhoz. A forradalom és az azt követő szabadságharc leverése után az időközben óriásira nőtt Budapest árnyékában Fehérvár alig iparosított agrárvárossá vált.

A királyi törvényszéknek, a megyei főügyészségnek és a fogháznak (ma Fejér Megyei Büntetés-végrehajtási Intézet) helyt adó épületkomplexum 1902-ben készült el.

A két háború között, a trianoni békeszerződés után viszont fellendülés következett be, a háborús előkészületek miatt több nagyüzemet alapítottak.

A II. világháború után erőltetett iparosítás következett. Többek között alumínium-hengerművet és motorjárműgyárat alapítottak. A város életében hosszú ideig az Ikarus autóbuszgyár és a Videoton rádió- és televíziógyár volt a legfontosabb munkáltató. Az 1945-ben még csak 35 ezer lakost számláló város lélekszáma az 1970-es évekre 100 ezerre nőtt. A középkori városfalakon kívül mindenütt nagy lakótelepek épültek, a belváros azonban megőrizte barokk karakterét. A legjelentősebb barokk épületek a székesegyház, a püspöki palota és a Városháza.

Az elmúlt évtizedek régészeti kutatásai sok középkori maradványt tártak fel a város területén, amelyeket restauráltak és kiállítottak. A Romkert-ben találhatóak a román kori bazilika maradványai és I. István király szarkofágja a XI. századból.

Fekete István - Fekete István (Gölle, 1900. január 25. – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett, minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.

1900. január 25-én, a Somogy megyei Göllén született, Fekete Árpád tanító, iskolamester és gazdálkodó és Sipos Anna első gyermekeként. Az akkori kor szokásának megfelelően keményen nevelték. Az elemi iskola első négy évét (1906-1910) szülőfalujában végezte el, az ötödik évet már Kaposváron kezdte el, ahová egy év múlva a család is költözött.

Első "vadászélményeit" már nagyon fiatalon (körülbelül 3 éves korában) szerezte, ahogyan a Ballagó idő című életrajzi regényében is említi. 1917 végén önként bevonult katonának, 1918 tavaszán iskolájában hadiérettségit tett, majd 1918-ig káplárként szolgált.

1923-ban felvették a debreceni Gazdasági Akadémiára, de csak az első félévet végezte el. Dunántúliként nem érezte jól magát az Alföldön, visszavágyott a dimbes-dombos dunántúli tájra.

1924 januárjában a Magyaróvári Magyar Királyi Gazdasági Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1926-ban mezőgazdászként végzett. A város és az Akadémia emléke nem múlt el nyomtalanul életében. A Szigetköz és a Hanság, valamint Magyaróvár belvárosa a tanintézetnek helyet adó Vár épületével, a Lajta több ágával, a hatalmas kiterjedésű gyönyörű park, amelynek közepén a kollégium található Fekete Istvánt is megihlették. Korabeli leírások szerint tanulmányai végeztével egy kis csomag kézirattal hagyta el Magyaróvárt. A Szigetköz pedig később is kedvenc területei közé tartozott, illetve az 1968-ban megjelent Barangolások c. könyvét az akkor fennállásának 150. évfordulóját ünneplő egykori iskolájának ajánlotta. A mű elején olvashatjuk: „A 150 éves Mosonmagyaróvári Agrártudományi Főiskolának szeretettel ajánlja ezt a könyvet öreg diákja."

Tanulmányai befejeztével Bakócára került, gróf Mailáth György birtokán kapott segédtiszti állást. Itt ismerkedett meg Piller Edittel, a bakócai belgyógyász főorvos lányával, akivel 1929. december 12-én házasságot kötött, a bakócai római katolikus templomban. A fiatal házasok az esküvő után Ajkára költöztek, első közös otthonukba. Itt kapott állást vezető gazdatisztként, a holland származású, disznókereskedőből lett földbirtokos, Nirnsee Ferenc birtokán. Munkája alatt fellendült a birtok, hírnevet szerezve neki és gazdájának egyaránt. Tej- és sajtüzemet szervezett az uradalomban, valamint szeszfőzdét is irányított. Mint az ajkai nagybirtok főintézője búzavetőmagot nemesített, eredményei országos visszhangot keltettek, a Gazdatisztek Lapja is nagy elismeréssel írt róla. Az Országos Állattenyésztési Kiállításokon rendszeresen díjat nyertek az irányítása alatt tenyésztett merinói kosok.

Gyermekei gazdatiszti időszakában, Ajkán születtek, lánya, Edit 1930-ban, fia, István 1932-ben. Dr. Fekete Edit, középiskolai tanulmányait a budai Sacré Cœur-rend leányiskolájában végezte. 1949-ben, alig 18 évesen elhagyta a családi otthont és a Sacré Cœur-rend tagja, apáca lett. Jelenleg az ausztriai Vorarlberg tartományban lévő Bregenz városában él. A rend General prefectinje, iskolaigazgató, osztrák tanügyi kormánytanácsos volt élete aktív korszakában. István fia, a gödöllői Premontrei francia gimnáziumban tanult, az 1956-os forradalomban való szerepe miatt 1956 decemberében hagyta el az országot. 1957-től 1963-ig Kanadában, 1963 óta pedig az USA-ban, Chicagóban él. Dolgozott, mint masszőr, fizikoterapeuta, sportklub-igazgató, üzleti közíró a milliós példányszámú Chicago Tribune c. napilapnál, s közben három diplomát is szerzett. Később laptulajdonos-főszerkesztője volt az 1905-ben alapított magyar hetilapnak. (Chicago és Környéke). Elbeszéléseit 1970-től európai, kanadai és amerikai magyar hetilapok közölték. 1985 óta állandó heti rovata van az emigráció legismertebb és a világ összes kontinensén olvasott Kanadai Magyarságban. Ma Chicagóban él s több könyve jelent meg Magyarországon.

Évente kétszer-háromszor baráti társaságával napokra – vagy néha egy-két hétre – eljárt Erdélybe, a Börzsönybe, a Bükkbe vagy egyéb vadregényes helyekre vadászni. A barátok és vadásztársak a többek közt a következők voltak: Kittenberger Kálmán a világhírű Afrika-vadász, író és a Nimród című vadászújság tulajdonos-főszerkesztője; Csathó Kálmán neves író, a Nemzeti Színház főrendezője; gróf Széchenyi Zsigmond világhírű Afrika-vadász és író; dr. Vertse Albert a Madártani Intézet igazgatója; Tőrey Zoltán a Magyar Filmiroda igazgatója; gróf Wass Albert földbirtokos, író. Gazdatiszti munkája mellett vadászati témában írogatott is, cikkei a Nimród vadászújságban jelentek meg.

1936-ban megírta az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatára a A koppányi aga testamentumát, amellyel első lett. 1939-ben a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda magyar nemzeti szellemiségű regény pályázatán, melyre összesen 193 író küldte be pályaművét, a Zsellérek című regénye kapta a 3000 pengős első díjat. A Zsellérek népszerűségét mutatja, hogy 1939 és 1944 között hét kiadást ért meg, csak a rendszerváltozás után 1994-ben jelent meg újra, csonkítatlan formában, mivel a regényben bemutatja a vörösterrort.

1940-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, melybe a kor jelentősebb és legnagyobbnak tartott írói, költői, irodalomtörténészei, esztétái, kritikusai és műfordítói tartoztak, csak a szigorú és objektív szakmai értékmérés és elbírálás alapján lehetett tagja valaki. A taglétszáma maximált volt, 50 rendes és 20 levelező tag lehetett, új tag csak akkor kerülhetett a Társaságba, amennyiben haláleset következtében üresedés történt. Fekete István Harsányi Zsolt helyét foglalta el. A Társaság bírálóbizottsága, 6 könyv és a nagysikerű Dr. Kovács István című film forgatókönyve, valamint a Hajnalodik színdarabja után, az ország 15 legjelentősebb és legtehetségesebb írója közé rangsorolta Fekete Istvánt.

1946 tavaszán tiltó indexre került a proletárdiktatúráról és a bolsevizmusról írottak miatt és a politikai rendőrség, az ÁVO is bántalmazta emiatt. Szemét kiverték, szétverték a veséjét és hajnalban egy katonai kocsiból kidobták a János Kórház mellett, ahol két járókelő találta meg.

Az 1949. tavaszi „tisztogatásig” Budapesten, a Földművelésügyi Minisztériumban dolgozott, ahol több mint egy tucat teljesen új megoldású mezőgazdasági oktatófilmet írt és rendezett. Ezután politikai okokból könyveit nem adták ki, állandó állást sehol nem kapott, alkalmi munkából (például uszályrakodás) tartotta el családját 1951 őszéig, amikor tanári álláshoz jutott a kunszentmártoni Halászmesterképző Iskolában. Osztályidegenként az új könyvkiadók és folyóiratok nem kér(het)tek belőle, igaz, a Sztálin halálát követő itthoni változásokig ő sem keres(het)te velük a kapcsolatot. Miután kizárták a Magyar Írók Szövetségéből, már csupán az Új Ember és a Vigilia fogadta szívesen írásait, ekkoriban ez nagy egzisztenciális segítséget is jelentett, hogy rendszeresen közölték apróbb, tárcaszerű novelláit.

A két egyházi folyóirat szerkesztősége tulajdonképpen az író kirekesztését követően kezdtek érdeklődni iránta. Szerkesztőik, Saád Béla és Sík Sándor régebbről ismerték Fekete Istvánt, és olyan “katolikus író”-ként tartották számon, aki irányzatok és mozgalmak mellett nem szívesen kötelezi el magát, ám a hite megingathatatlan, a barátai mellett pedig mindhalálig kitart. A változások idején e függetlenség a megbízhatóság ajánlólevelét jelentette, a vallásos kiadványok marginalizálódása pedig a jelenlévő kívülállóság lehetőségét kínálta fel Fekete Istvánnak. Bennük folyamatosan publikálhatott, anélkül, hogy elvtelen kompromisszumokra kényszerült volna.

Az Új Ember és a Vigília közönsége szívesen fogadta a polgári középosztály egykori lapjainak népszerű szerzőjét, és ennek jeleként folyamatosan gyarapodó olvasótábora lett a következő húsz esztendőben. Személyes hangú tárcái mellett különösen az ünnepi alkalmak idején közölt, morális dilemmákat megelevenítő hagyományos elbeszéléseit kedvelték.

Egész életében nyíltan vallotta istenhitét, világnézeti és erkölcsi hovatartozását. 1950-ben, a Rákosi-korszak legvéresebb időszakában, a II. ker. Tárogató út 77. alatti, volt Rajnai-Tömöry villában található lakásába befogadta a Szent Ferenc Leányai apácarend "kápolnáját". Az egykori Szajkó ma Szerb Antal utca és a Tárogató út sarkán lévő Szent Ferenc Lányai rendházból kilakoltatták az apácákat, hogy az épületből kommunista pártszékházat csináljanak. A Jézus Szíve-kápolna mai napig a villában található.

1955-ben a Halászat című könyvét tankönyvként adták ki. Ezután számos kiváló ifjúsági regényt írt, melyekben az ember és a természet igazi viszonyát hűen ábrázolta. Több regényéből készült sikeres film, így a Bogáncs, a Tüskevár és rajzfilmen a Vuk. 1960-ban a Tüskevárért József Attila díjjal tüntetik ki. 1965-ben jelenik meg a Csend, mintegy bevezetéseként a három kötetre tervezett életrajzi regényének, amelyből-utolsó írásaként csak a Ballagó idő készülhetett el. E regénye már írói számvetés is, visszatekintés az elmúlt, emlékké vált java életre. Az 1968-ban megjelent, Barangolások című elbeszéléskötete elsősorban felnőtt vadászélményeit foglalja egybe. 1968-ban másodjára kap szívinfarktust, orvosai ennek fő okaként a rengeteg cigarettát tartják. 1969 őszén az Akadémia mátraházi üdülőjében éri a következő rosszullét, a gyöngyösi kórházba szállítják.Hetvenedik születésnapjának méltó megünnepléseként megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát.. 1970, június 23-án újabb infarktus következtében halt meg Budapesten. A Farkasréti temetőben temették el június 25-én, de felesége kezdeményezésére hamvait 2004. augusztus 14-én újratemették a Somogy megyei Göllén, mert – mint fia idézte – „…egyedül Göllén érezte jól magát…”.

Az író halála után felesége közel másfél évig járkált a magyar könyvek külföldi fordításával foglalkozó hivatalba, hogy érdeklődjön a szovjet kiadást illetően. Mindig negatív választ kapott, a szovjet fél érdektelenségét okolva. Egyszer bizalmasan megsúgták neki:
"Tudod Edithkém, köztünk legyen mondva, a Szovjetunióban rémes lassan mennek az üzleti dolgok, mert a bürokráciájuk még nagyobb, mint a mienk!"(Mindez a Tüskevár 1973-as szovjet megjelenését követően történt)Az özvegy megunta az eredménytelen helyben topogást és kezébe vette az ügyek intézését. Moszkvába utazott, 30-50 oldalas mintafordításokkal és tolmács kíséretében. Ott tudta meg, hogy a magyar illetékesek az ígéretükkel ellentétben Fekete István könyveivel kapcsolatban a szovjet könyvpiacon való megjelenésre semmiféle kiajánlást nem tettek. Az özvegy 1974-es közbenjárásának eredményességét igazolja, hogy ettől kezdve egymás után láttak napvilágot Fekete István orosz nyelvre fordított könyvei.

 

Felszabadulás - A felszabadulás napja a függetlenség napjához hasonló nemzeti ünnep. Ezen az ünnepen arra emlékeznek, amikor egy ország népe forradalommal vetett véget egy idegen ország általi megszállásának, ami nem azonos egy másik országtól való elszakadással, a függetlenség kikiáltásával.

Magyarország felszabadításának napja vagy a felszabadulás ünnepe 1945. április 4., a Magyar Népköztársaság állami ünnepe 1950. április 2-től 1989-ig. Az elnevezés alkalmazhatósága – hogy a szovjet hadsereg felszabadítónak, tevékenysége felszabadulásnak tekinthető-e a mai demokratikus körülmények között – máig heves viták tárgya. A nemzetiszocialista Németország megszálló katonáinak kiűzése és a nyilaskeresztes hatalom megdöntése egyben Magyarország szovjet megszállásának kezdete is volt. Egy rövid, demokratikus jellegű periódus után, 1948-tól a szovjetek sztálinista diktatúrát vezettek be Rákosi Mátyás irányításával.

A felszabadulás fogalma a mai napig heves vita tárgyát képezi. Egyénileg sokak számára valóban felszabadulást jelentettek az 1945-ös események, mivel megmenekültek a holokauszt veszélyétől és az ország számára ezzel véget ért a háború. Konkrétan egyik érv sem teljesen helytálló: sok német koncentrációs táborból frissen visszatért magyar zsidó szinte egyenesen szovjet munkatáborokba került, a szovjet politikai és hadvezetés szándéka szerint ugyanakkor a háború sem ért volna véget Magyarország számára: az országot nyolc, a németek ellen küzdő hadosztály felállítására kívánták kötelezni (igaz, végül egy sem állt fel a háború vége előtt).

Az ország lakosságának nagy része számára ugyanakkor maga a szovjet hadsereg jelentette a háború borzalmait, és nehéz megmagyarázni valakinek, miért jelképez felszabadulást egy olyan nap, amely a maga vagy családja, barátai számára személyes tragédiát jelentett.

A határon túli magyarság, amelynek jelentős része az 1938 és 1941 között végrehajtott határrendezések során visszakerült Magyarországhoz, a világháborús vereség nyomán újra egy idegen és sok tekintetben velük ellenséges ország uralma alá került.

Szinte rögtön 1945-től a felszabadulás megnevezés vált általánossá (szovjet megszállás alatt, amikor a szovjet tábornok Kliment Vorosilov vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság közvetlenül beleszólt Magyarország belpolitikába). A Vörös Hadseregben több mint 350 000 katona és tiszt viselte a Budapest bevételéért illetve a Fasiszta Magyarország legyőzéséért elnevezésű háborús kitüntetéseket. A szovjet megszállókat kiszolgáló Magyar Kommunista Pártnak alapvető érdeke volt a lakosság Szovjetunióval kapcsolatos érzelmeinek befolyásolása, és a fiatalság nevelése céljából, április 4-ének mint a felszabadulás napjának a megünneplése.

Egy ideig még élt a remény, hogy a békeszerződés megkötése után a Vörös Hadsereg kivonul az országból és valóban elindulhat egy szabad, polgári fejlődés Magyarországon. De nem ez történt, a győzelem után megkezdődött a proletárdiktatúra kiépítése és a megszállók több mint 200 000 civilt hurcoltak a Szovjetunióba.

Az ország lakossága továbbra is megosztott abban, milyen elnevezést tart megfelelőnek. A Medián közvélemény-kutató egy 2005-ben készült felmérése szerint a korábbi MSZMP-tagok kétharmada és az összes megkérdezett egyharmada értett egyet a „felszabadulás” minősítéssel. A megkérdezettek másik harmada a „megszállás” kifejezést tartotta helyesnek, míg további egyharmad szerint sem a felszabadulás, sem a megszállás nem megfelelő.

Az ezzel kapcsolatos, évek óta folyó viták során felmerült a „megszabadulás” kifejezés használata is, mely utalna a korábbi diktatúrától való megszabadulásra ám nem sugallná azt, hogy ezután valódi szabadság következett az ország számára.

Mindazonáltal Magyarország lakosságának egy része valódi felszabadulásként élte meg a szovjet hadsereg érkezését, gondoljunk akár a túlélő zsidóságra és cigányságra, akár a társadalom legalsó, a háborús ínségnek és pusztításnak leginkább kiszolgáltatott rétegeire. A lakosság egy másik részének viszont a szovjet hadsereg érkezése valódi rabságot jelentett a malenykij robot formájában.

Fenyves – Fenyőerdő népies elnevezése. A fenyők vagy fenyőfák (Pinopsida vagy Coniferopsida) nyitvatermő növények, a toboztermők vagy fenyőalakúak törzsének (Pinophyta vagy Coniferophyta) osztálya. A korszerű filogenetikus rendszertan szerint ez a törzs egyetlen osztálya, míg a hagyományos osztályozás szerint nem az egyetlen, de a legjelentősebb.

A fenyők legkorábban megjelent rendje a nyitvatermő ősfáké (Cordaitales) volt. Termős virágaik már megegyeztek a mai tűlevelűek tobozvirágzatával, mint ahogy a porzós tobozbarka is. Az ősfenyők (Voltziales) rendje és a Vojnovskyales rend az alsó perm korban kezdett terjedni. A tűlevelűek (Pinales) a középidő jura időszakában alakultak ki.

             -     Balatonfenyves község Somogy megyében, a Fonyódi kistérségben Balaton előtag nélkül használt neve.

Feszty Árpád - Feszty Árpád (Ógyalla 1856. december 25. – Lovrana, 1914. június 1.) festőművész.

Tehetségének korán jelét adta. Iskoláit Komáromban, Pozsonyban, majd a Budai Főreáltanodában végezte, innen azonban távoznia kellett, mivel több társával politikai és irodalmi kört alapított. A 16 éves fiú ekkor vándorszínésznek állt, majd 1874-ben Münchenbe ment, ahol főleg a képtárakat tanulmányozta. Müncheni tartózkodása alatt ismerkedett meg Kubinski lengyel festővel, aki maga mellé vette és önállóan foglalkoztatta. A tehetséges fiatal festő a müncheni Kunstverein kiállításán feltünést keltett egy tájképével és csakhamar elnyerte az állami ösztöndíjat.

Később tanulmányai folytatása céljából Párizsba ment, és 1878-ban a nemzetközi világtárlaton sikert aratott Delelő című képével, mely hamarosan elkelt. Még ez évben Velencébe ment, ahol laguna-képeket festett; velencei tartózkodása nagyon jó hatással volt művészetének fejlődésére, s amúgyis eleven színérzéke még jobban kifejlődött.

Ógyallai műtermében festette egy évvel később Pusztai találkozás télen című nagy vásznát, mely felkeltette iránta a művészeti körök komoly érdeklődését. 1880-ban ösztöndíjat nyert, és három évig Bécsben tartózkodott, ahol Lichtenfels iskolájában tanult. Itt festette Golgota című híres képét, melyet csakhamar követett a Levétel a keresztről és a Szent Gellért.

Jellemző ereje különösen zsánerképekben domborodott ki (Kárvallottak, Bányaszerencsétlenség).

Ő festette az Operaház és a Törvényszéki Palota faliképeit is.

1896-ban a millenáris kiállításra festette a Magyarok bejövetele című hatalmas diorámáját. Ekkor festette a Bánhidi csata és a Zsolt vezér eljegyzése című képeit is Komárom és Bihar vármegyék számára.

Ezt követően hosszabb ideig Firenzében tartózkodott nejével, Jókai Mór fogadott leányával. Itt festette Krisztus temetése című triptichonját, amelyet 1903-ban Budapesten állított ki, majd nemzetközi körútra indította.

Festészeten kívül irodalommal is foglalkozott. Könyve 1897-ben jelent meg Budapesten, Az én parasztjaim címmel.

1908-ban pedig terjedelmes, mélyen átérzett költői elbeszélése jelent meg a Magyarország karácsonyi számában Árva Bandit címen. Miután Firenzéből Budapestre tért vissza, 1912-ben kiállította újabb munkáinak gyűjteményét a Nemzeti Szalonban: tájképek, életképek, tipikus parasztfejek sorozata volt ez, csupa vonatkozás arra az alföldi világra, amely leginkább a szívéhez nőtt, amelyet leginkább szeretett. Egészsége ekkor már megtört volt. Még nagy tervekkel foglalkozott ugyan, még komponálgatott egy nagy állami megrendelésen s dolgozgatott a budapest-lipótvárosi templom néhány kisebb képén (apostolok alakjai), de ereje egyre fogyott és veszedelmes, súlyos kór támadta meg. Hónapokon át lebegett élet és halál közt, állapota ez évben mégis annyira javult, hogy elutazhatott a quarnero-melléki Lovranába, ahol némi megkönnyebbülést szerzett neki a friss tengeri levegő. Életkedve is visszatérőben volt, sőt végre már ecsetje után is nyúlhatott s tanulmányokat, vázlatokat kezdett festeni, jövendő képek motívumait. A sors azonban másként határozott. Június elsején hirtelen vége szakadt életének s a tüzes lélek békés nyugalomra tért.

Fiumei - Fiume (horvátul Rijeka, olaszul Fiume, németül Sankt Veit am Flaum (elavult), vagy Fiume, latinul Vitopolis, Flumen) város Horvátországban Primorsko-Goranska megyében, az ország legfontosabb kikötője a Kvarner-öböl partján.

A területen előbb a frankok, majd a szlávok telepedtek le. A város a XX. században hat országhoz tartozott: Osztrák–Magyar Monarchia, Fiumei Szabadállam, Olaszország, Harmadik Birodalom, Jugoszlávia, végül Horvátország. 1920 és 1924 között itt működött a Fiumei Szabadállam nevű államalakulat.

A város legnagyobb húzóágazata a hajóépítés. Híres gyárak a Viktor Lenac, a Május 3. és a Torpedó. 1915-ben itt készült Magyarország legnagyobb csatahajója, a Szent István.

Számos kulturális programot rendeznek a városban, a két legnagyobb a városi karnevál és a Fiumei nyári éjszakák.

A magyarok szempontjából azért fontos ez a város, mert a Monarchia idején ez volt a legnagyobb kikötője Magyarországnak. A város a fénykorát a Monarchia idején élte. Számos épületet emeltek ekkor ill. az infrastruktúrát is jelentősen fejlesztették. 1912-ben itt született Kádár János.

A város Horvátország nyugati részén, közvetlenül az Adriai-tenger partján fekszik az Isztriai-félszigettől keletre. Károlyvárostól 130 km-re délnyugatra, a szlovén határtól 25 km-re délre, Pulától 100 km-re északkeletre fekszik. A horvát tengerpart legnagyobb kikötője a Kvarner-öböl északi oldalán, ahol a Recsina a tengerbe torkollik. Az öböl átlagos mélysége 60 méter körül van. Északról a Karszt-hegység védi a hűvösebb áramlatoktól és itt találkoznak az Alpok és a Dinári-hegység kisebb hegyei, amelyek félkörívben veszik körül.

Fiume egyik városrésze a Trsat a Tersatto-hegyen épült ki. A Kálvária-hegy mögött található a Kozalai temető, a város köztemetője.

Az olasz Fiume és a horvát Rijeka-Rjeka-Reka szó is folyót jelent, ugyanis itt ömlik a tengerbe a város folyóvize, a Recsina, amelyet lakói olaszul Fiumara néven (tulajdonképpen időnként megáradó hegyi patak) is neveztek. Tehát a város horvát neve is – szintén a folyóvízhez kapcsolódva – a Rječina elnevezésből eredeztethető.

Fiume ókori eredetű város, amelynek ősi magja a Tersatto-hegy körül kialakult illír település volt. A települést Kr. e. 28-ban foglalták el a rómaiak, akik Tarsatica néven itt létesítettek postaállomást és őrhelyet. 799-ben a bizánci kézen levő települést a frankok dúlták fel. A VII. században jelentek meg itt a szlávok, akik Tarsatica romjain felépítették saját településüket.

1230-ban keletkezett az a levél, amelyben egy velencei kereskedő említést tesz a településről. A XIII. századtól frank birtok, 1336–1365 között a krki herceg birtoka, majd a XV. században III. Frigyes német-római császár vásárolta meg. Fest Aladár számításai szerint Fiume kereskedelmi forgalma a XV. században jelentősebb volt, mint Trieszté. Egy 1404-es oklevél szerint a város árumegállító joggal rendelkezett a Kvarner-öbölben áthaladó hajók felett.

1438-ban alapították az első ispotályt (kórházat) , két évvel később már drogéria is működött a városban. 1453-ban Frankopán Márton, IV. Miklós pápa engedélyével, megalapította a kolostort a Trsaton.

Fiume területe 1466-ban került a Habsburg-család birtokába és maradt - hosszabb-rövidebb megszakításokkal - egészen 1918-ig.

1509-ben a velencei háborúkban a várost lerombolták, de 1530-ra újjáépült, és külön kormányzata és igazságszolgáltatása is volt.

1530-ban, Šimun Kožičić Benja püspök regnálása alatt adták ki az első nyomtatott könyvet, amely glagolita írásmóddal, horvát nyelven íródott. A következő évben a település megkapta a városi rangot. 1532-ben az uszkok (török elől menekülő délszláv harcosok) parancsnoka, Petar Kružić kapitány felépítette az első trsati lépcsőt, amely a folyó deltájától a templomig vezetett.

1599-ben szabad királyi várossá nyilvánították.

A török háborúk után indult fejlődésnek a város, és a XVII. században Magyarországgal együtt a Habsburg Birodalom része lett.

1638-ban megkezdődött a Szt. Vitus-dóm építése. 1659-ben a város I. Lipót császártól megkapta a címerét. A város első konzulátusát 1690-ben nyitották meg, a Raguzai Köztársaság konzulja ekkor foglalta el helyét.

1719-ben III. Károly király szabad kikötővé nyilvánította, és a kereskedelmi forgalom növelésére Károlyvároson át utat építtetett ide. Közigazgatásilag 1776-ban Horvátországhoz került, majd 1779-ben önálló státusú városként Magyarország része lett. A fő hullámtörő gátat (mólót) Mária Terézia idején építették, és az még aXIX. század végén is az ő nevét viselte.

1805-ben Adamich András Lajos felépítette a város első kőszínházát, amely az akkori Európában az egyik legnagyobb volt. 10 évvel később nyílt meg az első általános iskola a városban.

1809 és 1814 között a napóleoni Illyriához, 1822 és 1848 között Magyarországhoz került. 1848-ban Josip Bunjevac Josip Jelačić nevében elfoglalta Fiumét és megtette Fiume megye központjává. 1868-ban cserébe Szerém, Verőce és Pozsega vármegyékért Corpus separatum-ként ismét Magyarországhoz került.

1826-ban gróf Laval Nugent megvette a Trsati várat és felújíttatta. A gróf nyitotta meg 1843-ban a Nugent múzeumot a kastélyban. Ez a múzeum Horvátország legrégebbi múzeuma (ma Városi múzeum a neve).

Az első gőzhajó 1871-ben hajózott ki a kikötőből, addig csak vitorlások kötöttek ki benne. A kikötő kialakításához tartozott a Fiumara-csatorna megépítése is, de az egész kikötő átfogó rendezését 1873-ban kezdték el, a francia Hilarion Pascal tervei alapján, Hajnal Antal főmérnök irányítása mellett. A tengert egy 1-200 méteres sávon feltöltötték (1894-ig 290 ezer m²-t), egy újabb hullámtörő gáttal, a Fiumara-csatorna torkolatánál kialakították a Baross-kikötőt (máig így nevezik), több új, kisebb mólót építettek, és a vasutat kivezették a tengerpartra.

A város virágkorát Magyarország részeként érte el. A kiegyezés utáni kormánypolitika céljává vált Fiume tengeri kikötőjének fejlesztése, az osztrák Trieszttel szemben. Ezt segítette az 1873-ban átadott Budapest–Fiume vasútvonal. Fiume közigazgatási helyzete is különleges volt: míg a várost körülvevő Modrus-Fiume vármegye Horvátország része volt, a város közvetlenül Magyarországhoz tartozott. Baross Gábor közlekedéspolitikusként a vízi közlekedés fejlesztését irányozta elő, aminek része volt a kikötő korszerűsítése is, az építőket Hajnal Antal mérnök vezette. 1872 és 1914 között – két fejlesztési program keretében – mintegy 55 millió aranykoronát költöttek a városra. Az 1880-as évektől a városban több fontos ipari termelőüzem létesült: 1881-től rizshántoló, 1882-től kőolaj-finomító működött.

Az első működőképes önálló hajtású torpedó, amelyről ismereteink vannak, egy fiumei osztrák–magyar haditengerészeti tiszt, Giovanni Luppis (Luppis János) találmánya, aki Robert Whitehead angol mérnök, fiumei gyárossal fejlesztette ki a ma is használatos torpedó első használható típusait.

1885-ben megnyitották a színházat, a mai Fiumei Nemzeti Színházat. Három évvel később megnyitotta kapuit a Hotel Continental, 1891-ben pedig felépült a vasútállomás épülete.

1905-ben a Ganz és Társa Danubius Gép-, Waggon- és Hajógyár néven üzemet létesített a városban, hadihajók építésére, amely 1918-ig 61 hadihajót gyártott le. Legnevezetesebb üzeme az 1875-ben alapított torpedógyár. A várost magyar kormányzó irányította, magyar hivatalok, képviseletek működtek benne.

A fiumei sebészeten 1907-ben Antonio Grossich először alkalmazta a jódtinktúrát egy operációnál. 1915-ben itt készült Magyarország legnagyobb csatahajója, a tragikus sorsú Szent István.

A városnak 1910-ben 24 212 olasz, 12 926 horvát, 6493 magyar és 2135 német lakosa volt.

Fiumét 1918. október 27-én az új délszláv állam kapta meg, majd 1919 szeptemberében olasz szabadcsapatok szállták meg, de még ugyanabban a hónapban az amerikaiak, a franciák és a britek is megérkeztek. Gabriele D'Annunzio író („Il Comandante”) parancsnoksága alatt szeptember 12-én, 2500 fős csapat vonult be a városba, és Carnarói Olasz Kormányzóság néven kikiáltotta a város függetlenségét, amelynek végső célja az Olaszországgal történő egyesülés volt. D'Annunzio Duce néven a fasisztoid jellegű, de facto városállam vezetője lett. Ekkor jelölték ki a Recsinát mint határfolyót, egyúttal Fiume nagyobb része hivatalosan Olaszország fennhatósága alá került, a sušaki kikötő pedig a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett. A város római kormány által hivatalosan kinevezett vezetője Pittaluga tábornok lett, akinek egyik feladata volt Gabriele D'Annunzio kiűzése a városból, mivel az nem akart önként távozni. A tábornokot D'Annunzio felfegyverzett csapatai fogadták a városon kívül, így célját nem érte el. Az olasz kormány elítélte D'Annunziót és anarchikus, pro-fasiszta rezsimjét, de nem tudta megtörni a hatalmát. Még azon év januárjában Georges Clemenceau francia miniszterelnök kijelentette Ante Trumbić és Nikola Pašić előtt, hogy a londoni konferencián megtárgyalják Fiume ügyét. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság küldöttsége az USA támogatásával elérte, hogy Olaszország lemond a területről az év végéig, azonban már november 12-én aláírták a rapallói egyezményt, ami Fiumének „szabad város” státuszt adott. Franciaország, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia úgy látták jónak, ha Fiumét semleges övezetté alakítják, és döntés született a Fiumei Szabadállam létrehozásáról is.

D'Annunzio nem fogadta el a megállapodást, és hadat üzent Olaszországnak. Az olasz hajók decemberben bombázni kezdték a várost (Véres karácsony), aminek eredményeként D'Annunzio megadta magát. Az olaszok 1921 januárjában bevonultak a városba és választásokat tartottak. Az autonomisták nyertek, így megmaradt a független Fiume, elnöke Ricardo Zanella, az Autonóm Párt vezetője lett. 1922-ben a fasiszták kicsalták Zanella kezéből a hatalmat, emiatt a legitim kormánynak a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságba kellett menekülnie. A bolsevista Oroszországot a város ismerte el elsőként. A Fiumei Szabad Állam Kommunista Pártja 1921-ben a III. Internacionálén egyike volt a legkisebb tagoknak (Palesztina és Turkesztán társaságában). A főtitkár Árpád Simon volt.

Az olasz-délszláv diplomáciai konfliktus 1924. január 27-én ért véget a Római szerződéssel, amelyben Fiumét kettéosztották. Sušak városrésze a Szerb-Horvát-Szlovén királyság része lett, a többi Olaszországé. Az olasz bevonulás március 16-én történt meg.

Fiume gyors fejlődésnek indult, míg Sušak gazdasága hosszan tartóan visszafejlődött.

A második világháború idején, az olasz kapituláció után, 1943 és 1945 között Fiume német megszállás alatt volt. A város a világháborúban jelentős károkat szenvedett az amerikai bombatámadások miatt. A bombázók főleg a kikötőt támadták. A Tito-féle kommunista partizánhadsereg egységei 1945. május 3-án vonultak be a városba. Ekkor lett Jugoszlávia része a város, amelyet a párizsi békeszerződés is megerősített. A város olasz ajkú lakosságának zöme, kb. 25 ezer fő 1948-ig – önként vagy kényszer hatására – elhagyta Fiumét. Ez időszakban (1945–47) kb. 650 olaszt mészároltak le a partizánok. Ezt a tényt 2006 szeptemberében a Società di Studi Fiumani – Roma és a Horvát Intézet közösen tárta a nyilvánosság elé.

A háború után a történészek közel 15 ezer fős veszteséget valószínűsítettek a városban, ehhez jött még az a 3000 ember, akik a környéken haltak meg. Fiume lakossága 22%-kal csökkent. 1948-ban Sušak ismét Fiume része lett.

A kommunista Jugoszláviában Fiume lett az ország egyik legfontosabb kikötője és gazdasága is elsősorban a hajózásra rendezkedett be: hajógyártó, motorkészítő és olajfinomító cégek alakultak. Ez időszak alatt a város tovább fejlődött, új városrészeket építettek, ahol új iskolákat, közintézményeket hoztak létre. 1970-ben Krk szigetén avatták fel a város repülőterét, három évvel később új egyetemet is alapítottak.

A horvát függetlenség kikiáltása után, 1991 decemberében, a Szlovéniából kivont jugoszláv hadsereg megtámadta Fiumét, mivel a kikötőben számos gazdasági egység volt: kőolaj-finomító, kőolaj-raktározó, élelmiszerraktár. 1992-ben hozták létre a Fiumei községet, amely Fiume városából és öt környékbeli faluból áll: Viškovo, Kostrena, Čavle, Jelenje és Klana.

2003. június 8-án Fiuméba látogatott II. János Pál pápa. A pünkösdi misén több mint százezer hívő vett részt.

A város éghajlata mediterrán jellegű. Az átlaghőmérséklet 13,8 °C, januárban 5,6 °C, míg júliusban 23,3 °C. Évente átlagosan 86 a csapadékos napok száma. Az évi csapadék mennyisége átlagosan 1529 mm. Az Adrián előforduló bóra, ami egy hideg és száraz szél, akár 160 km/h-s sebességgel is lecsaphat a városra.

Az 1880-as népszámlálás szerint Fiuménak 20 981 lakosa volt. A Borovszky-féle sorozat Fiuméről szóló kötete (Fiume és a magyar-horvát tengerpart) kihangsúlyozza a város nemzetiségi összetételét: „Fiume városának jelenlegi lakossága néprajzi tekintetben unikum az egész országban. Mennél inkább emelkedett és fejlődött a város, annál inkább özönlött ide a nép mindenünnen, de kivált Isztriából, Dalmáciából, Olaszországból és Magyarországból, s a lakosság zöme ma már a bevándorlottak konglomerátuma. Az őslakosság, az ó-város lakói, lassacskán levetik eredeti szokásaikat, elfelejtik saját nyelvöket s helyébe az iskolák az olasz nyelv purifikált járását ültetik. A folytonos érintkezés, gyakran családi kapcsolat a bevándorlottakkal egyre fogyasztja a jellemző szokásokat.”

1910-ben a város 49 726 lakosából 51% volt olasz, 20% magyar, 25% horvát. Vallási megoszlás: 90% római katolikus, 1% görög katolikus.

A 2001-es népszámlálási adatok szerint a város lakossága 144 043 fő volt. Ebből 75 532 nő és 68 511 férfi. A lakosság 76%-a római katolikus, 3,8%-a muzulmán a többi egyéb, illetve ateista. A magyar lakosság az első világháború után még 6500 fő volt. A városban ma kevés magyar él, számuk az összlakosság egy százaléka körül mozog, ők azonban fenntartják a Baross Magyar Kultúrkört, amely Baross Gábor nevét viseli. Jellasics tér 1. szám alatt működik a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége, Tengermelléki-fennsíki Megye Egyesülete Fiume zászlaján kék alapon fekete körvonallal szerepel a címer. Erről a zászlóról a város vezetősége 1998-ban döntött. A történelmi zászló színe a karmazsinvörös–arany–kobalt kék, ami 1848 és 1947 között volt a város zászlaja. A város első címerét 1659. június 6-án adományozta I. Lipót. A címerben egy kétfejű fekete sas található, amelynek arany csőrei és lábai, valamint vörös nyelvei vannak. A bal lábával tartja a korsót, amiből víz folyik. A sas fölött korábban a Habsburg címer volt. A címer alsó részén az INDEFICIENTER (kiszáradhatatlan) szó állt. Manapság már sem a felirat, sem a korona nem szerepel a címeren. Fiume városának saját dala is van, amelyet Damir Badurina szerzett. Fiume az ország harmadik legnagyobb városa, fontos ipari, adminisztratív és kulturális központ, és egyben Horvátország legnagyobb kikötője: áruforgalma jelentős, és a tengerrel nem rendelkező környező országok szabadkikötője is. A személyforgalomban a gyors- és expresszhajók központja. Fiume fontos iparváros, ahol hajógyár és olajfinomító működik, valamint innen nem messze (Omišalj) indul az Adria-kőolajvezeték is. A második világháború után az ipar újra fellendülésnek indult a városban. A legfontosabb iparcikk a papír lett, amelyet a Harter gyár készített, továbbá a textilipar és a vegyipar is nagy fejlődésnek indult. Ezenkívül jelentős volt a hajóépítés. Híres gyárak a Viktor Lenac, a Május 3. és a Torpedó. A Május 3. Hajógyárat 1892-ben alapították, majd 1906-ban újraalapították Danubius név alatt. Ebben a hajógyárban gyártotta a császárság az új hajóit. 1945-ben, Titóék megérkezése előtt, a németek felrobbantották az ipari létesítményeket, amit 1948-ra sikerült helyreállítani, és megkezdődhetett a kisebb hajók építése. 1956-ban jött az első megrendelés külföldről, Svájcból, és a következő 25 évben 24 országba exportáltak hajókat. A Viktor Lenac Hajógyár ma az egyik legnagyobb hajóépítő a Földközi-tenger térségében. 1896-ban alapították Lazarus név alatt, a cég kereskedő- és halászhajókat készített. 1948-tól viseli a mai nevét. 1947-ben alapították meg a Jadrolinija társaságot, amely a mai napig szállítja országszerte az utasokat. A társaság főleg nyáron üzemelteti hajóit. 2009-ben 56 hajója volt, ebből 5 nagyobb, 37 kisebb komp és 8 katamarán. Az 1950-es évekre Fiume lett Jugoszlávia legnagyobb kikötője. Az 1990-es évekig a városban több magtárt, raktárt építettek különböző árucikkek – foszfát, gabona, konténer, fa stb. – számára, Az 1990-es években a háború miatt nem kötöttek ki hajók a kikötőben, hanem a szomszédos Koper kikötőjét használták. A háború után azonban újra fellendült a kereskedelem. 1997-ben létrehozták a kikötőben a Szabad zónát, amelynek három része van: a kikötő a konténerterminálokkal, a škrljevói raktárkomplexum, a rašai kikötői medence. A Világbank támogatta a várost a kikötő korszerűsítésében. Ennek keretében új utakat építettek, felújították a raktárakat, az épületeket. A Fiumében található Horvátország legnagyobb kereskedelmi központja, a Tower Centar. Flóra - A Flóra  latin mitológiai eredetű női név, a virágok és a tavasz (valamint a prostituáltak, akiket ezért aztán Rómában előszeretettel neveznek Florának) római istennőjének a neve. Jelentése virág.             - A római mitológiában a virágok és a tavasz istennője, görög megfelelője Chloris. Nimfaként született, akibe beleszeretett a nyugati szél istene, Zephir, vagy Favonius (görögül Zephürosz). Zephirrel kötött házassága után vált Florává, a tavasz istennőjévé. A római mitológiában nem túl jelentős szereplő, bár ünnepe, a Floralia, melyet áprilisban vagy május elején tartottak, s az élet ciklusának megújulását szimbolizálta, tánccal, virágokkal ünnepelték. Egyike volt a jónéhány, termékenységet képviselő istennőknek, aki különösen a tavasz érkeztével kapta meg az őt megillető figyelmet. Nagyobb jelentőségre a reneszánsz-korabeli neo-pogány irányzat megújulása nyomán tett szert a kor humanistái között. A növényekkel való kapcsolata révén a növényvilág tőle kapta a flóra nevet.                - botanikában a flóra (többesszámban: flórák vagy florae) fogalomnak két jelentése van. A flóra általános értelemben egy terület (például a Kárpát-medence vagy Magyarország) vagy egy időszak (például a kréta időszak) teljes, elsősorban őshonos növényzete. A flóra alapegysége a faj: egy-egy terület flóráján az ott élő fajok (esetleg faj alatti rendszertani egységek) együttesét értjük. A flóra második jelentése könyv vagy egyéb mű ami egy adott területen vagy időszakban élő növényfaj leírását tartalmazza, lehetővé téve az azonosítást. Néhány klasszikus és modern flóra az alábbiakban kerül felsorolásra. A flóra szó a virágok római istennője Flora nevéből ered. A kifejezés párja az állatvilágban a fauna. A flórát a faunát és az élet más formáit, például a gombákat együttesen biótának nevezik. A flóra értelemszerűen függ az adott terület környezeti viszonyaitól és azok kialakulásától, egyebek közt a környező területek hatásától (migráció, izoláció). A növényzet ökológiailag vagy növénytársulástanilag körülhatárolható egysége a vegetáció (mint például a homoksivatagok vegetációja). A növénytakaró a flóra összetétele alapján földrajzi egységekre tagolható; ezzel a növényföldrajz foglalkozik. Az egyes egységek határait az endemikus flóra részaránya és a jellegzetes fajok, nemzetségek, családok elterjedése alapján vonjuk meg. Különösen fontos a flóraválasztók (a területhatárok sűrűsödési pontjainak) szerepe: ilyen például a Magyar Középhegység vonulatában a Dunakanyar, amin 145 faj nem lép át. A hat (ha az indo-maláj egységet külön birodalomnak tekintjük: hét) globális egységet flórabirodalomnak nevezzük. Ezek határait a növénycsaládok határai alapján jelöljük ki. A kisebb egységek (flóraterület, -tartomány, -vidék és -járás) elhatárolásához a nemzetségek, fajok elterjedését használjuk. Fő – első számú, mindent megelőző, kiemelkedő (államfő, hétfő, főtér) Frankel Leó - Frankel Leó (1844. február 28. – 1896. március 29.) politikus, a párizsi kommün munka- és kereskedelemügyi bizottságának vezetője. 1844-ben Óbudán született zsidó családban. Eredetileg ötvös, aranymester volt. 1861-től Németországban dolgozott, 1867-től az osztrák Volksstimme franciaországi tudósítója volt. Részt vett az I. Internacionálé munkájában. Letartóztatták, a Párizsi Kommün idején szabadították ki a börtönből. 1871. március 26-án beválasztották a Párizsi Kommünbe, és áprilisban a munka- és kereskedelemügyi bizottság vezetője lett. A májusi bukás után, a kommünt követő véres megtorlás - a kiszabott halálbüntetés - elől sebesülten Londonba menekült. Londoni évei alatt az I. Internacionálé Főtanácsának tagja lett. Marx és Engels közvetlen munkatársa. 1876-ban visszatért Magyarországra, ahol a munkásmozgalom aktív szervezőjeként dolgozott. A német nyelvű Arbeiter Wochen-Chronik szerkesztője, majd 1890-ben a Magyarországi Általános Munkáspárt egyik alapítója. 1881-ben lázításért és államellenes szervezkedésért, egy sajtóper nyomán börtönbüntetésre ítélték, másfél év volt a kirótt büntetés. Szabadulása után Franciaországban, Ausztriában és Nagy-Britanniában élt. Továbbra is aktívan részt vett a munkásmozgalomban. Halálakor, 1896-ban több ezer francia munkás kísérte utolsó útjára a párizsi Père Lachaise temetőbe, ahol obeliszk őrzi emlékét. A Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonában nyugszik. Füredi - Balatonfüred a Balaton északi partján, lankás dombok által körülölelt 13.500 lakosú kisváros. Az idegen utazó bárhogyan is közelíti meg Balatonfüredet - vasúton, országúton, vízen -, a városba érve azonnal megérzi a múlt és a jelen harmonikus ötvözetét. Először a földrajzi táj kelti fel érdeklődését: északról a szelíd hegyek, délről a tó öleli át a várost, mely évszázadok óta sugározza a fenséges pannon derűt. Ősi, már a római korban is lakott település, ahol lépten-nyomon a múlt emlékeibe botlik a látogató. Ősi lakónegyedek, régi épületek, templomok, hangulatos szőlőskertek, parkok, vén fák üzennek a ma emberének. Nevét először 1211-ben a tihanyi apátság birtokösszeírásában említik. A mai Füred területén a középkorban több település létezett. Elsősorban a máig is folyamatosan tovább élő - de fontosabb szerepet csak a reformkor óta játszó - Füred. Tőle nyugatra Papsoka - a XIV. századtól Siskének nevezik - helyezkedett el, mely rövidesen összeolvadt Füreddel. Füredtől északra a Kéki-völgy napjainkig megőrizte az egykori Kék falu nevét. Ez a település a török hódoltság alatt pusztult el. A ma Füred északkeleti részét képező Arács 1954-ig önálló község volt. Az Arácstól délkeletre fekvő Magyaré települést a középkor végére felszívta Arács. Füred lakóinak és vendégeinek életformáját, magatartását mindenkor alapvetően meghatározta a történeti hagyomány. Idegenforgalma századokra nyúlik vissza és miután a füredi savanyúvizet gyógyvízzé illetve gyógyforrássá nyilvánították 1971-ben gyógyüdülőváros lett, 1987-től a Szőlő és a Bor Nemzetközi városa. Ismertségét elsősorban mediterrán jellegű klímájának és szénsavas forrásainak köszönheti. Ma az itt muködő Állami Szívkórházban hasznosítják gyógyászati céllal a források vizét, emellett a Kossuth forrásnál a Berzsenyi kútnál, a Szekér Ernő forrásnál és a Schneider kútnál kóstolhatjuk meg a híres füredi savanyúvizet. A Szívkórházban sok szívbeteg nyerte vissza egészségét, köztük a híres Nobel díjas hindu költő, Rabindranath Tagore (1926-ban járt itt), akiről sétányt neveztek el a tó partján. A város hihetetlenül gazdag történeti emlékhelyekben. Ezek legnagyobb részét átalakították, felújították. Előfordul, hogy napjainkban más szerepet töltenek be, mint egykor, de Füred kultúrájához tartoznak. Számos olyan nevezetes villa és kúria található a városban, melynek tulajdonosa jelenlétével hozzájárult Balatonfüred arculatának alakításához és messze földre elvitte hírét.  A XVIII. század építészeti remekei, a Nagyvendéglő, az Állami Kórház, a Kossuth Lajos-forrás kútháza, Pálóczi Horváth Ádám nagyobbik háza, Széchenyi Ferenc kastélya , ma is meghatározzák városunk hangulatát. Balatonfüred az 1800-as években, a reformkorban indult fejlődésnek. Kedvelt találkozóhelye lett a haladó szellemű politikusoknak, művészeknek, történelmi, kulturális szerepe ekkor volt a legkiemelkedőbb. E korból számos műemlékkel, jelentős épülettel, hagyománnyal rendelkezik a város: 1825-ben itt, a Horváth-házban rendezték meg az első Anna-bált. Kisfaludy Sándor adományokból, apátsági és népi segítséggel 1831-ben Balatonfüreden nyitotta meg a Dunántúl első kőszínházát, a magyar nyelv otthonát akkor, amikor a hivatalos nyelv a német volt. A történelmi, alsó városrész reformkori hangulatát gazdagítja a klasszicista stílusban épült Blaha Lujza villa melyben a századforduló híres magyar színésznője, a nemzet csalogánya töltötte nyarait 23 éven át. Az épület ma szállodaként és étteremként muködik. Volt itt nyaralója a jó nevű fürdő-orvosnak, Huray Istvánnak, a Huray-házak birtokosának, ám az e korban épült nyaralók közül a legszebbnek a Dőry-nyaralót mondták Füreden, érdemes megtekinteni. Kupolás, jón oszlopcsarnokos kerek épület bukkan elénk a Jókai utca és a Blaha Lujza utca sarkán. A Kerek templom, melynek tervét Fruhman Antal készítette, alapul véve hozzá a római Panteon képét, 1841-1846 között épült fel. A Jókai villa 1870-ben készült el kora-eklektikus stílusban. Az épületben állandó kiállítás mutatja be a nemzet legnagyobb mesemondójának életét és a villa berendezési tárgyait. A felső városrész díszeiként emelkednek a magasba, mintegy vigyázva a város nyugalmát, a Református templom a Katolikus templom és az újonnan épült Evangélikus templom. A mai óváros - a régi falu és hozzászámítva az 1954-ben idecsatolt Balatonarácsot is - még számottevő és értékes népi műemlékállománnyal rendelkezik. Az ófaluba vezető főutcán, a Kossuth Lajos utca mindkét oldalán zárt sorú, földszintes és emeletes épületek sorakoznak. Az ófaluban, vagy ahogyan újabban nevezik, az Óvárosban még őrzik a népi formákat az alábbi jellegzetes, műeméli táblával is megjelölt épületek. A Siske utca az a része az Óvárosnak, ahol az utca vége már erdőbe torkollik, sétaút kezdődik ott és így nagyszerű kiránduló- és sétahelye Balatonfürednek. Füred egyik legismertebb épülete a Gombás-kúria (épült a XVIII. szd. második felében). A köznemesi rend szépet kedvelő, jó ízlésű tagjai építettek ilyen pincehajlékokat szerte a Balaton környékén, ahol az év egy részét töltötték. Balatonfüreden, amely különösen a Zala megyei nemesség egyik kedvelt találkozóhelye volt, ugyancsak bőven sorakoztak egymás közelében hasonló, késő barokk vagy copf stílusban épített pincehajlékok, rendkívül színes képet adva a füredi hegyvidéknek. Fürst Sándor - Fürst Sándor (Rum, 1903. november 27. - Budapest, 1932. július 29.) magyar kommunista politikus, akit a Horthy-rendszer idején koncepciós vádak alapján kivégeztek. Tisztviselő volt Bp.-en a Ruggyanta Gyárban. A Magyarországi Magántisztviselők Szövetségének tagja. Tevékeny munkát végzett a szociáldemokrata szakszervezetekben. 1926-tól a KMP tagja volt. Többször tartóztatták le 1928-tól, bár nem tudtak rábizonyítani semmit és szabadlábra kellett helyezni, de állását elvesztette. A 30-as évektől folytatott kommunista irányító tevékenységet. Egy ilyen alkalommal került rendőrkézre. Miután a kormány a biatorbágyi vasúti merénylet után (1931. szeptember) kihirdette a statáriumot, a bíróság Sallai Imrével együtt halálra ítélte. József Attila a halálos ítélet ellen röpiratban tiltakozott. A röpirat szövegezésében Illyés Gyula is részt vett. Az ítéletet végrehajtották.